Olasz Lajos fest és fotózik, Sándor szlemmel. A máréfalvi dióbél királyfik ligetében kirándultunk.
Fotó: GÁL ELŐD
Van egy mesebeli történetem Máréfalváról. Katinak köszönhetem a témát. Egyszer, mikor még nem voltunk ennyire belegabalyodva a koronavírusba, történt egy szörnyű tragédia a faluban, ami miatt kisiettünk a helyszínre: belecsapott egy istállóba a villám, több állat pusztult el a tűzben.
Kölcsön gumicsizmában csúszkáltam a máréfalvi határban, mikor Szabitól érdeklődtünk az ikrek felől. Szabi régi ismerős, elkövet mindent a telefonban, hogy fogadjanak minket a Szopos legények. A végén közli, délre felkészülnek az ikrek, hogy fogadják a vendégeket.
Egy szűk, keskeny utcát keresünk, hogy kinyíljon előttünk a liget csodálatos világa. Így hívják a testvérek a lakókörnyezetüket, azt a helyet, ahol reggel öt órától késő estig eltöltik az időt.
A foglalkozónak hívott téglaház előtt egy férfi tesz-vesz. Sapkája kissé félre van csúszva, kilógnak alóla az ősz fürtök.
– Isten áldja meg! Délre voltunk bejelentkezve az ikrekhez.
Nem tudja, merre laknak? – kérdezem tőle.
– Én vagyok az egyik, már szóltak, hogy jönnek. Akkor most párbeszéd következik, ugye? – kérdez vissza nagy mosollyal. Elkezdi dörzsölgetni a kezét, lepallja a munkaruháját, nekikészül a különös idegenvezetésnek. Kéri, hogy kövessük őt, bemutatja a helyet.
Gyermekkori érzések fognak el, olyan gondolataim vannak, hogy itt bármi megtörténhet. Olyan, mint amikor felépítettünk kőből-fából egy világot magunknak, az volt a királyság, ott olyanok lehettünk, amilyenek szerettünk volna.
Keskeny ösvények, titokzatos folyosók néhány métere nyílik meg előttünk. Saját készítésű közlekedő járművek parkolnak szanaszét.
– Muszáj volt olyan szekereket csináljunk, aminek a nyomtávolsága fekszi az ösvényeinket, de nem kellett különösebb technika az elkészítésükhöz – mutatja be a négykerekű eszközöket Lajos.
Közben a téglaházhoz érünk, ami deszkákkal, fával van körülvéve. Elsőre az ember azt gondolná, hogy ezek is “csak parkolnak ott”, de hozzá kell szokjunk ahhoz, hogy rendezetlenségnek csak a látszata van meg az ikrek életében.
– Ez itt a szigetelés igazából, örökké fagyott meg hanem a pónikaalmánk, s a pityókánk. Mióta nekiállítottam a fát, azóta nincs ilyen problémánk – részletezi a szigetelést Lajos. Közben hatalmas vidámsággal érkezik meg a testvér, Sándor is.
Inkább jöjjön Ilus, mint a koronavírus!
Kezdetben még hallgat, egy-egy beszólással veszi fel a ritmust, de aztán mindenre szlemmel egyet, verseket, rímeket farag hirtelenjében. Itt megállunk egy szóra, hogy különbséget tegyünk a testvérek között. Elmondják, hogy Lajosnak a festészet a mindene, köveket farag rímek helyett, szívügye a kertben lévő növények jóléte.
Sándor szlemmer, ha modernek akarunk lenni. Ha ragaszkodunk a hagyományos megfogalmazáshoz, akkor költő. A birtokon élő háziállatok feltétlen támogatója és gondozója is egyben.
– Édesanyám Szopos leány volt, de mi Olaszok vagyunk édesapám után. Mégis magyarul beszélünk – kacag egyet az új beszélgetőtársunk, aztán a koronavírus miatt írt sorait kezdi el mondani:
Inkább jöjjön Ilus, mint a koronavírus!
Ha ölelem karjaimban,
Nem kerülök karanténba.
