Úgy voltunk az Egyfeszttel, hogy örültünk neki: végre, valami új, pláne egy olyan nyáron, amikor hol megtartják, hol nem a már bejáratott fesztiválokat, s Udvarhelyt is nagy ívben elkerülik a több embert megmozgató, kulturális programok, még városnapokért is Keresztúrra kellett volna menni.

Tetszett az az elképzelés is, hogy Gyergyószék több településére szórták ki az eseményt: olyan volt, mintha egy kalap alatt tartanák a gyergyói városnapokat a környékbeli falunapokkal, így mindenki be tud kapcsolódni. A vidékiek bejönnek a városba, a városiak kimennek vidékre, megy az élménycsere, s Udvarhelytől sincs olyan messze, igazán el lehet ugrani egy-egy napra, estére. Valahogy így gondoltuk mi is, amikor elindultunk a Libán felé, igaz, külön és más napokon, hogy aztán összevessük a benyomásainkat.

A nyitóestről beszámol: István

A bőség zavarában a csütörtök estére esett a választás, az is úgy, hogy a döntés meg az indulás is valahogy utolsó percre jött össze, mert a mentális térképemen Gyergyó ugyanakkora távra volt, mint Csík, pedig egy bő negyedórával messzebb van. Sebaj, így is beértünk épp tízre a központba, ahol a nagyszínpadot hiába kerestem, de már a főtéren átjött a fesztiválhangulat, még ha kevés ember is lézengett.

Az összeillesztett fotókat Balázs Árontól kaptuk, a többi az Egyfeszt Facebook-oldaláról származik.

A szokásos esti világítást ugyanis különlegesebbé tette az egyik épületet teljesen beborító fényvetítés, de a parkban a fákat és a járdát is összeszínezték egy kis fénnyel. A közepére meg felállították az abszolút odaillő (szentgyörgyi) Wunderbar kocsibárját, ahol fröccsel, koktélokkal, kézműves sörrel fogadtak, sofőröknek, kiskorúaknak pedig gyömbérsörrel, Fritz kólával meg egyéb különlegességekkel.

Még volt egy kis időnk körözni a központban, vagy legalábbis azt hittük, amíg ki nem derült, hogy a nagyszínpad a focipályán van, az meg egy bő tíz percre tőlünk. Habár éhesek nem voltunk, a főtérről nyíló Gasztro-udvart így sem hagyhattuk ki, annyira csalogatott a széltől szélig kihúzott fénygirlandok alagútja, ami a város egyik impozáns épületéhez, az ugyancsak kivilágított Salamon Ernő Gimnáziumhoz vezetett át. Jobbra és balra is kívántatták portékáikat a különféle standok, a kavalkádból talán a főtt kukorica illata maradt meg a legerősebben.

Na, de irány a lényeg,

vár minket Lovasi a Kiscsillaggal! Már el is húzták a kezdő nótát, mire odaértünk a focipálya bejáratához, de amúgy is gond volt a hangosítással, így igazából nem maradtunk le semmiről, amíg a 30 lejért és az oltásigazolásért cserébe adtak egy-egy karkötőt. Ami viszont meglepett, jobban mondva, sokkolt, hogy milyen kevesen, alig 150-200-an voltak kíváncsiak a magyar alternatív rock egyik meghatározó zenekarára, abból is többen udvarhelyiek. Ha eleinte szóvá is tette ironikusan, hogy ez nem épp egy tömegrendezvény, Lovasi tényleg beleadott apait-anyait a zenekarával, jókat poénkodva saját magukon – szokásuk szerint –, s a hangosítás is helyrejött közben. Eleve hatalmas élmény volt a nagy zöld szőnyegen táncolni, ugrálni, énekelni, egyszerűen hagyni magunkat elvarázsolni a fényektől és a hangerőtől, amitől rég elszoktunk, de mindezt a Kiscsillag sokoldalú, néha szúrós, néha sírós, néha tombolós hangulatú zenéjére, még nagyobbá tette azt. 

Csak kár, hogy nem voltunk többen, hogy átadjuk magunkat a tömeg ringásának. Egyébként a teljesen ingyenes, a csendzavarást okosban elkerülő fülhallgatós Silent partyn sem volt nagyobb az érdeklődés a koncert után a főtéri villogó-forgó fényáradatban. Kár, hogy haza kellett húznunk, szívesen maradtunk volna azon is.

Közben meg folyton az járt az eszemben, hogy ha egy ilyen fesztivál Udvarhelyen lett volna, bárki zenélt volna, biztosan ott lettem volna, annyira kiéheztem a koncertélményre. S valamiért olyan megérzésem is volt, hogy ezzel más udvarhelyiek is így vannak, pláne, akik képesek voltak átutazni Gyergyóba egy hétköznap este, tudván, hogy az éjszaka közepén érnek majd haza. Nem tudom, hogy mennyire promoválták helyileg, netán a fizetős belépő vagy az oltás/teszt kérése tántorította el a helyieket, de kicsit olyan keserű-dühös érzéssel maradtam ezután, hogy Gyergyó nem „érdemel” egy ilyen zenei kínálatot, pláne, miután hallottam, hogy a világhírű Boban Marković koncertjén is alig voltak, és Lovasi is szinte egyedül maradt a közönségtalálkozóján.

Persze, elnézve a fesztivál képgalériáját, látszik, hogy több más műsoron, helyszínen (táncház, Lázár-kastély, Bagossy-koncert stb.) biza teltház volt, ami valamelyest ellensúlyozza a csütörtöki benyomást, de talán Udvarhelyen mégis legalább félig megtelt volna a közönségtér egy hétköznap este is. De az is lehet, hogy elfogult vagyok és tévedek, mindenesetre egy próbát megérne jövőre, támogatnám, ha egyet hozzánk vándorolna az Egyfeszt.

A zárónapról mesél: Betti

Az utolsó pillanatban mondtam igent a barátaim meghívására az Egyfeszt zárónapjára, melynek programjairól a Bagossy Brothers Company koncertjén kívül nem sokat tudtam, így kíváncsi voltam, mi vár majd, milyen lesz Gyergyóban, ahol mindeddig csak átutazóban voltam.

Sorra jöttek aztán a csalódások, ahogy megérkeztünk, ám a szó legpozitívabb értelmében. 

A Gyergyó főterén felállított regisztrációs pontnál kiderült: nagyszínpados jegyeink csütörtökre szólnak, s világos, vasárnap lévén, ezek érvényüket vesztették. De nem egy olyan fesztiválon, melyet most először rendeztek meg, és ahol a szervezők különösen empatikusak voltak velünk szemben. Bár maguk sem értették, hogyan és ki részéről csúszhatott be ez a baki, elnézéskérések közepette tették fel kezünkre a karszalagot, majd jó szórakozást kívánva útnak engedtek, hogy belekóstoljunk a tematikusan kialakított udvarok hangulat- és ízvilágába.

Kürtőskalács és főtt kukorica illatának egyvelege szállingózott a levegőben, ahogy a sétálóutcában kialakított Gasztro-udvarba léptünk, s rögtön ráeszméltünk, hogy bizony, ebédidő van. Báránysült, 400 kilós ökörből készült fogások, üstökben lobogó báránytokány és más, gyergyói háziasszonyok főzte fogásból válogathatott mindaz, aki megéhezett a „nagy” fesztiválos hangulatban. Desszert gyanánt lágyfagylalt, csokis szejkei lángos, kézműves csokoládé közül válogathattunk, s bár utóbbiról hiába bizonygatták a barátaim, hogy nem háziszappan, csak nem mertem megkóstolni. Ez a következő Egyfesztre marad. 

Az Örmény-udvarra érve örömmel hallottuk, hogy látogatható a templomtorony, így kérdés nélkül másztunk fel a 88, meredek lépcsőfokon, s végül a város minden szegletét belátva mondhattuk, megérte az a negyedóra várakozás, amíg sorra kerültünk. Ha ez még nem lett volna elég kalóriaégető, a Folk-udvarban rendezett néptáncoktatás eléggé megizzasztotta a táncos kedvűeket, s majd a naptól bágyadtan hallgattuk a Csík Zenekart, az autóval mindössze tíz percre található Lázár-kastély udvarán, mely környezet a családok számára is kitűnő volt egy nyáresti koncerthez. A kicsik táncikáltak, szüleik a fűben ülve hallgatták végig a Most múlik pontosant, és a fiatalok is szép számban voltak, rámutatva, van igény a könnyű- és világzenét játszó magyar együttesekre.

Az est csúcspontja, a Bagossy-koncert 

szemmel láthatóan nagy tömeget mozgatott meg, és a 20 perces késés is jól jött azok számára, akik legalább egy órán keresztül álltak sorba a sörért a futballpályán felállított sátraknál, türelmük fogytán egymás között zúgolódva, és a szervezésre panaszkodva.

Tíz óra után nem sokkal aztán megtört a jég: a sörükért sorban állók elfoglalták helyüket, és – hazai pályán – másfél év után először lépett színpadra a Bagossy, akik koncertje néhány órára visszaadta számomra azt, ami másfél évig megszűnni látszott: az önfeledten táncoló, dalszöveget ordító, egymással összekacsintós „végre”-élményt.

Ha jövőre elnézek az Egyfeszt második kiadására, az két okból lesz: hogy megnézzem, miben és hogyan tudott fejlődni Gyergyó a szervezést illetően, és hogy alábbhagyott-e az a vendégszeretet és odafigyelés, amit a városban tapasztaltam. Hiszen elég, ha csak a szervezők és önkéntesek segítőkészségére gondolok, akik önhibájukon kívül kértek elnézést vagy igazítottak útba, akár el is kísérve bennünket. Vagy a főtéri vegyesüzlet kiszolgálóira, akik készségesen ajánlották fel az üzlet illemhelyiségét. Vagy a főtérhez közeli fagyiárusra, akitől akkora adag fagyigombócot kaptam, amiért bizony itthon dupláját kérnék el.

Vajon, mikor mesélhetek hasonlókat a városomról?