Így ünnepelték a románok Erdély megkaparintását

Ilyen csak egyszer van száz évben: Gyulafehérvárról tudósítunk az egyesülés centenáriumáról.

Üdvözöljük kedves olvasóinkat Gyulafehérvárról, ahol kereken 100 éves a nagy román egyesülés.

Hogy egészen pontosak legyünk, száz éve, hogy a románok összegyűltek ide, és kihirdették, hogy ők úgy döntöttek: Erdély csatlakozni fog Romániához. Hogy a vágy megfogalmazásából és kihirdetéséből hogyan lett valóság, arról nem tudok mesélni, mert nem voltam ott, mikor a világ vezetői felosztották az oszthatatlant, s a történészeknek pedig nem hiszek.

Fashion badge avagy divat-kitűző. Már száz évvel ezelőtt divat volt a nemzeti hovatartozás alapján osztani meg a dolgokat, nacionalistának lenni, vagy a saját nemzetedet más nemzetek fölé helyezni. Magadat fiktív jogokkal felhatalmazni, csak azért, mert úgy érzed, valahová tartozol. Ma is divat. Ennyire képes ma az agyunk.

Üzenem azoknak, akik alig várják már, hogy magyarországi mintára valakit lelibsizzenek, lekomcsizzanak, hazaárulózzanak, oláhbérencezzenek vagy mocskosférgezzenek, hogy jó helyre érkeztek – ez az az írás, amin ki lehet akadni. És azok a románok is jó helyre érkeztek, akik valakit le akarnak sovinistázni, románellenesezni, bozgorozni, kirakatni az országból, meg minden. Kérem, éljék ki jól most ezt a szenvedélyüket, mert ki tudja, meddig lesz még divatos.

Reggeli 8 óra van, a gyulafehérvári vonatállomáson vagyunk, innen fog indulni az Egyesülés Menete, melyre több tízezer románt várnak. Várjuk is őket jó hosszú perceken keresztül, mindenki késik. A város bejáratánál már egy órával ezelőtt félórás autósor volt, azóta csak romlott a helyzet. Nem könnyű a várakozás, mert sok a mínusz.

-13 fok van a gyulafehérvári vonatállomáson, bemelegítésnek bemutatom a semmire is büszke ember evolúciós görbéjének három fázisát. A bal oldalon az az állat szamár, nem ló.

És ez az evolúciós létra legmagasabb, kortárs lépcsőfoka.

A mai reggel főszereplői a dákok, akik, miután nyilatkoznak a tévének, egy picit még álldogálnak ott, majd „hai să pornim” jelszó alatt nekilendülnek a felvonulásnak, utánuk a tömeggel. Olyan tempóval iramodnak neki, hogy a felvonulás főszervezője csak két utcával odébb éri utol őket, tökig izzadtan és rémült arccal. Nem csak, hogy nem kellett volna még elindulni, de teljesen más utcán kellett volna menni.

Valahogy sikerül megállítani őket, de meggyőzni nem. Ők továbbra is erre akarnak menni, erre szélesebb az út. Végül mégsem erre mennek tovább, mert amikor a tömeg átvonul a jó útra, amelyre engedélyt kaptak, akkor ők is átmennek, s visszafurakodnak az első sorba. A felvonulás alatt végig gyorsabban akarnak menni, mint a többiek, folyton hallani a szervezőket, amint be-beszólnak a lompos hajú öregnek: „Dacu, o leacă mai încet!

A reggel másik főszereplője a szamaras-bocskoros bukovinai bácsi, aki mindig elöl akar lenni. A szervezők százszor elmagyarázzák neki, hogy szeretnék, ha a felvonulás frontképe az a trikolór banner lenne, amin valami politikai üzenet van, és azt az üzenetet nem kellene eltakarni.

Hiába beszélnek neki, hiába tuszkolják be többször is a banner mögé, pár másodperc, és ismét elöl van, úgy bújik át menet közben a banner alatt, hogy a tizenévesek megirigyelnék. Az a másik bácsi ott mellette a csendes fél, a technikai stáb lehet, folyton rendezgeti a vászonzsákot a szamár hátán, igazgatja a feliratokat a szamár oldalán.

