Történt mindez 2075-ben, mikor az udvarhelyieket lekirályozták a világ tetején.

Van egy ismerősöm, aki mostanában a közösségi médiában Katmanduból posztol, szinte naponta láthatunk egy fotót Nepál fővárosából. Nepálról sok embernek a Mount Everest ugrik be elsőre, mert ebben a kicsi ázsiai országban található a föld legmagasabb pontja.

A Kína és India közé beszorult országban töltenek hat hetet, helyi gyerekeket tanítanak egy nemzetközi program keretében. Egy csokor kérdést kiküldtem Székelyföldről Nepálba, kíváncsi voltam, hogyan látják az udvarhelyiek az ottani életet, milyen benyomásaik, tapasztalataik vannak. Cserébe élményeket, fotókat kaptam, ami által itthoni szemekkel járhatjuk be Katmandu poros, de boldog utcáit.

Lázár Beáta volt udvarhelyi iskolatársával és barátnőjével, Gál-Joó Melániával költözött fel 2015-ben Kolozsvárra, az egyetemi éveik alatt több európai országot bejártak. A magukat “Travel Sisters”-nek nevező duó idén nagyobb fába vágta a fejszét, Ázsiába utaztak, hat hétre.

Minek köszönhetően kerültél ki Nepálba?

Az AIESEC nemzetközi csereprogramokat kínál 18–30 éves fiatalok számára önkéntes, vagy szakmai gyakorlati céllal.

Az önkénteskedés mindig is része volt az életemnek, és Melániának is, aki imádja a gyerekeket. Ő szólt nekem az AIESEC Global Volunteer által kínált lehetőségről. Átküldte nekem az Educate Nepal programját, az időpont mindkettőnknek megfelelt, így jelentkeztünk. Akkor még bele se gondoltunk mennyi felkészülést igényel egy ekkora utazás: a megfelelő oltások, a vízum, az útlevél, a helyi viszonyokhoz igazított gyógyszerek, felszerelés, illetve a hagyományaikat tisztelő ruházat beszerzése mind-mind hosszas előkészületet igényelt.

Hol vagy pontosan, és mit csinálsz ott?

Nepál fővárosában, Katmanduban vagyok, és azon belül is a Kopan térségben. Egy gyönyörű, hegyekkel körülölelt helyen, a főváros szélén. A Reliance International Academy iskolájában tanítunk és a bentlakásában lakunk. Általánosban oktatunk, 4-8.-os diákoknak adunk óránkat, én angolt, földrajzot és socialt (ezen belül nyilvános beszédet, kommunikációs és prezentációs technikákat), Melánia matekot és fizikát tanít a kisiskolásoknak.

A Beáta nyakában lévő sál neve: Khada. Így fogadják az udvarhelyi vendégeket.

Naponta 4-5 órát tanítunk, és iskola után egész nap a bentlakó diákokkal vagyunk. Velük reggelizünk, ebédelünk, nassolunk, uzsonnázzunk és vacsorázunk – igen, ötször esznek naponta a nepáliak – és teljesen más időszakokban mint mi. A diákok 5:30-kor kelnek, 6-tól reggeliznek és 9-kor van az ebédidő. Délután 2-3 órakor nassolnak, és 5-6 között van az uzsonnájuk, a vacsora este 9-kor.

A sztármenü a rizs, mindent rizzsel esznek

és minden nagyon fűszeres, csípős. Ezen kívül hüvelyes zöldségeket, krumplit, kukoricát és néha csirkét is felszolgálnak.

Sulis menü: rizs, currys krumpli, leves, tök, a jellegzetes helyi “kenyérrel”

Vacsorára Dal bhat. A Dal a hüvelyes zöldségeket, a bhat a rizset jelenti. A szalmakrumpli és a saját készítésű ketchup kedvességből készült.

Kivel, kikkel vagy ott?

Utazótársam és egyben egyik legjobb barátnőmmel, Melániával. Igaz, még csak pár napja vagyunk itt, voltak mélypontjaink a kulturális eltérések és a komfortsági kérdések miatt, viszont olyan élményekkel lettünk máris gazdagabbak, amit más nem tudna pótolni.

Milyen volt kifelé az utazás?

Az utazás borzasztóan hosszú volt. Négy napot utaztunk az összeköttetések miatt, haza már csak kettőt fogunk. Vasárnap (július 28-án) este indultunk Székelyudvarhelyről Bécsbe busszal, mivel onnan indult a repülőnk. A 16 órás buszút után, hétfőn, Melánia ismerősénél szálltunk meg Bécs belvárosában, majd kedden délután felszálltunk az első gépünkre. Mivel nincs direkt járat Katmanduig, ezért először Dubaiba érkeztünk kedd éjjelre a legek városába, ahol belevetettük magunkat az éjszakába, és szétnéztünk a városban. Turista nem volt, de meleg az igen. Éjjeli órákban is 37 fokos hőség volt, amit a légkondicionált helyeken éltünk túl.

Jó reggelt, Dubai!

Napfelkeltére (5:45) lesétáltunk a Perzsa-öböl partjára, fantasztikus érzés volt, több mint 19 óra ébrenlét után meglátni a tengert és a világosságot. A gépünk csak délután indult tovább így szétnéztünk nappal is a városban, azonban a 42 fokos hőség miatt inkább csak az éttermeket és a Dubai Mallt csodáltuk. Mivel átszállásos gépünk volt ezért a jegyen nem tüntették fel melyik terminálhoz kell menjünk, így természetesen rossz terminálhoz metróztunk. Gyorsan beültünk egy taxiba, mivel 6 kilométerre volt a másik terminál. Ismét éjjelre érkeztünk Katmanduba, ahol a vízumkérés után, elvettük a csomagjainkat, amelyet utoljára Bécsben láttunk.

Melyek az első benyomásaid az országról?

Az első benyomás negatív volt, bár felkészülve érkeztünk ide, olvastunk az ország anyagi helyzetéről, illetve a szegényes körülményekről, mégis a kontrasztos dolgok sokkoltak. A reptér szerény kinézete ellenére tele volt tükrökkel és önkiszolgáló, vízum-igénylő automatákkal. Viszont az útlevél ellenőrző személyzet olyan kis “kotecben” ült, amilyenben nagyszüleim tartják a tyúkokat otthon, Bétában. Tovább haladva, a reptéren kifelé is átvizsgáltak, és itt kaptam sokkot,

amikor elvettem a tálcát a ruháimnak, kiszaladtak alóla a bogarak.

Az első éjszakát egy központi hotelben töltöttük, amely a reptértől körülbelül egy órára volt autóval. Ahogy végigautókáztunk a katmandui éjszakában láttuk a szegénységet, de a szépséget is az épületekben, a 2015-ös földrengés nyomait és sebeit még mindig viselik az épületek, és az emberek is. A hotelnek nevezett épület nagy kiábrándulás volt, nem európai ember komfortjához szabott, de túléltük.

Csúcs ez a forgalom!

Másnap szintén taxival mentünk el az iskoláig, nappal láttuk a borzasztóan nagy forgalmat, a dudálás itt nagyon megszokott, így elképesztően zajosak az utcák. Motorbiciklik, kerékpárok, szekerek, mikrobuszok, városi buszok, taxik, terepjárók, kutyák, tehenek és emberek – mindenki ott közlekedik, ahol éri, mivel nagyon kevés helyen van járda. A főutakon az aszfaltot kilométerenként felváltja a földút, míg a negyedekben szinte csak földút, vagy nagyon rossz állapotban lévő köves út van.

Az iskola viszont nagyon tetszik, hatalmas épület mely közrezárja a sportpályát és az udvart. Az osztálytermekben is érződik a kontraszt: a padok nagyon rossz állapotban vannak, de whiteboard táblára írnak, nem a nálunk megszokott krétás táblára. A bentlakás szobánk jelenleg átmeneti: a lányok szintjén egy kisebb szoba. Jövő héttől azonban felköltözünk az aligazgató melletti szobába. Ketten vagyunk az emeletes ágyas szobában, viszont második estére felfedeztük a harmadik szobatársunkat is, a csótányt. Lány-lelkünket megviselte a 3 centis, fekete bogár léte, ezért nehezen aludtunk el. Az igazgatónak elmesélve a rémes esténket, annyi volt a válasza, hogy mi sokkal nagyobbak vagyunk a csótánynál, és itt

az ázsiai emberek tigrisekkel küzdenek meg, nem kis bogarakkal.

Viccet félretéve, mondták, hogy ez nem újdonság itt, de nem kell félnünk, mert nagyon ártatlanok. Várjuk már az új szobánkat, amelyet csak a mi kedvünkért újrafestenek, és rovarírtóval is befújnak.

Hogyan látod az ottani embereket, milyenek?

A nepáli emberek vendégszeretőek. A tanárok, a könyvtáros, a nővér, az aligazgató, a kantinos személyzet, az igazgató és a többi felnőtt, aki az iskolánál dolgozik, mindig azon igyekszik, hogy nekünk a legjobb legyen. Nem engedik, hogy a többiekhez hasonlóan mi is az ételért menjünk, mindig kiszolgálnak. Csak nekünk főznek kávét, mivel itt nem szokás reggelre azt inni, teát isznak tejjel és cukorral. Mindig a kedvünkben akarnak járni, és nagyon figyelmesek, aggódóak.

Jó a hangulat a harmadik osztályban. Sitát megkoronozták.

A gyerekek elképesztően aranyosak. A kisebb osztályokban, mint például az 5.-ben, még sokan nem láttak nyugati embert, kék szeműt főképp nem. Mikor először leültem melléjük nem tudtam miért bámulnak, aztán a szememre mutattak és azt mondták:

’’You are so beautiful. And your eyes are blue.’’

Szerintünk ők a gyönyörűek, főleg a lányok: tiszta bőr, hosszú barna haj és mély, ártatlan barna szemek jellemzőek. Szerintük mi vagyunk ’’beautiful’’-ok. Kicsitől nagyig, mind nagyon jól beszélnek angolul az iskolázott személyek. Az utcán is tudnak többnyire, de inkább egyezményes jelekkel kommunikálunk vásárlás során.

Első nap, amikor még nem tanítottunk, csak ismerkedtünk a környezettel máris barátokra leltünk a könyvtárban. Négy 10.-es lány annyira nyitott és barátságos volt, hogy egy óra beszélgetés után meghívtak az otthonukban, felajánlották, hogy csinálnak nekünk hennát, és a szabadnapunkra is megtervezték a kirándulásunkat. Apropó szabadnap, itt a vasárnap nem ünnep, így csak szombaton nincs tanítás. A másik kérdés, ami felmerült bennünk, hogy miért járnak nyáron is iskolába? Nyári szünidejük egyáltalán nincs, a vakációkat csak vallási ünnepekhez, fesztiválokhoz kötik, így szeptember-októberben van egy 50 napos szünidejük, még két hét újévkor, és pár ünnepnapkor.

Az ötödikben sem búslakodnak a gyerekek.

Az utcán sok fajta emberrel lehet találkozni. A belvárosban nagyon sok a kisüzlet és az útszéli árus, ők nem a román tengerparton lévő kofákra hasonlítanak, nagyon nyugodtak, semmit nem tukmálnak rád, sőt néha észre se veszik, hogy valamit akarsz vásárolni. A turisták által látogatott helyeken viszont

több a hajléktalan, a leprás és a kéregető, illetve a minden portékáját rádsózó utcai árus.

Szombaton, első szabadnapunk alatt több helyet is meglátogattunk a tízedikes lányseregünkkel, akik tökéletes idegenvezetők és védőangyalok voltak egyszerre. Minden helynek elmesélték a történetét, és útközben a szokásaikba és mindennapjaikba engedtek betekintést. Őrangyal szerepet is öltöttek, mert nem vagyunk ehhez a forgalomhoz szokva, sokszor szinte elüttettük magunkat, vagy rossz helyre léptünk az erdőben, de ők mindig elrántottak az autó vagy a szakadék elől.

Baudanáth sztúpa előtt az iskolás lányokkal.

Délelőtt a Kopan Monostort, és a környékbeli monostorokat néztük meg, elképesztő élmény volt. Ott, a hegyvidéken kevesebben élnek, ezért sokkal csendesebb környék volt, tele buddhista szerzetessel. A délutánt a nyüzsgő belvárosvan töltöttük, ahol megnéztük a Baudhanáth sztúpát, amely a Katmandu-völgyben fekszik és UNESCO világörökségi helyszín. Itt már rengeteg ember, helyi és turista is egyaránt megfordult.

Láttak-e már magyart előtted?

Az iskolában biztosan nem, mivel sokan azt se tudták hol van Románia vagy Magyarország. Mindenkinek hosszasan magyaráztuk, hogy Romániában élünk, de mégis magyarok vagyunk. Kisebbségben élünk, de mégis van egy másik ország, ahol többségben él a mi nemzetünk. Tanítgatjuk magyarra őket, ők meg nepáli nyelvre minket. Második nap már sziával köszöntek az ötödikes diákjaim, amikor beléptem a terembe. A neveinket nem tudták kiejteni, ezért új, nepáli neveket kaptunk. Engem Sitának, Melániát Gitának nevezték el. Sita egy hindu istennő neve, a női erény és odaadás megszemélyesítője, míg a Gita név a hinduk szent könyvét jelenti. Nekünk is nehezünkre esett megtanulnunk, melyikünk Gita és melyikünk Sita, de ők is kevernek még mindig, szerencsére mindkettőre hallgatunk.

Mivel fog eltelni a következő hat hét?

Első napokban az iskolával és a diákokkal ismerkedtünk. A következő hetekben elkészítjük a tanárokkal közösen a tantervet, ami alapján tanítani fogunk. Hétköznap, vagyis vasárnaptól péntekig napközben a tanítással leszünk elfoglalva, délután pedig a diákokkal vagyunk. Könyvtárba járunk, tanulunk taekwondozni, táncolni, jógázni és meditálni. Minden nap 4-5 új nepáli szót kell megtanulnunk, amit a kapus minden ki- és belépéskor kikérdez. Nagyon nyitottak, arra, hogy átadják a kultúrájukat, és ők is érdeklődnek a miénk iránt. A szabadnapokon, szombaton és a vallási ünnepnapokon kirándulni fogunk a közeli nevezetességekhez, és a hegyekbe. Az utolsó hetünk egy extra hét, amikor már lejárt a program, akkor Pokhara városát fogjuk felfedezni, ami a Katmandu-völgy után a második leghíresebb hely Nepálban.

Miben más az ottani élet?

Nagyon fontos számukra a család és a hazaszeretet. Persze, mondhatnánk, hogy otthon, Székelyföldön is, de ez teljesen más. Ők egész szellemükkel és testükkel átadják magukat a hagyományoknak és a kultúrának. Öltözékük visszafogott, mégis nagyon merész színeket használnak. Mindenki nagyon kedves és barátságos. A vendégeket nagyon tisztelik, és úgy kezelnek bennünket, mint a királyokat, mindig lesik az óhajainkat.

Buddhista szerzetesek a Kopan kolostorban.

Mivel a vasárnap nem ünnepnap számukra, a hétköznapok így hat naposak, és a hétvége egy napra esik itt. Vasárnaptól kezdődik számukra az új hét. Emellett van saját, nepáli naptári évük is, és a hónapoknak is más nevet adnak. Ami hasonló a két év között, azok a hónapok száma. Nepálban az ún. Bikram Sambat naptár használata terjedt el, ami 56 évvel és 8 hónappal előrébb van.

Furcsán is néztünk a gyerekek füzeteire, mikor 2075-öt írtak a dátumhoz.

Legtöbben a hindu vallást gyakorolják, számos imádkozó helyet lehet látni az útkereszteződéseknél és utca végeken. A buddhista kolostorokból is sok van, főleg itt a Kopan térségben, ahol több szerzetes is él. Szokásaik sokban hasonlítanak az indiai hagyományokhoz. Mivel a két nagy területű ország, India és Kína közé ékelődött kis ország, ezért kínai hatást is tapasztalhatunk, de csak a Kína felőli határ mentén.

Imádkozóhelyek.

Nepált a felhők birodalmának is nevezik, mert rengeteg hegység van az országban, többek közt a világ legmagasabb hegye is, a Mount Everest. Az emberek különösen szeretik a természetet. Ezzel a nyugodtsággal szemben a belvárosban elszabadul a pokol: rengeteg árus, rossz utak, szűk utcák, zajos forgalom, szemét mindenhol.

Felvillanyozódva Katmandu belvárosában.

A fővárosban legtöbben kereskedelemből és turizmusból élnek, míg vidéken földművelésből. Egymást érik a kirakodó árusok és kisboltok, amelyek előtt vagy tehenek, vagy kutyák fekszenek. A 2015-ös földrengés és a rossz utak következtében nagyon porosak az utcák, ezért többen maszkot viselnek, illetve ha valamit veszel a kisboltból az is olyan poros, mint itthon egy több éves termék a polcok legtetején.

A tizedikes lányokkal való beszélgetéseinkből megtudtuk, hogy Nepálban a nők nem élnek elnyomásban, ők is egyenlő részei a társadalomnak, viszont egyes térségekben még mindig furcsa szokásokat követnek. Például

a fiatal lányokat a menstruációjuk alatt kiviszik a kecske pajtába,

hogy ott vészeljék át a ciklusukat. Ezen kívül élő istennőjük is van, egy kislány személyében, akit Kumárinak hívnak.

Ahhoz, hogy valaki kiválasztott legyen az élő istennő szerepére 23 kritériumnak kell megfelelni, például a bőrén nem lehet semmilyen anyajegy, vagy más folt. A Kumárit gyerekkorban választják ki és egészen addig ő a dicsőített istennő, ameddig el nem kezd menstruálni. Mindaddig egy palotába van zárva, naponta egyszer egy órát megy ki az ablakba, ahol a turisták és a hívők megcsodálják. Nem beszélhet, nem mosolyoghat, és a lába nem érintkezhet a talajjal, ezért mindig hordozzák. Miután nagy lánnyá válnak, visszakerülnek a társadalomba, viszont a szociális képességeik nagyon visszamaradottak, és emiatt sok volt istennőből prostituált lesz.

A lányok, olyanok akárcsak mi tinédzserként: huncutok, álmodozóak és felfedezők. A különbség az ártatlanságukban rejlik, nagyon tisztelettudóak és szerények. Rengeteget olvasnak és tanulnak, mivel nincsenek játszótereik, és az utcára se engedik ki őket iskola után, ezért idejük nagy részében házi feladatot oldanak (mert rengeteget kapnak) és olvasnak. Nagyon jól tudnak angolul és intelligensek.

Nem a ruhák száradnak, imazászlókat lebegtet a szél.

Vendégül láttak a saját otthonukban is, ahol az édesanyjuk többször is megölelt és úgy kezelt, mintha a saját gyerekei lennénk. Ekkor csordult ki az első honvágy-könny a szememből. Mivel itt töltöm a 23-ik születésnapomat augusztus 13-án, ezért már az osztályaim és az itteni barátnőim is nagyon készülnek, hogy együtt ünnepeljünk.

A legnagyobb következtetést, amit le tudok vonni az eddigi ittlétem alapján, az lenne, hogy bármennyire is szegény körülmények között élnek, mégis boldogabbak az itteniek, mint mi. Sokkal hálásabbak a kis dolgokért, szerető családban nevelkednek, értékelik, azt hogy tanulhatnak, és mélyen vallásosak.

Sita és Gita nepáli kalandjairól fogunk még olvasni, azt ígérték, hogy élményeikről beszálmolnak még az uh.ro olvasóinak. A kíváncsiskodóknak addig is ajánljuk Melánia és Beáta instagram profilját, sok érdekességet találhatnak még ott.

Jó időtöltést kívánunk a lányoknak!

Kulturális különbségek

A cipőt mindig le kell húzni mielőtt belépnél a lakásba, vagy az igazgató irodájába.

Nincs zebra, nincsenek utcanevek, nincs jelzőlámpa sem. Mindenki ott közlekedik, ahol éri.

Nagyon kevés a szemetes, és az emberek mentalitása is olyan, hogy mindig eldobják a műanyagot. Sokan nem is tudják, hogy a műanyag nem bomlik, vagy ártalmas.

A tehén szent állat, nem esznek marhát, és ha besétál az út közepére lebénul a forgalom.

A csótányok itt olyanok, mint a szobai pókok nálunk. Mi viszont elég nehezen viseljük, hogy néha a szobatársaink. Minden esténk csótányvadászattal kezdődik.

És a legjobb: náluk az igen fejbólogatás az nem a fel-le fele fejmozgatás, hanem a jobbra balra, emiatt annyira összezavarnak, néha nem tudjuk mi történik.

Kevés embernek van Instagramja, de szinte mindenkinek van Facebookja. A legelterjedtebb alkalmazás a zenés TikTok.

Nincs mosógép, kézzel mosnak.