Rá vagyunk könyökölve beszélgetés közben egy ócskavasnak látszó valamire. Könnyű lenne azt mondani rá, hogy kacat, de valójában egy megmentett darab, amiből darálót fognak készíteni. Ahogy kukucskálom a szerkezetet, látom, hogy belülről valaki visszanéz rám. Közelebb megyek, egy könyv borítójáról néz farkasszemet egy férfi, alatta a felirat: Tudom, mire gondolsz!
– Magyar kollégák láttak el könyvekkel minket, szeretünk erősen olvasni. Elmondom az egyik bölcsességet, amit követünk itt, a ligetben. Nem jó, ha egy helyen tartunk mindent, mert ha tolvajok jönnek be, akkor elviszik az egészet egyszerre. Ha szotyogtatva van imitt-amott, akkor nem lelnek rá. De, minek is kellene polcra rakni a könyveket, milyen jó, ha helyben van az olvasnivaló, s akárhol bele tudok lapozni – magyarázza Lajos, majd belelapoz a könyvbe, közben a Kelemen Hunoros könyvjelző kiesik belőle.
Serceg a lábunk alatt a sár, miközben megkilincseli Lajos az első útunkba kerülő ajtót. Nagy betűkkel van felfestve a ház oldalára, hogy fokhagyma. Kérdem tőlük, hogy mivel érdemelte ki ezt a kitüntetett figyelmet ez a növény. Sándor bólogatva mondja, hogy kiemelten fontos az étkezésben, nem megfeledkezve a tojásról és a lisztről sem.
Falfirkák a falakon, Sándor költeményei sok helyen néznek vissza ránk. Drótra szerelt alkalmi kiállítás is szemünk elé tárul, mikor belépünk a gyümölcslerakat nevű helyiségbe. De használják még erre a pinceszobára a műhely megnevezést is.
A sárban tartott japán műszer finomul ment
A pince földje tele van almával, középen van egy sáv, amin közlekedni lehet. Lajos elakad egy sokat megélt bicikliben, ami úgy tele van aggatva kötelekkel, rongyokkal, mintha megjárta volna a Himaláját.
– Ütőképes a kicsike, csak gumi kell rá. Bátyám kihalt mellőle, régi darab – teszi arrébb Lajos, majd elkezdi összeszedni a szanaszét “elhelyezett” fényképeit. Nem akar pazarolni a papírlapokkal a festő, ezért megtervezi fémlapon a festményét, megpontozza a fontos részeket, ezután viszi fel kartonra.
Minden évben bemegy egyszer Udvarhelyre, hogy előhívassa azokat a képeket, amelyeket az év során fényképezett.
– Volt egy japán fényképezőgépem, ami egy évig a sárban volt, a latyakban. Megpucoltam, s finomul működött utána is. Nekem mindenem a természet. Nézze meg ezt a képet, szénát gyűjtünk, a felhő a fejünk felett jelzi, hogy benne vagyunk az életben. Vagy itt van, ahogy Sándor issza a jó hűvös forrásvizet. De itt van az állatvilág is, erősen tetszik nekem ez. Mind a növények és állatok után élünk a föld felett és az ég alatt – fejtegeti Lajos.
Egy göndörhajú, kerekfejű gyermek rajzát veszi elő, ez a legutóbbi munkája. Ahogy mondja, “mélyen nem megy bele a témába, csak a lényeget szeretné megérinteni”.
Állati társaság: Szelídke, Petike, Pele
Sándornak mondanivalója lett, felkönyökölve kéri, hogy a hirtelen komponált kutyás versét elmondhassa.
Nektek soha nem jön be a siker,
Az apró vadat elnyeri a ciher.
A konyháról, ha valamit nem kaptok
Szépen kinyiffantok.
Kutyát nem tartanak, mert “abból van elég a szomszédban”. Egy Szelídke névre hallgató tehénke, egy Petekről származó bikaborjú, Petike álldogál a pajtában. S ott van még a társaságunk feltétlen kedvelője, Pele, a macska.
– Az állatok legyenek jól, egyenek jól, ez a legfontosabb feladatom. Ki nem állhatom, hogy ha sovány állatokat látok. Mikor reggel bemegyek a csűrbe, hozzászólok a tehénkéhez, ő érzi, hogy szeretem, mert mindig visszabömböl nekem. Leadja nekem az édes tejet, jól megvagyunk egymással – mondja Sándor, majd eszébe jut egy nemrég elütött macska története.
