Kép: Unsplash

Chiron retrográd

– Nyisd ki a szemed.

Látva a nő értetlen-meglepett tekintetét, folytatta: – Nem képletesen. Nyisd ki a szemed, szó szerint. Tudom, hogy furcsa lesz, és ha nem lenne elég, hogy mindig látni fogsz valamit – a komódnak azt a részét, amit véletlenül elkerültél a portörlővel, a tűrődéseket a szőnyegen, a rozsdát a konvektor sarkán –, még az is megtörténhet, hogy olyat veszel észre, amit nem akartál. Például az arcomat – tette hozzá nevetve, majd megsimogatta a nő meztelen vállát.

Új rovat indul az uh.ro-n!

a hónap szerzője ezentúl mindig olyan személy lesz, akinek munkái, írásai különleges és egyedi színfoltjai az erdélyi és romániai magyar irodalomnak. Minden szerzővel három felvonásban ismerkedünk: előbb egy, a portálunk számára írt, első közlésű szövegével, majd egy beszélgetés keretein belül a szerző személyéhez kerülünk egy picit közelebb, végül ajánlást kérünk tőle egy újabb irodalmi műhöz. Kitekintőnek szánjunk ezt a rovatot, felfedező körútnak az itthoni irodalmi élet megismeréséhez. Jó olvasást és barangolást!

A férfi szavai hallatán ősrobbant benne a megértés. Tudta, hogy miről beszél, és tudta, hogy a férfi tudja, hogy ő tudja. Lelepleződött, mindkettejük előtt. Egészen eddig a pillanatig mi sem volt természetesebb számára, mint hogy becsukja a szemét. Már a csóknál. És mindaddig, amíg a férfi azt nem mondta neki, hogy „nyisd ki a szemed”, azt hitte, hogy a dolog az önátadásról szól. Egy ilyen triviális mondatba került, hogy rájöjjön: ő tulajdonképpen elrejtőzik a szemhéja mögött. Nem azért csukja be, hogy ne lásson. Ellenkezőleg: hogy őt ne lássák. Egyszeriben gyermeknek látta magát, aki fogja az újonnan kapott ajándékát, és átvonul vele a másik szobába, hogy ne lássák az örömét és a belefeledkezését. Egyszer már mondta neki valaki, hogy talán pont azokat az állatokat látja szépnek, amelyek mindig egyedül járnak, sosem falkában, és már akkor is megérintette a felismerés szele, de tova is röppent, mindössze egy mondatot hagyva maga után.

A Chiron most retrográdban volt, és a nőből felszakadt a felismerés szomorú-felszabadult eufóriája: hisz mindig ezt csinálja! A szemhéja mögé zárkózik. Egyedül akar részt venni abban is, ami természeténél fogva az együttről szól. Onnantól, hogy becsukja a szemét, a másiknak semmi köze ahhoz, amit megél, és nincs bejárása oda, ahol ő van.

– Nyisd ki a szemed – ismételte el a férfi, noha már nyitva volt. – Nyisd ki, nyisd ki, nyisd ki! – Mintha olvasott volna a gondolataiban. Mintha látta volna a gyermeket, akinek ő látta magát. – Persze, így majd újra kell tanulni az egészet.

Letaglózta, hogy valaki ennyire láthat és érthet egy másikat. El sem tudta képzelni, hogy mi vár rá, ha majd legközelebb kinyitja a szemét. Hogy hogyan kell együtt lenni az együttben. De ki akarta nyitni. A rá szegeződő tengertág tekintet, amely cserébe az ő tekintetét kérte, nem követelte, hogy másnak, kevesebbnek mutatkozzon, mint ami. Valahányszor elfelejtett elvonulni, megtapasztalta, hogy a nőt azért lehet a leginkább megvetni, amiért eleve vonzódnak hozzá, és fordítva. „Újra kell tanulni”, visszhangzott benne a mondat, ami már akkor is visszhang volt, amikor a férfi kimondta – a benne elhangzott mondat visszhangja. Mert ha nem csukja be a szemét, nem tud semmit. Léket vert benne a döbbenet: a nyitott szem az igazi önátadás. Ha nyitva a szeme, már nem ő a saját helyzetének az ura. Ha nyitva a szeme, sosem tudja, hogy mi a következő lépés. Ha nyitva a szeme, elveszett. Ha nyitva a szeme, látják rajta, hogy elveszett.

A feleségem a háborútól fél

A feleségemnek szorosabb lett az ölelése. Éjszakánként magához húz, de nem úgy, mint huszonkét éve, a házasságunk elején. Karját most nem a vágy, hanem a félelem fonja körém.

