Ismered azt az érzést, amikor a kedvenc fád, amelyikben naponta gyönyörködsz, mert ennek sikerült legszebben kialakítanod a koronáját, és már termőre is fordult a tavaly, hirtelen megdől egy szép télvégi napon, és mikor megfogod, kijön a földből, mintha a gyökere ki lenne hegyezve?
Nézed a föld alatti részét, amin apró fognyomok hirdetik a kalcium győzelmét a kambium fölött.
Ismered azt az érzést, amikor az ősszel elültetett Kioto kajszifádat, melyet éveken keresztül kerestél, végül nagy nehezen megtaláltad a neten és megrendelted, tavasszal szárazon kihúzod a helyéről, és még paradicsomkarónak sem jó? Akkor azt az érzést is ismered, amikor ölni tudnál.
Kit ölnél meg? Azt a fickót, akinek a fognyoma talál a fád gyökerén talált nyomokkal. Ki ez az ipse? Hát, a pocok. Mit tudunk a pocokról? Minden kisfát megkóstol. Ezt csak a rím kedvéért írtam, de azt kell tudnunk alapvetően a faevő pocokról, hogy nem egy pocok van, hanem kettő. Mármint fajta.
Az egyik fajta pocok a mezei féle pocok. Három-négy évvel ezelőtt ebből volt sok nálunk. De tényleg lyuk mellett lyuk volt. Mérgeztem őt veszettül, vizet engedtem a járataiba, kínlódtam az irtásával, de csak szaporodott. Aztán elkopott. Úgy eltűnt az életünkből, mint politikusok szoktak választások után. Lehet, hogy összeomlott a gradációja a túlszaporodás okozta stressztől? A fentebbi képen a Magyar Könyvklub által kiadott Természetkalauz sorozat Dr. Josef Reichholf által írt Emlősök című könyvének egyik részlete. Érdekes információkat tár elénk, érdemes végigolvasni, hogy jobban megértsük a pockok lelki világát.
A másik féle pocok a kósza féle pocok. Most ebből van sok nálunk, vele harcolok. Apró kis gombszeme van a szép selymes tapintású bundájába beillesztve, ezzel próbálja eljátszani a kis ártatlant. Pedig egy gonosz bestia, egy szörnyeteg, bántja a kis fáimat. Méretileg jóval nagyobb, mint mezei társa, ötször akkora tömege van. Egy-egy jól megtermett példánya kisebb patkány méretét is eléri, volt már, hogy azt hittem, patkányt fogott a csapda.
A csapda. Miért a csapda? Sok módszert próbáltam, egyik sem vált be. Kértem a pockokat, húzzanak el. Semmi. A hidrofor csövét belevezettem a járataikba. Egy-két pocok elázhatott a több órán át tartó locsolástól, egy-két fám lehet, hogy zöldebb lett a sok köbméter víztől, ahogy az arcom is, mikor megláttam a villanyszámlát, de alapvetően ez sem volt egy hatékony módszer. Aztán évekig mérgeztem a pockot. Vettem a különféle, jobbnál jobb és drágábbnál drágább mérgeket. Volt zacsis féle, viaszozott kocka, volt viszketést okozó és benyalást elősegítő gabonára felvitt változat. Egyik sem segített igazán a pocokpopuláció alakulásán, de legalább jó sok pénzem elment rájuk, és kezdtem azon gondolkodni, hogy ez a sok méreg végső soron az én földembe és onnan az én gyümölcsömbe, azaz a családom szervezetébe kerül. Nem akarok több mérget. Aztán egyik ismerősöm, Attila, aki a pockok nagy szakértője, sokat tanultam tőle a fenevadakról, elmesélte a gázas robbantás szépségeit. Van egy ügyes készülék, ami beereszti a gázt a járatba, s utána jön a szikra, bumm, fél méter magasságig repül a föld a telken, ágyő pocok. Míg a szomszédból át nem költöznek ismét, ami aránylag hamar bekövetkezik. Ezt a gázas módszert nem próbáltam, és ejsze nem is fogom, nem szeretem a robbantgatást. A karbidos módszert sem fogom, pedig azt is sokan javasolták.
Az áttörést pocokügyben az hozta, amikor meglátogattam Marosi Sándor ivói erdészt, és megmutatta, ő hogyan csapdázza a pockot. Az ő módszerét fogom most átadni, mely ugyan, a többi módszerhez hasonlóan, nem oldja meg végérvényesen a pocokproblémát, de legalább sikerélményt ad nekem és jóval követhetőbbé teszi a pockok helyzetét a telkemen.
A folyamat leírása:
