Karám kellene a szabadsághoz? A neveléskutató szerint igen. A kép illusztráció. Forrás: fuzeshirek.hu

Uzsalyné Dr. Pécsi Rita neveléskutató a Házasság hetén tartott előadást Székelyudvarhelyen Szabadságra nevelünk! Fegyelmezéssel? címmel, erre főként kismamák és pedagógusok voltak kíváncsiak, de egy egész Szent István teremnyi belőlük.

Az előadó korábban óvodát, iskolát alapított és vezetett, egyetemen általános módszertant oktatott leendő tanároknak, tankönyveket írt. Munkahelyein a neveléstudomány témakörén belül széleskörű tapasztalatot szerzett, 2012 óta a pécsi Megyevárosi Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium vezetője, és az oktatómunkában is szerepet vállal.

Neveléskutatóként a személyiség hatékony fejlesztése, az érzelmi intelligencia humán tőkévé alakítása érdekli: hogyan tanítsunk-neveljünk úgy, hogy ne csupán ismereteket, hanem életet alakító tudást és tapasztalatot adjunk át. 

Többek között ezért tanult és tanított zenét, retorikát, pedagógiai pszichológiát, stratégiai és projekt-menedzsmentet, üzleti kommunikációt, általános és szakdidaktikát, neveléstant, nevelés- és módszertant is. Művészetpedagógiából doktorált, PhD tudományos fokozatát a finn University of Jyväskylä-n szerezte Az érzelmi intelligencia fejlesztése zenével című zenei nevelési koncepció bemutatásával.

A legfontosabb cél, hogy szabadságra neveljünk, „ma nincs ennél fontosabb, egy tömegtársadalomban élünk, ha bólogatásra nevelünk, azzal azt fogjuk elérni, hogy ma nekünk bólogat a gyerek, amikor kikerül a világba, ott bólogat, és mindenhol bólogat majd egy kicsit. Hát már a saját családunkban sincs olyan, hogy mindennel egyetértünk, akkor miért bólintanánk mindenre?” – kezdte előadását Uzsalyné Dr. Pécsi Rita.

Olyan módszerekről beszélt, amiket bármikor elkezdhetnek használni a pedagógusok, szülők. Kihangsúlyozta: nem tanácsokat, törvényeket oszt meg az egybegyűltekkel, és azt is kiemelte, hogy akármilyen furcsa, fegyelmezéssel nevelhetünk szabadságra.

Ez a fegyelmezés az ember 20-23 éves korára önfegyelemmé alakul. Hiába várjuk, hogy valaki 5, 10, vagy akár 17 éves korában érett és felelős döntéseket hozzon. Azt is hiába várjuk és mondogatjuk egy-egy a gyerek által elkövetett rosszaság után, hogy a gyerek majd beérik. Nem, nem érik be nélkülünk.

A fegyelmezésről

úgy gondolja, hogy irányt mutat, féken tart, de szabadságra is nevel. Fontos, hogy nem agresszióról van szó, –  sőt később azt is megtudjuk, miért zéró a tolerancia ennek kapcsán – hanem inkább egy szabályrendszerről, ami által következetességet tanul a gyermek.

„Ezt nem, ezt nem, ezt nem” – erre gondolunk rögtön, ha a fegyelmezésről hallunk, pedig ugyanúgy hozzátartozik ahhoz a jó megerősítése. Egy kisgyerek attól a személytől fogja tudni elfogadni a kritikát, akitől azelőtt dicséretet is kapott. A fegyelmezettség érzelmi intelligencia kérdése, amelyet nem információval, hanem tapasztalattal fejleszthetünk.

A nevelőinknek utólag hálásak vagyunk, ha mertek fegyelmezni, még ha pillanatnyilag nagyon haragszunk is rájuk. „Szigorú volt, de igazságos” – szoktuk mondani. Egy gyerek ezáltal szokja meg, hogy a döntéseinek, a tetteinek következménye van, az előadó szerint a lelkiismeret nem tud kialakulni enélkül, ahogyan az önszabályozás és önuralom sem.

Egy érdekes példával szemléltette az előadó, hogy miért nem vagyunk szabadok, ha fegyelmezetlenek vagyunk: „mit gondoltok, ha elhatározom, hogy fogyókúrázni fogok, de nincs semmi önuralmam, ki lesz az első ember, aki megakadályoz a célomban, és korlátoz a szabadságomban?”.

Az önkontroll szerinte a tehetséges gyerekeknél is nagyon fontos, akik anélkül olyanok, mint egy polip görkorcsolyában. A tehetség szerinte egy belső feszültség.  

Gál Előd fotója

Uzsalyné Dr. Pécsi Rita úgy gondolja, nagyon fontos, hogy egy még éretlen személyiségnek vezetője legyen, mert ha nincs, inkább úgy fogja érezni, hogy nem törődnek vele, nem szabadságként éli meg.  Elmesélte, hogy őt gyerekként mindenhová elengedték, de mindenhonnan neki kellett a leghamarabb hazamennie. Egy este az egyik legmenőbbnek tartott barátnőjénél szülinapoztak, aki éppen a másik véglet volt, mindenhol ő maradt a legtovább. A gyermekkori Pécsi Ritának haza kellett mennie, ezért panaszkodott a házigazda lánynak, akinek megdöbbentette a válasza: „hagyd el, téged legalább várnak otthon”.

A szabadságkorlátozás

témakörével folytatódott az előadás, ami a fegyelmezés egy fontos eszköze, és amit nem szabad összetéveszteni a szabadság megszüntetésével. Nem kell rövid pórázra fognunk a gyereket, inkább karámot helyezzünk köréje, ami nagyon határozott, biztos cölöpökön áll, és ami megvédi őt.

Bár ezzel kapcsolatban sokszor hallotta, hogy burokban neveli a gyermekét. „Hát igen, nem teszem ki a gyermeket sem a jégesőre, ahogy a paradicsompalántát sem és mondom neki, hogy ez ilyen, kemény az élet” – mondta.

Ellenállás biztosan lesz a karám felállításakor, de fontos, hogy ne ijedjünk meg a hisztitől. Minden ember ellenáll a szabadsága korlátozásának. „Amikor csenget az ébresztőórám én is elkezdtek magammal alkudozni, hogy csak még öt percet, legalább hadd gondoljam át fekve a napot, én magam is ellenállok a szabadságkorlátozásnak” – mondta az előadó.

Minél kisebb a gyerek és fejletlenebb a személyiség, annál kisebbnek kell lennie a karámnak, de ez a saját fenségterülete kell, hogy legyen. A döntéseket is a gyerek életkorához kell szabnunk, ha nem akarjuk, hogy nagykorában féljen döntéseket hozni. Egy iskolába készülő gyermek ne döntsön arról, hogy melyik iskolába megy, ha még mi, felnőttek sem tudjuk, melyik lenne a jobb döntés. De hadd döntse el a kisgyerek, hogy milyen színű zoknit vesz fel. Nyilván az opciók közül, az nem opció, hogy nem húz zoknit. Az életkorral egyre növő döntésszabadsággal hatalmat kap még akkor is, ha nem ő irányít.

„Mennyit hallottam az iskolában, hogy én ezt, én meg azt nem tudom megenni. Én olyan betegséget még nem láttam, hogy valaki csak palacsintát tudjon enni. Persze, mindenki választhat két dolgot, amit nem eszik meg. Anyaként nem főzök tizenkét félét, főzöm, ami jön, és ha pont beleütközöm abba, amit a gyerek nem szeret, akkor van a hűtőben egy finom joghurt, vagy vajas kenyér, azt lehet megenni. Ha az sem kell, akkor sincs semmi baj, majd eszik a gyerek délután, vagy ha éhes megeszi korábban a joghurtot vagy a vajas kenyeret. Egy sem halt éhen soha emiatt” – illusztrált egy döntésekkel kapcsolatos szabályrendszert a tanárnő, miközben óvva intett attól, hogy „na, nem baj, akkor összeütünk neked valamit”, vagy attól, hogy akkor „csak ezt a kis kekszecskét”.

Azt azért kiemelte, hogy ezek előre meghozott szabályok kell, hogy legyenek. Krízishelyzetben nem hozunk szabályokat, ahogy mérgünkben sem, mert ilyenkor túllövünk a célon. Csak olyan szabályt szabad felállítani, amit hosszú távon képesek vagyunk betartatni. A következményt pedig következménynek nevezzük, és ne büntetésnek. A legjobb, ha ezek arányosak és összefüggésben állnak a tettel. A higgadtságunk megőrzése nagyon fontos, tekintélyesek akarunk maradni, példát akarunk mutatni. Nem mondunk olyant az indulat hevében, hogy ha még egyszer elkésel, két hét szobafogság. Úgysem tartjuk be.