Így halad előre a Marşul Unirii, ne kérjétek, hogy megmondjam, hány résztvevővel. Ez kábé akkora tömeg, amiről, ha kormányellenes tüntetés lenne, azt kellene írni, hogy „a szervezők szerint 10 000, a csendőrség szerint 1000 személy vett részt”. Így, hogy nemzeti jellegű a dolog, lehet, hogy a csendőrség is nagyvonalúbb lenne. A tervezett soktízezres tömeg elmarad, de a hangerő nem. Zeng az utca a begyakorolt rigmusoktól, ezek az emberek nem először énekelnek hazafias dalokat.

Alapvetően a szokásos rímeket ismételgetik, amelyek már gyerekkorunkban is lerágott csontnak számítottak, mikor Sütő András szemét kiverték a testvéreink. A szervezők láthatóan igyekeznek, hogy amennyiben lehetséges, az üzenetek arra koncentráljanak, hogy a Pruton túli román területeket is az országhoz kellene csatolni. Nagyon dolgoznak ezen, a sajtónak is azt nyilatkozgatják, hogy a száz évvel ezelőtti egyesülés fontos volt, de nem az volt a Nagy Egyesülés.

Tudatos munkának tűnik, érződik, hogy nagyon koncentrálnak erre, nem magukat fényezgetik, hanem céljuk van és azon dolgoznak. Lehet, hogy 100 évvel ezelőtt a gyulafehérvári kiáltványt is így készítették elő. Az elénekelt dalokat és elordibált mondókákat is tudatosan választják meg.

Ritkán a tömeg el-elkezd magától is valamit, elő-előbukkan egy-egy magyarellenes szikra is, mint a fentebbi videón látható „România la mulţi ani / fără unguri şi ţigani”, de hamar visszaterelik a megfelelő vágányba a hangot. Egyszer egyik félig ittas csávó elkezd valami bozgoros dumát ordibálni, de egyből elcsendesítik, és visszatérnek a „România n-a avut / Graniţă la Prut” mederbe.

Ez a bácsi hosszasan dicséri nekem a mellette haladó beszaráb hölgyek szépségét, abból, amit mond, úgy érzem, enyhén keveri az egyesülés és a közösülés fogalmát, csak ezt a második szót nem merte kiírni a pólójára. Teljesen megértem, sokan vagyunk rajongói az oroszos vérű moldáv csajoknak.

Mindenkinek más fontos a tüntetésen, mindenki mást szeretne megmutatni. Van, aki a dák szerkóját, van, aki kutyáját vagy szamarát, van, aki a nagy zászlóját vagy a fényes ikonicáját. Mindenkinek a saját üzenete a fontos, a saját szlogenje. Ha szeretnéd, hogy tudj a saját üzenetedre koncentrálni, s ne zavarjanak be mások, így kell tüntetésre menni, füldugóval.

Akinek van, annak van.

Közben a menet megérkezik a várhoz, ahol más menetekhez csatlakozva betódulnak az ortodoxok udvarára. Zászló a zászlótól alig fér az udvaron, az állami tévé munkatársa bemondja a mikrofonba, hogy kérik a zászlókat leengedni, mert az élő közvetítésben nem fog látszani az înaltpreafericit a sok zászlótól. Itt az udvaron körülbelül az a helyzet áll fenn, mint nemrég a bukaresti megakatedrális átadóján. A nép öli le magát, hogy ne rekedjen kerítésen kívül, a górék a hátsó kiskapun másznak fel a díszpódiumra. A kaput őrző pópa alázatosan mosolyog nekik és lelkesen szorongatja a kezüket, de ha a pórnépből próbálkozik valaki bejutni, akkor annak csak megvetésben és lökdösődésben lesz része.

A katolikus székesegyházba könnyebb bejutni, de ide inkább piknikező hangulatban jönnek be a népek, sapkával a fejen, zsebredugott kézzel, két miccs között megnézik, hogy mi is ez az izé épület, ami most már nekik jár, mert ők románok. Az értelmiségibbje még elviszi a gyerekeket Hunyadi János sírjához, ami itt van a templomban, s elmondja, hogy a nagy hadvezér román volt, és Mátyás király, aki Magyarország királya volt, az is román volt. Ezt mindenki elmondja a gyerekeknek, de azt már nem, hogy a két nép története mennyire egybefonódott itt a szláv tenger közepén. Sajnos, ezt nem csak a románoktól nem nagyon hallottam életem folyamán, hanem magyaroktól sem nagyon.