Én búsulok, örvendenek az egerek,
Mert a cicát megölték a kerekek.
Induljunk a következő állomásra – elégeli meg Sándor az egy helyben töltött időt. A tüzelgető névre hallgató búvóhely vizet melegíteni jó, melegedni a téli napokon. Egy pillanat alatt előszerel egy fazék pattogatott kukoricát, hogy megkínáljon minket.
Ez szolgálja a barátságot, pontos számadást, nem a névtábla mázolás!
– Fogyasszák bátran, a savat feloldja, ettől bűnbe nem fogtok esni. Mondjuk, mi a böjttel úgy vagyunk, hogy akkor is csináljuk, mikor nincs ideje. De vicc nélkül, ha reggel megiszok egy pohár bort, utána jó befalni pár kakast. Megengeditek, hogy felolvassam Pál Emil festészeti kiállítására írt méltatómat? – kínál meg, majd kilép egy papírral a kezében a búvóhelyről.
Ím, jó feleim, hallgassátok tisztelettel, amint színre lépek tárlat dicsérettel. Fel nem emelem a csillagos égig, csak a fák tövéig.
A mester kezében az ecset hiába nem kopott.
Szívnek, léleknek tetszetőst alkotott.
Megtekintésére szakítsunk időt ebben a rohanó világban.
Vagyok azon véleményen, hogy nem tesszük hiába,
Újjászületésnek színes világa, érzelmeknek virágcsokrát
Lelkeinkben felrázza.
Rossz lépést nem tettünk, élményekben gazdagabbak lettünk.
Ez szolgálja a barátságot, pontos számadást,
Nem a névtábla mázolás.
Istenben hinni, jó meglátást vászonra vinni.
A festmény nem könyv, minek forgatni kell lapjait, kitárulkozik a szemnek,
Színeivel andalít.
Csak bátran az alkotással, Emil, te meglátod, hogy
Meghódítod ezt a világot.
Jó egészséget, képzelőerőt!
Szaporodjanak a képek, fogyjon a festék,
Ilyen gazdag tárlat az idők folyamán még megessék.
A kiállítás végén, “a sok finom étek ellenére meg kellett lépni” a méltatónak, mert Petikét meg kellett szoptatni otthon. Lajos pedig nem szereti a hangos zenét, inkább otthon maradt.
Kalandunk más helyszínen folytatódik, Lajos vezérletével felkeressük a pagodának nevezett helyet, ami valójában a téglaház másik felében található. Mielőtt betérnénk ide, az udvaron egy meghiúsult építkezésről ejtünk pár szót. Sándor nekilátott a földalatti pince megépítésének, ami pityókatárolásra lett kitalálva. Statikai és egyéb nehézségek miatt a projektet végül nem sikerült megvalósítani, de itt nem probléma ez. Sándor átnevezte a pincét esővíz-levezető gödörnek, azóta is ezt a funkciót látja el a lakók nagy megelégedésére.
Gőzölt pityóka, spekulációval működő kóla, fűrészpor-ízű sajt
Bent egy kisebb malom található, egy nagy asztallal. Az ablakban törökbúzát tartanak, amit tehénkééknek jelenti a “csemegét”. Öt literes üvegekben bontott dióbél lapul az asztal alatt, mézes borkánok vannak a polc szélén. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy egy kicsit a liget élelmezéséről beszéljünk. Elővesznek egy mozsarat, hogy diós nyalánkságot készítsenek mézzel.
– Ez az alap, minden reggel ezzel indítjuk a napot, mézet és diót eszünk. Van, amikor egy kicsi házi bort is iszunk, amit kakassal folytunk le. Fő táplálékunk a pityóka, amit gőzölve szeretünk a legjobban. Ezen a télen két zsák pityókát ettünk meg, mind mit termeltük. Ha magad jól táplálod, akkor van erő. Olyan ételt kell enni, ami a testet építi. Boltban vásárolt savanyúlevekkel ne foglalkozzunk, inkább igyunk házilag készített italokat. A vegyszerezett étkektől fáj a fejünk később – mondja Sándor, aki látszólag otthonosabban mozog a képzeletbeli konyhájukban.
Felvezetőnek: Egy pohár pálinka nem csak egészség, hanem kevés.