A táskapakolásról is

ugyanitt esett szó. A kisgyereknek segítünk, mondta az előadó, egészen addig, amíg kialakul benne, hogyan kell bepakolnia.

„Persze fordulhat hozzám segítségért. Megmondom, készítsünk listát, írja össze a dolgokat és átnézem, de olyant nem csinálok, hogy éjszaka suttyomban becsempészem, amit kihagyott. Hadd viselje a következményeket. A lányod persze tizenöt pólót fog pakolni hiába ír a listán ötöt. Elmondhatod neki azt is, hogy a hajvasalót szerinted ne vigye, lehet rád is szól, hogy de anya, az mindig jól jöhet. Hagynod kell. És amikor hazajön, nem kérdezed meg ironikusan, hogy na hová dugtad be a hajvasalót. Hidd el, legközelebb nem viszi. Na de azért a fiúkat se hagyjuk ki ebből, mert nekik, ha előírják, hogy vigyenek két zoknit, akkor egy elég. Aztán ha az beázik az első napon, és csak Katika Hello Kitty-s zokniját lehet elkérni, kínos” – mesélt.

Egyszerűen tapasztaljon, vonja le a következtetéseket, és nincs „ugye megmondtam”. Nem az a célunk, hogy okosabbnak tűnjünk, hanem hogy magától rájöjjön és megtanulja.

Az elismerés fontossága

is kiemelt szerepet kapott a neveléskutató előadásában. Fontos lenne, hogy ezt próbáljuk megadni a gyereknek akkor is, ha már nagyobb.

Egy kutatás szerint egy ember 5 éves kora előtt kapja a hetven százalékát az élete során érkező elismeréseknek. Amikor azt mondják neki, hogy „jaj, de ügyes, hogy kinyitotta a szemét”, „jaj, milyen szépen felállt”, „ó, de bájos volt, ahogy azt a lépést megtette”. Öt éves kor körül lehet az a pont, amikor a szülők azt mondják, hogy „na, ne kényeztessük el azt a gyereket, nem kell mindenért megdicsérni”.

Mindenért valóban nem kell, már kiskorában sem, viszont öt éves kora után is ugyanannyira értékelnünk kellene azt, ha erőfeszítést tesz. Kapjuk rajta azt a gyereket azon is, ha jót tett. A dicséret dopamint termel, annak meg motiváló hatása van.

A gyerek tetteit vissza kell igazolnunk, dicsérnünk, szidnunk kell.  Az idegrendszer ott érzékeli a kritikát, ahol a fizikai fájdalmat. Mondjunk nyugodtan kritikát, de tervezzük meg elfogadhatóvá tenni azt. Tudnia kell, hogy tévedhet, mert mindenki tévedhet. Azt is, hogy azt ki lehet javítani, különben azt érjük el vele, hogy titkolózni, tagadni, hazudni fog.

Főként a pedagógusoknak mondta, hogy a javítás lehetősége mellett fontos az is, hogy a többi diák ne szólhasson bele, ha egyik közülük rosszat tesz. Annak úgy is viselnie kell a következményeket, javítania kell, rosszabb esetben meg is szégyenül, de egy tanárnő ilyenkor határozottan meg kell, hogy mondja a többieknek, amikor azok „de tanárnő”-znek, hogy „jó, hibázott, tudjuk, javít, nektek csitt”.

A javítás megbocsájtással és elfelejtéssel is jár. Utána tiszta lappal kell indulnia a gyereknek. Nincs az, hogy „nem mehetsz el valahová, mert mindig el szoktál késni”, ha utoljára késett és leülte a napi szobafogságát érte, akkor nem szabad többet ezt felhánytorgatnunk neki.

Hogy mikor lesz fegyelmezetlen egy gyerek?

Sok más eset is van, de nagy százalékukban ezek segélykiáltások. Amiatt, hogy túl sok inger éri, éhes, túl megterhelt, nem törődnek vele, nem lett elismerve, vagy éppen azt érzi, hogy nem lehet a szemedben jó, ezért inkább rossz lesz, csak észrevedd.

