Olyan jót nyaraltunk idén Törökországban, hogy hazafele úton azt beszéltük, lehet inkább soha többet nem nyaralunk, és Romániába érkezésünkkor a feltúrt vásárhelyi reptér otthonosnak, és biztonságosnak tűnt. 

Van ez az all inclusive, meg extra, és ultra all inclusive élmény, amit nagyon szeretnek az emberek szerte a világon, s az udvarhelyiek is elkezdtek rákapni erre a nagy kényelemre, mert hát milyen jól hangzik, hogy odaadod előre a pénzed, és onnantól azt eszel és iszol, amit csak akarsz, s nem kell egy banival sem többet költened a nyaraláson. Haha.

Beestünk mi is a csapdába, barátaink is ajánlották, és vágytunk nagyon arra a kényelemre, hogy semmivel ne kelljen foglalkozzunk, foglaljunk, logisztikázzunk. Besétáltunk egy udvarhelyi utazási irodába, a nevét nem említem, mert azon kívül, hogy nem figyelmeztettek, nekik sok bűnük nincs. Ők egyszerűen átadtak a Fibulának. Lefoglaltunk rajtuk keresztül egy ultra all inclusive, extra menő resortot Törökországban, nem is a legolcsóbbak közül, egy jó borsos árut választottunk, hogy biztos legyen a maximális kényelem. El is mondták többször, hogy ez a csúcsok csúcsa, mennyország plusz, ennél jobb élményben részünk nem lesz, soha többet nem fogunk máshogy nyaralni. Haha.

Mielőtt kitérek arra, hogyan raboltak el, csak röviden leírom, hogy miért nem fogunk mi soha többet all inclusive resortban nyaralni, azoknak akik még nem próbálták, és kíváncsiak, hogy nekik való-e ez a típusú pihenés. 

Már a buszból ijesztő volt a látvány, hatalmas giccses luxusresortok egymást érik, néhol megszakítva egy-egy nyomornegyeddel. Érdekes látvány egy húszemeletes aranyozott, oszlopos luxusszálloda szökőkúttal, rögtön utána egy félig beomlott ház mellett egy ember rongyos ruhában legelteti a kecskéit, majd még egy luxusszálloda, utána egy szeméttelep. 

Úgy vannak ezek kitalálva, hogy ne hagyd el a resortot, minden ami kint van, nem rád tartozik, és nem is az ő dolguk. Hunyd le szépen a szemed, s csak odabent nyisd ki.

Úgy éreztem magam végig mintha ott lennék Pinokkió játékországában, és a buli végén szamárrá válok majd. Kicsit zavart, hogy nem csak magunkból csinálunk szamarat, hanem a gyerekünkből is. Végtelen duvatlanság, pazarlás, giccs, és szemfényvesztés az egész. Annak ellenére, hogy azt eszel és iszol, amit akarsz, pontosan tartanod kell magad az időpontokhoz, amire beosztanak. Megvan, mikor reggelizhetsz, ebédelhetsz, vacsorázhatsz. Nagyon hiányzott, hogy megehessek egy vajas kenyeret, amikor éhes vagyok, és ne kelljen folyton sietni az étterembe, nehogy lekéssük, ezt vagy azt az étkezést. Az étterem egy ezer fős resortban hatalmas, kilátással a tengerre, pálmafákkal körülvéve. Három bálterem tele kajával, édességgel, egy nagy gumicukorpulttal.

Az emberek, mint az éhes hiénák, úgy vetik rá magukat az ételre, csámcsogva, habzsolva, mintha nem lenne holnap. A gyerekek előtt színes tokokban tabletek, amin nézik a mesét étkezés közben, hogy a szüleik nyugodtan fogyasszanak. Fogyasszák le, amit kifizettek. Ilyet láttam már máshol is, de ilyen mennyiségben, ennyi gyereket egyszerre kikapcsolva, üvegszemekkel a képernyő előtt, ahogy robotikus mozdulatokkal tömik közben magukba az ételt, még soha. Megkönnyeztem.

Van egy külön gyerekétterem, telerakva tévékkel,

hogy aki nem hozta a tabletet, az is tudja zombimódba kapcsolni a gyerekét, és élvezni a nyaralását. Itt a gyerekek kilószámra tömik magukba a gumicukrot, nagy tányérokkal hordják az asztalukhoz. Így kellett megmagyarázzam a kislányomnak, hogy ő miért csak 4-5 darabot kaphat. Egyáltalán, miért vagyok rákényszerítve arra, hogy gumicukrot vacsorázzon a gyerekem? Mert azok után, hogy végignézi, a többi gyerek mit eszik, esélyem sincs azt mondani, hogy nem. Nem is akarnám, mert igazságtalannak érezném vele szemben. Így evett egy hétig minden este gumicukrot a kislányom. Hurrá. 

Voltak napok, amikor nagyon szerettük volna kihagyni ezt az élményt, de nem tudtuk, mert csak úgy ehetsz ha belépsz ebbe az atmoszférába minden nap háromszor, vagy fizetsz egy vagyont, hogy a szobádhoz vitesd az ételt. Az étteremből kihozni nem szabad.