Két hete állunk háborúban. A mi városunk még nem, de a szomszéd járásban már megszólaltak a légiriadók. Napközben többször elmondja, hogy fél, és gyötri a gondolat, hogy örül a gyerekek távollétének. Amióta elmentek egyetemre, kissé… nem is tudom, nehéz nekem ezeket megfogalmazni, sosem voltam beszédes alkat, amennyit beszéltem életemben, azt is többnyire azért tettem, hogy a feleségem kedvére tegyek… szóval kissé mintha megfakult volna. Elhomályosodott a jelenléte. Nem értem. Hisz nála jobban senki nem akarta, hogy felvegyék őket az egyetemre, és ő kutatta éjt nappallá téve az albérleteket. Heteket töltött a gép előtt, hogy tökéletes helyet találjon nekik. Aztán miután elmentek, fokozatosan homályosodni kezdett, mígnem önmaga árnyékává vált. Azt mondja, hogy nem értem őt. Én erre mindig azt felelem, hogy értem, de tulajdonképpen tényleg nem értem. Egy nőnek mindig fáj valami?

Szóval örül, hogy a gyerekek nincsenek az országban. És fáj neki, hogy örül. Éjszakánként átölel, és közben retteg. A légiriadótól, a reggeltől, a következő estétől. Végigrettegte a házasságunkat. A kisebbik fiunk hatéves volt, amikor egy délután kimentünk a parkba. A gyerek felmászott egy fára. Az anyját kiverte a hideg veríték, mert nem tudott lemászni, és szinte leesett. Igen, tényleg magasan volt, és alatta kövek voltak, de végül lejött, és nem lett semmi baja. A félelme túlzó volt. Fáradt is voltam, abban az időszakban nagyon sokat dolgoztam, és hát rákiabáltam. Elkezdett sírni. Rászóltam, hogy viselkedjen. Két napig nem szólt hozzám. Aztán elmúlt neki. Ezt csodálom benne: nála mindig minden elmúlik. Sosem beszéltünk az esetről, de amióta a fiúk elmentek itthonról, néha eszembe jut. Neki sosem mondom, ő meg a huszonkét év alatt megtanulta, hogy ne akarjon folyton beszélni dolgokról… Jól van ez így. Én tulajdonképpen boldog vagyok, bár nem szoktam ezen gondolkodni. Most jutott eszembe, amikor észrevettem, hogy a feleségem a háborútól fél.

Imre Eszter 1990-ben született Marosvásárhelyen. Érettségi után Budapestre költözött, ahol az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanult irodalmat, filozófiát és kultúratudományt. 9 év után visszaköltözött szülővárosába, ahol jelenleg is él. 2016-ban elnyerte a Litera Szabadnapló-díját, 2021-ben a Látó nívódíját. Fordítóként és szerkesztőként dolgozik, angolul is ír, egy gyermek édesanyja. Eddig három kötete jelent meg: Luca-napi mesék (novellák, 2019), A csillagvölgyi patikus felesége (regény, 2022), Napsugár kisasszony tizenkét madara (meséskönyv, 2022). Jelenleg egy regénytrilógián dolgozik. Szereti a jógát és az Instagramot.

A barátom szeretője a háborútól fél

Ma találkoztam M-mel. Megittunk egy sört a Lila Holdban, és megkérdeztem, hogy megvan-e még a szeretője. Felháborodott, hogy nem szerető, hanem barátnő. Nem akartam ragozni, de mégis minek nevezzük azt a nőt, akivel csak nála találkozik, esetleg nagy ritkán elutaznak két-három napra, majd utána mindketten élik tovább az életüket, aminek a titkos randikat leszámítva semmi köze a másikéhoz? Na mindegy. Szóval kikérte magának, hogy szerető, és igen, még megvan. De ezt most nem úgy mondta, mint az elmúlt négy év során minden alkalommal, amikor megkérdeztem. Unott volt. Pedig azt hittem, hogy ezt a csajt sosem fogja megunni. Ami azt illeti, egyre kíváncsibb voltam, hogy ki az a nő, aki ennyire és ennyi ideig képes őt lázban tartani. De azt mondta, hogy most már nagyon unja, hogy a csaj „állandóan érzi magát valahogy”. Az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy elkezdett aggódni a szomszédban kirobbant háború miatt, és folyamatosan arról beszél, hogy el kell költözni, mert itt az ember már nincs biztonságban. Azok alapján, amiket az elmúlt négy évben mesélt róla, nekem is furcsa ez, nagyon laza csajnak tűnt. De M. azt mondja, hogy teljesen kikészült ettől a háborútól, és egyébként tulajdonképpen „mindig van valami”. Nem tudom hova tenni ezt, eddig csak arról beszélt, hogy milyen életerős meg szenvedélyes, és hogy mindenben benne van. Most mintha a háború-para miatt rájött volna, hogy egyébként még egy csomó minden zavarja. Amikor megkérdeztem, hogy de köztük rendben van-e a dolog, azt felelte, hogy már nem a régi.