Hajlamosak vagyunk ráfogni egy gyerek rossz viselkedésére, hogy „ő ilyen, hiperaktív s kész, el van intézve”. Valóban, küzdhet speciális nehézséggel is, az esetek javarészében nem erről van szó. Az előadó elmondta, egy kutatás bizonyítja, a hiperaktivitás is kilencven százalékban kötődészavar.

 

A zaj, az ingerszegénység, a túl sok inger, és az éhség is fő okozói lehetnek a fegyelmezetlenségnek.

Mindenképpen iktassunk be csendes órákat, foglalkozásokat, ne csak a gyermeknevelésbe, nekünk sem árt. Nem csak a hallószerveinket rontja a folyamatos zajban való ülés, de az idegrendszerünket is rombolja, pszichés zavarokat idéz elő, koncentrációhiányt okoz. Azzal is sokat segítünk magunkon és az idegenrendszerünkön, ha csendben alszunk el. Nem beszélve a gyerekekről.

Az éhség is legalább ekkora probléma. A testünk felkelés után stresszhormont, kortizolt termel, és míg a vércukorszintünk növelésével nem egyenlítjük ki, addig ez az állapot meg is marad. Azért ördögi a kör, mert semmilyen emlős nem képes felajzott állapotban enni és ez a reggeli stresszes állapot annak számít.

Muszáj a gyereket megreggeliztetni és kerülni kell az életmentő tejszeletet, édességet, mert az annyira a magasba lendíti a vércukorszintjüket, hogy ennek hatalmas ingadozásától a gyerek összevissza fog futkosni, fegyelmezetlenül. Az előadó bevallotta, a reggeliztetés volt az egyik legnehezebb anyai feladat számára, azonban, amikor a huszonéves gyermeke azt mondja neki reggel a telefonban, hogy „várj anya, reggelizek és visszahívlak”, az mindent megér. Volt értelme az erőfeszítéseknek, amikor letuszkolta a gyermeket a reggelihez.

A pszichés éhséget is ki kell elégíteni, de nem szabad túltömni, fontos, hogy az életkorának megfelelő mennyiségű inger érje a gyereket. Nagyon túlzásba esünk, amikor még hétféle foglalkozásra járatjuk a gyermeket azután, hogy napi nyolc órát ott ül az iskolában. De ha semmi inger nem éri, az sem jó, mert „az unalom fáj”. Hogy kinek milyen és mennyi inger kell, az életkorral változik: a kicsiknek szabad játszás, a nagyobbaknak tapasztalás, a serdülőknek közösség.

A házi feladatoknak

is szentelt egy zárójelet Uzsalyné Dr. Pécsi Rita. Szerinte a házi feladat szakmailag leszerepelt. Aki nem érti, az rosszul csinálja meg, vagy lemásolja, aki érti, az meg unni fogja. Tíz percnyi, közepes szintű házi feladat belefér, de nem a házi megoldásával fogja megtanulni a gyerek a leckét. A hétvégi házi feladat szerinte tabu: felnőttként is szeretjük, ha szabad a hétvégénk, sok tanár meg elvárja a gyerektől, hogy az iskola után délutánonként házit írjon és hétvégén a jövő hétre készüljön.

Gál Előd fotója.

A felelésről is megtudtuk a véleményét. Szerinte egy gyereknek akkor kell felelnie, amikor tudja a tanulnivalóját. Hülyeségnek tartja az „ahol a napló kinyílik” módszert. Nem az a lényeg, hogy a gyerek háborogjon, vagy féljen, hanem hogy megtanulja a leckét.

Hisztire mi a bizti?

Sokan voltak arra kíváncsiak az egybegyűltek közül, hogyan kellene kezelni a hisztit. Vannak módszerek, attól függően, hogy a hiszti melyik formájával találkozunk.

A hiszti egy határfeszegetés, az idegrendszer befeszülése, miután megébredt az én-tudat és a gyerek észreveszi, hogy egyedül tehet dolgokat, hozhat döntéseket. Hányszor találkozunk azzal a gyerek öltöztetése közben, hogy ő azt sikítozza: „ededül-ededül”.

Létezik a tehetetlenség hisztije: amikor a kisgyerek ír, de nem tud a vonalak között maradni. Ilyenkor csak azt veszed észre, hogy már a ceruzával lyuggatja át a lapot. Ekkor segítenünk kell neki, de nem szabad megcsinálnunk helyette, hiszen az úgy marad meg benne, hogy ő nem képes rá. A hiszti másik típusa a határpróbálgatás: az, hogy kitörjenek a karámból. Ilyenkor fontos, hogy ne érjenek el vele semmit. „Ez tiszta színház” – mondta az előadó. A gyerkőcök nagyon ügyesen kitapasztalják, hogy kinél mi jön be: amíg mamának azt mondja, hogy nem szeretsz, addig anyánál tudja, hogy az jön be, ha éppen nem kap levegőt.