Ha kikapcsol az immunrendszer, akkor
Könnyebben megbetegszik az ember.
Ha fenekére nézel a pohárnak,
Közelébe ne menj a kutyának!
Éles agyarát húsodba vágja,
Aztán ülhetsz a kórházban.
Lajosnak sztorija van, nem tudja megállni, hogy a kólás tapasztalatait meg ne ossza velünk.
– A plébános úrnál dolgoztam, kólát adott borral. Olyan finom íze volt annak a mocskos kólának, hogy addig ittam, míg a torkomon ki nem löttyent. Úgy megdolgozta a fejemet, hogy alig éltem túl. Ne igya meg senki, azt tanácsolom, az ember fejét szétszaggatja, spekulációval működik – osztja meg kellemetlen kalandját a boroskólával.
A “pónika alma” állandó élelme az ikreknek, mert “ennél jobb étvágycsináló nem létezik”. Egyszer estek kísértésbe, mikor az egyik udvarhelyi áruházban “elcsábultak”.
– Olyan szép csomagolása volt, cifra írással, fehérnép volt a címkéjén. Megkívántuk azt a sajtot, de ízre olyan volt, mint a fűrészpor, nem volt jó semmire. Nekem nem hiányzik semmi, többet olyat nem vettünk. Meg-megkívánjuk a nápolyi szeletet, csokoládét, nem mondom. De a leves nem hiányzik, jobban dukál a vadalmaecet vízzel, cukorral – ad pontos tájékoztatást Sándor étkezési szokásaikról.
Nem lapokban, literben gondolkozott
A pagoda is rejteget még látnivalót, talán idáig itt láttam a legtöbb könyvet egy helyen. Ugyanazt a könyvet nem olvassák el mindketten, elmesélik inkább egymásnak, azt jobban élvezik. Sándor az alaszkai aranyásók “hihetetlen kalandjait” fürkészi szabadidejében, Lajos pedig a Randevú Rómában című könyvet olvassa.
– Annyi könyvünk van, hogy míg élünk, van mit olvassunk. Ha választani kell kedvenc könyvet, akkor az Toldi lenne. Óvodás korunk óta kívülről fújjuk az egészet, még Ilosvai előszavát is. Lajos inkább a képeket nézte benne, odavolt azért, ahogyan az az erős ember tartja a rudat. Egyszer meg is kértük az egyik falubélit, hogy vetesse fel nekünk cédére Toldit, de erőst nagyot csalódtunk benne. Úgy képzeltük, hogy Miklósnak nagy, dörgő hangja van, egy kemény férfiember. Helyette valami leánykahangú iparos volt rajta. Nagyon fontos, hogy egy-egy ember hogy adja elő a mondanivalóját. Nézd meg, egy-egy pap milyen jól tudja mondani a Miatyánkot, még akkor is odafigyelsz, ha nem érdekel – fejti ki Sándor.
Vannak olyanok, akik literben gondolkodnak, én inkább a lapokat forgatom – folytatja Sándor, majd elmeséli két legértékesebbnek tartott könyvének történetét is, egy közel kétszáz éves Petőfi kötet pálinkára való elcserélését.
Milyen a jó fehérnép?
Ottlétünk alatt soha egymás szavába nem vágtak, mindig türelmesen meghallgatták a másikat. Egy szellemben kell menjenek a dolgok a kapun belül, másképpen nem lehet boldogulni – tartják a testvérek. Életük nagy részét együtt töltötték, ritkán fordult elő, hogy pár kilométernél nagyobb távolság legyen köztük.
Mikor Sándor elkezdi szavalni Petőfi Júlia című versét, Lajos odaszúr neki egyet.
– Igen, mert Sándor nem tud ülni a csóré fehérnépek között, a cérnagyárban annyit volt velük együtt, hogy megunta – mondja viháncolva a testvérének.
– Az a legjobb asszony, amelyik finom ételt tud főzni, a gyomorbéli békességet helyre tudja állítani. Nekem volt olyan fehérnéppel dolgom, akivel sokáig jól megvoltunk. Mikor szóltam neki, hogy a barátságot összébb kéne hozni, akkor odalett minden – beszéli el egy korábbi kapcsolatát a festő.
