Per aspera
Abban a pillanatban nem történt semmi. A Föld lassan elfordult alattam, egy kicsit megállt az élet. És mégis, az volt az első igazán fontos pillanat.
Én repültem. Az autó hátsó ülésén felüvöltött egy vak gyerek.
Aztán csattantam a Damjanich utca macskakövén, még szemembe villant a kő fényes, fekete felszíne, fekete bikapata, gondoltam volna, ha valami irodalmi szereplő vagyok, és persze az is lehet, hogy éppen ezt gondoltam, de a filmszakadás azonnali volt és kissé visszamenőleges, mint valami törvény, minden jogrendbe ütközően hatott az időben visszafelé is, elfelejtettem a reggelt, hogy milyen nehezen búcsúztam a kedvesemtől, hogy utána rohanni kellett, filozófiaórára rohantam volna, rohantam életem első filozófiaórájára, az életem első filozófiaórájára, az életem első…
Az autóra nem is emlékezhetek, a zöld Trabant éppen oldalról kapott el, nem láttam belőle semmit.
A következő emlékem egy nővér keze, amint vért vesz tőlem, nem tudom, minek, hiszen belül nem változtam, akkor még nem, csak kívül törtem meg kissé, a combomon harminc évvel később is tapintható az enyhe horpadás, és persze kiesett néhány óra, közte a filozófia is, meg az út a mentővel, ahogy kikanyarodik a járdaszél mellől és elszáguld a Baleseti Intézet felé.
Később, még napközben lekísértek röntgenre, immár saját lábon, az asszisztens teljes joggal feltette a kérdést, hogy vajon a Trabant mennyire sérült meg, mert én láthatóan kemény vagyok, egy fáradt neurológus megvizsgált az akkor még üres kórteremben, aztán ahogy egyre sötétedett, elkezdtek gyűlni a szomszéd ágyakon a péntek esti roncsderbi emberi versenyzői, reményvesztettek, részegek, megkéselt dühöngők, nyögtek és hörögtek, míg másnap a bátyám értem nem jött a Balesetire, hazavitt, itt nem maradhatsz tovább, mondta, de még ez sem volt fontos.
A bíróságra kaptam egy hivatalos behívót, egyeztetnem kellett a sofőrrel a történetet, beismertem, hogy én hibáztam, hiszen valóban így volt, rohantam az első filozófiaórára, nem néztem se jobbra, se balra, ők pedig éppen akkor kanyarodtak be a Vakok Intézete felé, vitte iskolába a fiát, szelíd kis ember volt, aggodalmasan nézett, ugye nem bánod, kérdezte, hogy így rád kenem, de hát nem veszélyeztethetem a jogosítványt, akkor ki vinné iskolába a gyereket, persze, mondtam, valóban én hibáztam, ne aggódjon, a gyerek közben fogta az apja kezét, arcát felém fordítva, amíg mi felnőttek mindent megbeszéltünk. A folyosón még megálltunk elköszönni. A fiam, mondta tétovázva a férfi, a fiam szeretné biztosan tudni, hogy jól vagy-e. Persze, fordultam a gyerek felé.
Akkor a gyerek felemelte két kis kezét.
Lehajoltam hozzá, ő pedig egy villanásnyi időre a tenyere közé fogta az arcomat.
Már nem fáj? kérdezte szinte hangtalanul, mintha abban az első pillanatban minden hang kiszakadt volna belőle és csak most találna vissza hozzá. Már nem, súgtam.
Ő pedig elvette a kezét.
Az egész csak annyi ideig tartott talán, mint az a repülés, de mégis, akkor végre minden megváltozott.
Fotó: Jánosi Ágnes
Hűvös Ágnes (1976, Moszkva) Sokszoros pályaelhagyó és -megtaláló, eredeti szakmája szerint nyelvész. Az egyetem utáni útkeresés végül gazdasági pályára sodorta, előtte egy évtizedet töltött a demokrácia- és toleranciafejlesztés területén nemzetközi trénerként. Később vezetői pozíciókban dolgozott, majd 2010-ben saját üzleti tanácsadó céget alapított. Ma ennek a vállalkozásnak a szakmai vezetője. Bár igen régóta ír kisprózákat, korábban keveset publikált. Első kötete, a Hogyan fussunk gyorsabban, mint a villamos 2024-ben jelent meg. Napjait egy nyüzsgő nagyváros és egy rendkívül csendes kert között osztja meg. Civil szerepvállalásai között a legfontosabb, hogy 2024 tavaszától az Amnesty International Magyarország elnöke.