Ezen kívül nem sok minden történt a héten. Meló, meg egy kicsit rendbe tettem a lakást. Hideg is van, és nincs is nagyon kedvem elmenni helyekre.

Anyám nem félt semmitől

Egy hét múlva lesz a kiállításmegnyitóm, és a kurátor azt találta ki, hogy ha már a festés mellett olykor írok is, írjak egy megnyitó szöveget. Eleinte vonzott az ötlet, aztán amikor igent mondtam rá, megbántam. De most megint jó ötletnek tűnik, csak fogalmam sincs, hogy mit írhatnék ezekhez a képekhez. Ha meg tudtam volna írni őket, akkor nem festettem volna meg.

Már jóval a halála előtt tudatosult bennem, hogy mit csinált. De miután eltemettük, egyszerűen nem voltam képes másra gondolni. Félős gyermek voltam, a saját árnyékomtól is megijedtem. De ha anyám mellettem volt, egyszeriben nevetségessé vált minden, amitől féltem. A világ jelentéktelen lett. Felnőtt férfi voltam, amikor megtudtam, hogy ő egyébként ugyanannyira félt a pókoktól, mint én, és olyan időszakai is voltak, amikor az olvasólámpája fényénél aludt, mert félt a sötétben. De valahányszor bepánikoltam, ha a lépcsőházban lekapcsolódott a villany, amikor a lépcsősor felénél voltunk, ő a legtermészetesebb nyugalommal mondta, hogy „ne félj kisbogár, menj csak bátran!”, és én mentem bátran. De ki beszél ilyenekről egy megnyitón?

Túl sokat éreztem és gondolkodtam a 43 évem alatt. Azt hittem, hogy ezekkel a képekkel sikerült ezt lezárni, erre jön a kurátor az ötletével. Azon gondolkodom, hogy amint az anyámtól és a szeretőimtől megtanultam, a nőben a félelem és a szabadság együtt lakik. Szeretném azt hinni, hogy anyám nem félt semmitől. De néha sírt.

Tej vagy bor

Hetek óta nem álmodtam, így nem is volt, mit írnom. De az éjjel történt valami. Eszembe jutott, hogy egyszer valaki azt mondta, hogy egyes nők olyanok, mint a tej, mások pedig, mint a bor. Én éreztem már magam mindkettőnek. Luca-napon bor voltam, a tavasz első napján tej. A baj akkor kezdődött, amikor egyik sem voltam. Még csak víz sem, senkinek nem tudtam volna üdeség lenni. Emlékszem a napra, amikor az utcán rádöbbentem, hogy szürke lettem. Keserű semmilyenség.

Álmomban felém közeledett a Hold, és amikor már az arcom előtt volt, tűszúrásnyi rés keletkezett a fényén, és tej fakadt belőle. Eleinte csak szivárgott, majd lassan dagadni kezdett, és nemsokára sűrű, illatos tej lepte el az eget. Egy idegen férfi ült mellettem, és azt mondta, hogy sosem látta még ekkorának a Holdat. Meg akartam nyalni az eget, de amint ez eszembe jutott, elszégyelltem magam. Hagytam folyni, lecsorogni a tejet az éjszakán, és közben végig tudtam, hogy reggel majd bánni fogom, hogy nem nyaltam meg. 

Chiron retrográd

Látta, hogy a férfi újra megkívánja, és ezúttal nem csukta be a szemét. Kíváncsi volt, és esetlennek érezte magát. A hallása is kiéleződött, és hirtelen zavaróan tudatában lett a testének. Nem fog elvonulni, mondta magában. Újra kell tanulni, visszhangzott.

A szomszéd megengedte a vizet. Ahogy átcsordogált rajta az egy emelettel feljebb készülő fürdővíz, hullámokat vetett benne a várakozás, tajtékzott bensőjében a friss tudás. Látta a komódnak azt a részét, amit véletlenül elkerült a portörlővel, a tűrődéseket a szőnyegen, a rozsdát a konvektor sarkán. És látta a férfi arcát. Látta, hogy látják.