Ha a mindennapi életet nézzük, és nem a történelemkönyvek uszító felsőbbrendűségi történeteit, rádöbbenhetünk, hogy több dolog köt össze minket, mint ami szétválaszt. A mai ünnep olyan, mint amikor János Zetelakáról megünnepli, hogy az apjának húsz évvel ezelőtt bírósági úton sikerült megszereznie a családi birtokot, amit addig a nagybácsi bírt. Az ünnepségre pedig az unokatestvére kedvenc kajáját főzi, ő is ott van a bulin, mert családtag. Ha csak a kajás részét nézem a rendezvénynek, már csak abból egyértelmű. Több irányból is folyik a kürtőskalács, a virsliárus standnál sem azt írja, hogy cremvurşti, hanem azt, hogy VIRŞLI.

A nap folyamán többször is hallok embereket magyarokról beszélni, legtöbbször nem túl pozitívan, de egyszer elkapok egy ötven év körüli pasit, aki mondja a feleségének, hogy akár testvéri nép is lehetnénk. Sajnos, a tömeg továbbsodorja, mielőtt meg tudnám kérdezni tőle, hogy miként képzelte ezt el.

Kíváncsi lennék arra is, hogy egy ilyen mandulaszemű nagyromán mit ért meg a mi szenvedésünkből, vagy mennyire tudja, hogy ő mit is ünnepel ma itt.

Időközben akkorára dagad a tömeg, hogy mozdulni is alig lehet a várban. Főleg az északi hidak tájékán nehézkes a forgalom, araszolva lehet csak haladni ott. Lazán vannak százezren, nem túloznak a híradások, ha ennyiről beszélnek.

Szép idő van, az emberek kifestették magukat, felvették a legszebb ünnepi ruhájukat, rá egy trikolór sálat vagy sapkát, s kijöttek ünnepelni, bámészkodni.

És folyamatosan érkeznek és érkeznek. A város bejáratánál már több mint egy órás várakozási idő van, parkoló már sehol sincs a közelben, de úgyis százasával, ezresével érkeznek az emberek.

Érdekes program nem nagyon van, ezért a legtöbben csak álldogálnak, sétálnak, nyomulnak a tömeggel, fotózkodnak Avram Iancuval.

Vagy esznek. Ez itt a kajáltató részleg a vizesárokban. Sorba állsz egy órát a miccsért, azzal is telik az idő.

A kukoricás néni panaszkodik, hogy 81 millió lejt kellett kifizetnie a standért, s még csak nem is teljesítették ígéreteiket a szervezők. Ezért kell 7 lejért adnia egy cső törökbúzát, és így is nagy vesztesége lesz.

Ha nem csak a hasadra koncentrálsz, hanem szellemi táplálékra is áhítozol, megpróbálhatsz eljutni a félóránként tartandó események egyikéről a másikra. Ilyen események vannak egymás után, hogy emlékművet avatnak, emléktáblát avatnak, hidat avatnak. Nekem például megfordult a fejemben, 20 perccel avatás előtt, hogy átmenjek ennek az új facebook-emlékműnek az átadására. Aztán úgy döntöttem, hogy esélytelen és felesleges.

Át kellett volna vergődnöm a fél váron, majd egy bedugult hídon, végül az emlékművet körbeálló tömegen. Miért? Semmi értelme. Inkább maradtam, s innen fentről lefotóztam az emlékművet. Tényleg a facebook f betűjére hasonlít, pedig a megalkotói két U betűből és négy keresztből rakták össze. A kivitelezés láthatóan el lett sietve, hatalmas tojpadások vannak rajta már most, átadáskor.

Ezt a képet az asszony kedvéért raktam be, mert tetszett neki az a pávatollas fejdísz. Ha valamiért úgy érzed, hogy nem szép, gondold át, hogy ha egy magyar ember fején látnád, mennyire tetszene.

A katonai parádé előtt három órával kezd kiürülni a vár, mindenki vonul át a szomszédos sugárútra, hogy foglaljon magának helyet. Ekkor derül ki, hogy mindenki itt volt, aki számít. Itt volt Horea, Cloşca és Crişan, de Vitéz Mihály is, és Avram Iancu is, meg az a délamerikai pánsípos fickó, aki playbackre mímeli, hogy zenél, s közben árusítja a cédéket. Aki járt már nagyobb városokban, biztos ismeri.

A délamerikai fickóról is készítettem egy felvételt, de helyszűke miatt inkább ezt a dobos videót osztom meg, mert ez sokkal eredetibb. Íme a román himnusz, dobbal kísérve. Nyugi, nem számít nemzetárulásnak, ha picit elmosolyodsz. Még a románoknak sem.

Már három órával a felvonulás előtt dugig van a sugárút két oldala. Lépten-nyomon biztonsági ellenőrzések vannak, mindenkit megmotoznak, aki közel kerülhet a tűzhöz. Előttem vitatkozik össze egy idős bácsi a csomagátkutató bizottság vezetőjével, aki nem akarja hagyni, hogy a bácsi paradicsommal és mandarinnal a csomagjában bemenjen.

A nézők ingerültek az ellenőrzéstől, a tömegnyomortól, a hidegben való álldogálástól. S még legalább két órát kell várakozni a parádéra, az egyre keményedő hidegben.

Minden magasabb hely aranyat ér. Az ember inkább ott balettozik órákat valamelyik cölöpön, fán vagy akármin, csak nehogy elveszítse a stratégiai pozíciót.

Akinek volt pilája, vagy ideje sokkal hamarabb odamenni és pénze egész nap fogyasztani, az bevágódhatott egy kávéházba vagy vendéglőbe, az az igazi királyság.

A környező tömbházak ablakai és teraszai megtelnek emberekkel. Határozottan látszik, hogy ez a katonai felvonulás a nap legnagyobb és egyetlen igazi látványossága.

Bumm! Előbb a rendes ágyúk dördülnek el, akkora hangerővel, hogy nem csak az emberek, hanem a környékbeli galambok is magukra csinálnak. Aztán ismét és ismét. Mikor kifogy belőlük a szusz, a konfettiágyuk is beindulnak. Éljen a 100 éves Románia!

Ekkora ünnepet, apám! Azért az minden szinten érződik, mikor egy országban jólét van, és jó kezekben van az ország sorsa.

Harci helikopterek és repülők tucatja, tankok, rakétakilövők meg miegymások vonulnak fel. Bizonyára sokan benedvesednek ettől, ismerik név szerint mindenik gépet, tudják, hogy melyiket hányban kezdték el gyártani, mekkora az autonómiája és hány ember legyilkolására képes. És, ha nem is tudják mindezt, akkor is érezhetik, katonaságunk profin felszerelt, képes megvédeni az országot a nyereg alatt húst puhító ellenséggel szemben.

Százezer ember örül a parádénak, büszke a hadseregre, miközben én csak azt látom, hogy fél évszázados gázolajzabáló ócskavasak húznak el egymás után, amikkel veszélyesebb harcba menni, mint gyalog. A csendőrök a vízágyúkat nem vonultatják fel a parádéban, az augusztusi visszaélések miatt. A gyalogos csendőröket is kifütyülik egyesek, sőt, van, aki hátat is fordít nekik, mikor elvonulnak előtte.

Jönnek valami jobban kinéző tankok is, nézem a furcsa rendszámukat, hát, oda jutottunk, hogy a hadügyminisztérium is Bulgáriába íratja be a sok köbcentis járműveit? Eddig csak a smekkerek íratták oda. Aztán gyanús lesz, hogy mintha a bolgár zászlóban kékeszöld is lenne, kiderül, hogy ezek lengyel tankok, lengyel katonákkal. Régebb ezeknek is több eszük volt.

Katonák százai, ezrei vonulnak fel. Palalogos, Moldovan, Décsei mennek egymás után, ezek mind román katonák. Nem akarom erőltetni a testvérnemzeti elméletemet, de ha megnézem a képeimet, minden második-harmadik képen találok magyar nevet. És ez a múltban sem volt másként.

Véget ért a felvonulás, alig vártam már. Örülök, hogy meg nem fulladtam. Aki sofőrként került már be forgalomba román hadsereg teherautója mögé, az tudja, miről beszélek. Aki nem, az próbálja ki, mert szavakban lehetetlen leírni. Ha egy szóban kellene megfogalmaznom: Szégyen! S erre megy el a költségvetésből szinte annyi pénz, mint a tanügyre.