A tengerparton szépen felsorakoztatva a sátrak, 

alatta a napozóágyak, itt csücsültek az emberek mint a heringek, s ittak, hogy igyák le amit kifizettek. Sosem volt még ilyen mesterséges tengerélményem. Néha próbáltam lehunyni a szemem, s elképzelni, hogy mindegy, milyenek a körülmények, itt vagyok a tenger mellett, a természetben. Nem éreztem semmi természetességet benne, a medencék klórszaga is leáramlott a tengerpartra időközönként. A medencékkel kapcsolatban figyelmeztettek, mikor megérkeztünk, hogy vigyázzunk, hogy a kislányunk ne igyon belőle, mert a legtöbb betegség itt emiatt van. Nem ivott belőle, de két nap után belázasodott, többet nem mentünk a medencékhez. Nem is volt baj utána. Ha beteg lett volna sincs gond, hiszen ott az orvos helyben, 200 euró a vizsgálat, a biztosítás nem fedezi, a legközelebbi kórház egy órányira. Kértünk egy egyszerű sóoldatos orrsprét a lázas gyerekünknek, és 50 eurót akartak elkérni érte. Kimenni gyógyszertárba esélyed sincs. Minden, amit a resorton belül árulnak, pofátlanul túl van árazva, és néha rászorulsz.

A gyerekeknek külön kis birodalom volt berendezve a resortban, akár bébiszittert is fizetni lehetett melléjük, hogy a szülők tudják nyugodtan leinni, megenni, amit kifizettek azalatt. 

Ezzel nem volt különösebben bajom, mert a gyerekek okosak, és mindenhol feltalálják magukat, mindenhol tudnak kreatívan játszani. Kivéve a kötelező videójáték és moziterem, de ez pont nem érdekelte az én gyerekem, úgyhogy mindegy. A hatalmas varázsvilágban az én kislányom, akivel egyébként utazni egy álom, és a tavalyi csendes, napi 15.000 lépéses skóciai nyaraláson egyetlen egyszer nem hisztizett 4 évesen, most teljesen kiakadt. A sok ingert nem tudta feldolgozni, folyton vissza akart menni a hotelszobába, nem tudott ülni 10 percig egy helyben, naponta lenyomott 2-3 hisztit, ami otthon maximum havonta fordul elő. A szívem szakadt meg érte. És magunkért. 

Harmadik nap hazakívánkoztam. 

Itthon, amikor megálltunk egy üzletben kiflit venni, kérdeztem hogy kér-e alma, vagy narancslevet? Azt mondta, hogy nem, csak vizet, anya. Akkor értettem meg, hogy mennyire visszavágyott már az egyszerűségbe.

A kiszolgálók keményen gürcöltek, hogy mindenkinek minden a segge alatt legyen, az egy hét alatt nagyon keveset hallottam, hogy valaki azt mondja nekik: thank you. Egyszerűen nem ez a mentalitás. Ez a dolguk, szolgáljanak, kifizettük előre. A takarítónéni is teljesen kiakadt mikor azt mondtuk, nem kell jöjjön takarítani a szobába. Nem értettük egymást, csak mutogattunk, de eléggé megkedvelt a végére még egy cetlit is hagyott utolsó nap a szobában, és a szálloda előtti virágbokorból virágokat, papírpohárban (mert ha nem vigyáztunk bizony bejött takarítani, még a színes ceruzákat is sorba tette), az üzenetét sajnos nem értettük.

Ennyit az all inclusive élményünkről. Ettől függetlenül értem, ha valaki ezt szereti, ha van akit ez kikapcsol, nekünk nem a világunk.

Épp ezért szerettünk volna kimászni azért néha ebből a resortból, s belekóstólni egy kicsit a török kultúrába, mert teljesen abszurdnak éreztem, hogy meglátogatok egy országot életemben először, és be sem megyek az emberek közé, nem nézek meg legalább néhány épületet, nem vásárolok valami fűszert egy török bazárban.

Mivel a szállodától Antalya 50 kilométerre volt, gyalog nem tudtunk elindulni. Taxit nem mertünk hívni, mert nem tudtuk, mi a megbízható a környéken, ezért amikor a kedves utazási irodánk, a Fibula felajánlotta a túráit, belementünk. Mert hát mi lehet biztonságosabb ennél? Haha.

Foglaltunk egy utat az akváriumhoz, a kislányunk kérésére, s egyet Antalya óvárosába és a bazárba, magunk örömére. Az akvárium nagyon drága volt, és közel sem akkora élmény, mint ahogy reklámozták, a helyszínen többször megpróbáltak lehúzni a szokásos cselekkel: lefotóznak, mikor bemész, s a végén nyomják a kezedbe a fotót, hogy vedd meg 50 euróért. Ezzel nem volt bajom, mert mint minden turistákra szakosodott hely, próbálkoznak. Erre egyszerűen azt lehet mondani, hogy nem. A gyereknek élmény volt, mi is kibírtuk. Lehúzás volt, de ez van, mi dőltünk be neki, s mentünk oda szabad akaratunkból.

Az óvárosnéző túra már izgalmasabbra sikeredett. 

Úgy kezdődött, hogy az indulás előtt egy nappal kaptunk egy sms-t Oanától, a mi ügynökünktől, hogy másnap 9 órára legyünk kész, jön értünk az autó, először megállunk egy ékszerüzletnél, majd egy bőrös üzletnél, s onnan megyünk az óvárosba, legyen nálunk pénz. 

Erre visszaírt a férjem, hogy nem érdekelnek minket sem az ékszerek, sem a bőr, úgyhogy mehetünk egyenesen az óvárosba. Oana erre azt válaszolta, hogy sajnos nem lehet már a programot megváltoztatni, de hallgassuk végig őket, hátha megtetszik nekünk valami. Ez itt már gyanús kellett volna legyen.