Haladjunk tovább, a magánszektor felé
Fűtés nincs a pagodában, ezért elindulunk a páholy felé, ki az udvarra. Miközben a hátamat súrolgatom, az Olasz testvérek dörgölnek egyet az orrukon. Sándor Pelének ételt ad a szájába, hogy ne zavarja a csapatot a nyávogásával.
Elhaladunk a faraktár nevezetű építmény mellett, majd egyesesen egy nejlonnal borított kunyhócskához érkezünk meg. A hozzávetőleg 2×2 méter alapterületű “fóliaház” tele van pakolva ganéval, a tetején zöldell pár paradicsom palánta.
Sándor beéri a társaságot, elkezdi magyarázni a palántanevelés technikáját.
– A gané alulról nem engedi a hideg földdel találkozni a magocskákat, ezért tudnak olyan szépen növekedni. Régen minden ház előtt megtermett a paradicsom, most feketedik le az egész egy szentre, be kellett rakjuk házikóba. Ez mint Csernobil miatt van, azelőtt nem volt ilyen beteges fajta ez a növény – mondja.
– Az enyémet, a romantikus szekort megnézitek-e? – kérdezi huncutul.
– Most csak arra vagyunk kíváncsiak – mondom neki.
Újabb földalatti bunker mellett haladunk el, gyógynövényszárító páholyok, könyvtár, diófalapi-tartó szomszédságában pihen Sándor. Elhúzza az ajtót, bent paplanok, ruhák garmadája várja a fáradt vándort.
– Itt tudok a legjobban pihenni: zúg a patak, csicseregnek a madarak, a levegőt vágni lehet, olyan friss. Most télen is itt húztam meg magamat, itt szeretem a legjobban. Főleg, mikor az öreg Pele felfekszik a mellkasomra, akkor úgy elaluszunk, hogy áll félre – tárja fel a kerti hálószobájának titkait az egyik vendéglátónk.
Egy nápolyis vödörbe előre elkészített szavak vannak belepakolva
A kicsi műhelyben, ami a patak partján található. Dal, madár, nap, szél, márijás, isteni szavakat látok előre elkészítve. Mindez azért, hogy ne kelljen versíráskor leírni újra ezeket a gyakran használt szavakat
– Ehhez sem kell kulcs, bemegyek, egész nap el tudnék matatni a szavakkal. Ezt jobbnak tartom, mint az ivászatot. Azon is sokat gondolkoztam, hogy miért ilyen nehéz érteni az idegen nyelveket, például az angolt is nehezen értem, nem veszem ki, mit akarnak mondani – mondja, majd kérdezi, hogy mi jártunk-e így valaha.
Igen, jártunk így. De még nem jártunk a kert másik sarkába, ahol további búvóhelyek csalogatják a kíváncsi szemeket: van még fuszulyka szárító, vagy másképpen mondva kamara-féleség. Ott van még Lajos patakparti pihenője, de még vannak olyan épületek is, amik kérik a második szintet.
A kert végében található patak partján ért véget a liget bejárása. Azon morfondírozok, hogy mi az ikrek boldogságának titka, hogy tudták ezt a gyermeki őszinteséget és boldogságot megőrizni maguknak az Olasz testvérek?
Dióbél királyfik Máréfalváról
Élettörténetükben különös helyet foglal el a dió: naponta körbejárják a kertet, gondozzák a diófákat, fogyasztják a termését, ez a kedvenc ételük. Édesanyjuk korábban dióbélben árusította a vetőmagokat, ebből építették a házat. Olyanok ők, mint a dióbél királyfik a meséből, egy csöppnyi világban élik hétköznapjaikat.
– A madárkák már dolgoznak a tavasz érkezésén, nincs szebb a világon, mint a zöldbe borult ligetünk. Ezek az igazán értékes és szép dolgok, mi a pénz hajhászásán nem dolgozunk. Nyolcvanéves nagymamám olyan szépen megfogalmazta versben a kikeletet, ezt valljuk mi is:
Zöld erdőben gyöngyvirág, ó, de szép ez a világ!
Fű, fa, virág harmatos, nap sugara illatos.
Dalra kél a kis madár, felvidult a zöld határ.
Áldott légy, ó, Istenünk, mert szép tavaszt adsz nekünk! – zárja Sándor.