Amint véget ér a vallásos-katonai szertartást, a nép ellepi a díszpódiumot, fotózkodnak az elöljárók helyein, emlékbe hazaviszik a névcímkéket. Az udvarhelyi felvonulás kapcsán olvasta fel Edit kolléganőm a román hirdetést, abban volt egy ilyen, hogy „ceremonia militar-religioasă”. Na, itt is valami hasonló volt, papok voltak a díszpáholyban, és katonatisztek. És politikusok. Mindenki, akinek két pár töke van.

Ők nem kellett sorba álljanak órákon keresztül, nem kellett letapogattassák magukat, nem kellett lökdösődniük, percekkel a kezdet előtt hozzák be őket autókkal. Mikor véget ér a rendezvény, el is viszik őket, amint lehet. Amíg nem sikerül őket kimenteniük a tömeg közepéből, az embereket nem engedik kijönni a fémkerítések mögül. A szétfagyott, elfáradt emberek türelmetlenek, az elöljárók álldogálnak, várják, hogy jöjjenek értük az autók, amik nem jönnek. Egy közelemben álló polgár beüvölt türelmetlenül: „ce mai stau leprele astea pe aici?” Hát illik ennyi túlszent (ezek az IPSék a földön) és túlboldog (PF és IPF) papot leprának nevezni?

Az IPSék térhódítása Gyulafehérváron egyértelmű. A most épített emlékmű, a vadiúj híd és az ortodox katedrális egy vonalban van, az új híd sugárútként vezet be a katedrális udvarára. Ezen a hídon áramlik most be a tömeg a várba, hórázni, mulatni, vagy tovább álldogálni, nézelődni.

Itthon kérdezték tőlem, hogy fotóztam-e le, hogyan fogyasztották a népek a 40 000 adag ingyenkaját. Nem fotóztam le. Nem is láttam. Mert ha láttam volna, talán lefotózom. Ezelőtt 8 évvel, amikor ott jártam, egyértelmű volt a dolog, a rövid műsor után mindenki átvonult ingyenkajálni, s az volt a délutáni program, hogy többször is sorba álltak. Most nem éreztem azt az éhenkórászságot. Az emberek java nem ingyenenni jött, inkább ünnepelni, bámészkodni, katonai felvonulást nézni a gyerekekkel. Legtöbbjüknek egy családi program volt ez, szerintem eszükbe sem jutott az ingyenkaja. Mint ahogy nekem sem, csak úton hazafelé, mikor sorolták a rádióban a számokat.

Sötétedik a piros-sárga-kék gyulafehérvári várban. Ezt a várat mi, magyarok elveszítettük, ez számomra egyértelmű. Lehet, hogy az 1918-as december elsejei események miatt veszítettük el, vagy Trianon miatt, vagy akármi miatt, de én úgy érzem, leginkább azért, mert elfogytunk innen. Mert egész Erdély-szinten nem szaporodtunk annyira, mint a románok.

Lehet szidni ezért a románokat, a zsidókat, a migráncsokat vagy akárkit, de sokkal hamarabb megértjük az igazi okát, ha magunkba nézünk. Én megpróbáltam, és úgy tűnt, hogy azért fogyunk jobban, mert kényelmesebbek, anyagiasabbak, beképzeltebbek vagyunk. Úgy érezzük, hogy nekünk mindenből több jár, de hogy nekünk több maradjon, kevesebb gyereket vállalunk. Ennyi.

Amit láttam ma itt a várban, egyszerre örömmel tölt el és elszomorít. Öröm látni, hogy a vár aránylag jól néz ki, fel van újítva, nem tudom, hogy mennyire szakszerűen, de legalább nem szemétdombnak használják, mint régebb. Mégis, ez a sok trikolór kétségbe ejt. Nem az a szomorú a történetben, hogy új ura van a várnak, hanem az, hogy semmivel nem bölcsebb, mint a régi. Mikor valakinél a kreativitás ott ér véget, hogy piros-sárga-kék, hát, hogyismondjam… De ez már nem az én dolgom. Inkább megyek haza a gyerekekhez. Hai, la mulţi ani, România!

Kattints a hozzászólások megjelenítéséhez

Korábbi képriportok