Ha valakit ásítani látunk, ezért nekünk is kell, az a tükörneuron reflexhatása. Amiatt gügyög olyan affektálva a beszélni sem tudó kisbaba a telefonba, mert elleste tőlünk. A hiszti is ezért ilyen ragadós. Hajlamosak vagyunk hisztivel reagálni a lurkó hisztijére, pedig nem szabadna. Inkább fussunk ki a szobából, öntsük magunkat arcon egy pohár hideg vízzel, nyomogassunk gyorsan meg egy stresszlabdát. Csak akkor menjünk vissza, amikor tudjuk, a gyermekünk tekintete a mi higgadt tekintetünkkel tud találkozni.

A hisztire a „nézd, ott repül egy kismadár” technika is megoldás lehet. A kíváncsiság egy erősebb ösztön, ami kilendítheti őt a gödörből.

A hisztinél szó esett a nyafogó-áruról is. Ez is annak a tapasztalásnak a része, amikor a gyerek azt próbálgatja, meddig kell elmennie, hogy a szülőt befolyásolja. A boltosok is nagyon ügyesen használják ezt az ütőkártyát, a színes, mintás nyafogó-áru éppen a kassza körül van, ahol meg kell állnunk, hogy még haladni se lehessen a gyerekkel, ráadásul a kicsik szemmagasságában. Nem szabad beadnunk a derekunk, ezekben a pillanatokban derül ki ugyanis, hogy hol van az a bizonyos karám. Jó taktika már a bolt előtt megbeszélni, hogy mit lehet és mit nem. Egy cukorka, de semmi más.

Fontos tudni!

Előadása utolsó negyedében a neveléskutató mondott még néhány hasznos tanácsot a szülőknek, pedagógusoknak.

Például azt, hogy agresszivitásnak egyáltalán nincs helye! Nem szabad a legkisebbektől sem eltűrni, mert a mi reakciónk is egy visszaigazolás az ő tettére.

A baj persze megtörténik és a gyerek, ha összeveszik egy másikkal, netán megüti őt, oké, hogy rábírjuk, kérjen bocsánatot tőle, de olyat ne mondjunk neki, hogy most puszilja meg. Nincs puszi. Most vicsorogtak egymásra, nem várhatjuk el, hogy puszilkodjanak, mintha semmi sem történt volna, ezzel azt érjük el, hogy nem fogja a puszit az őszinteséggel asszociálni.

Az egységes képviselet fontosságát is kiemelte az előadó. Fontos, hogy anya és apa egységesen adjon irányt a fontos kérdésekben. Ugyanennyire fontos a tiltás, a „nem” felvállalása. A nemnek határozottnak kell lennie, ha azt akarjuk, hogy valóban tanítson.

Furcsa lehet, hogy most azt írjuk, de a rugalmasság legalább annyira fontos, mint a következetesség. Ha azt mondtuk, hogy soha nincs tejszín ebéd előtt, és ez egy fontos szabály, a születésnapján nyugodtan mondhatjuk azt, hogy „ma csak tejszín van”. A gyereknek éreznie kell, hogy nagyon fontos a szabály, de ő fontosabb számunkra a szabályoknál. Ugyanígy lehet lazább egyszer egy évben a tanár, amikor azt mondja, nézzétek már, de szépen hull a hó, ma hagyjuk az órát és menjünk ki játszani.

Ezek csak eszközök,

amik kötődés, bizalom és feltétel nélküli szeretet nélkül nem működnek, nem épülnek, csupán szabálykövetés marad mindez. Olyan nincs, hogy „nem kell engem szeretni, csak betartani a szabályaimat”. A tekintély egy fegyelmező erejű kötődés, ami csak bizalommal, a bizalom pedig a feltétel nélküli szeretettel alakul ki. Az meg az együtt töltött idővel, ami szintén feltétel nélküli kell, hogy legyen. Ne azért legyünk együtt a gyerekkel, hogy éppen a valamilyen képességét fejlesszük, hanem önmagáért az együttlét öröméért.