Amikor először elém került a közösségi médiában Hűvös Ágnes debütkötetének egyszerre vadító és elegáns, mégis játékosan vörös borítója, bika módjára azt éreztem, ez kell nekem, azonnal. Bár nem szoktam buszok, sem villamosok után futni, egyre türelmetlenebb lettem amiatt, hogy a könyvet sehol sem találtam hivatalos bemutatója előtt. Ágnes honlapján belelapoztam már a kötetbe, és joggal éreztem, hogy a könyvkiadás és a papíralapú olvasás megszentségtelenítése lenne, ha elkérném a szerzőtől a pdf-változatot. Vártam még egy keveset, míg Vásárhelyen megvásárolható lett a kötet, és milyen jó, hogy így tettem.
A Hogyan fussunk gyorsabban, mint a villamos egy csoda. Pátosz nélkül mondom, hogy a kötet egy érzelmi-írásos kincsesláda, amibe akárhányszor belenyúlok, valami újat, valami szépet és értékeset találok. A kincsek – Hűvös Ágnes emberléptékű, mégis tágasságot keltő megszólalásai – melegen tartanak és lélekben jó helyen simogatnak, vagy épp felráznak, de csak finoman. A szemrevaló kötet Makkai Bence vizuális művész mestermunkája, meglepetésekkel, formabontó tördeléssel, bájos illusztrációkkal éri el, hogy fizikailag is ráhangolódjunk Ágnes szavaira. A vizuális síknak köszönhetően a könyv megnyitja a teret és közel hozza az elbeszélőt, aki hol anekdotázik, hol elmélkedik, hol szúr kicsit, hol arra emlékeztet, amit felejtenénk. Pont, mint egy igazi barát, egy kedves ismerős, aki mindig más és mégis ugyanaz.
A fekete-fehér grafikai megoldások letisztultak, de nem minimalisták. Makkai Bence képpel vezeti figyelmünk, játszik azzal, miközben tökéletesen tudja, hogy a ma embere alig tud figyelni már, és akkor is ezerfelé. A szerző-grafikus páros nem ítélkezik a dopamin-függő olvasó felett, inkább elismeri modernkori kihívásait, és megkönnyíti az olvasás rítusát. A rövidprózák is szépen igazodnak közösségi médiás felszínességeinkhez, miközben tudatosan meghaladják azt: persze, át lehet lapozni a könyvet, be lehet gyorsan vágni három novellát, de érezni fogjuk, hogy ezt sokkal lassabban kellett volna.
A Hogyan fussunk gyorsabban, mint a villamos kortárs könyvajándék, amit a lassulás oltárán magunknak adhatunk. Októberben Hűvös Ágnes a hónap szerzője.
Hamarabb érkezem a megbeszélt találkozónk helyszínére, Kolozsvárra, de Ágnes már ott van, épp befejezi a tízórait, teát már rendelt. Most találkozunk először, megjelenése és kisugárzása is nyugalmat áraszt ezen az őszi napon. Ahogy meglát, feláll, hogy kezet fogjunk. Sokoldalú, életrevaló, leleményes ember és nő, akinek szakmai és irodalmi megnyilvánulásait jó ideje követem az online térben.
Most szerzőként van jelen. Lágyan beszél, de határozott, és nyitott a kényesebb kérdésekre is, miközben egész lénye tiszteletet követel. Én is teát rendelek, bodzás-citromosat, Ágnes fülönfüggőin is kis csészék lógnak, így van ez rendjén: a jó beszélgetések és könyvek mellé tea dukál.
Fotó: Jánosi Ágnes/Gemma Kávézó
Úgy kezdtem el olvasni a könyvet, ahogy az előszónak szánt szövegedben írod, hogy ne tegyem: leültem…
És elkezded olvasni.
Igen, és a könyv ledobott magáról, de rájöttem, hogy ez nagyon is életszerű. Ha leülök veled egyszer beszélgetni, akkor sem tudlak egy alkalommal megismerni, csak fokozatosan. Hogy alakult ki a kötetnek a szerkezete, hogyan álltak össze a szövegek?
Ebben a kötetben vannak olyan írások, amik több mint tíz éve születettek, meg olyanok is, amik két-három éve. Amikor megfogalmazódott, hogy legyen kötet, négy nagy egységre osztottam a szövegeimet: élet, halál, öröklét és hála. Elkezdtem a szerkesztést, kiraktam a négy kupacot, és az derült ki, hogy az élet rettenetesen nagy (nevet) mint kupac, és a másik három lényegesen kisebb. Ez az ötlet akkor megbukott. Ezután elkezdtem csoportosítani a szövegeket nagyobb életesemények vagy olyan kérdések köré, amik újra meg újra megkapaszkodnak az emberben, tehát nem az ember bennük. Hogyan vagyok én szülő? Hogyan élem meg azt, hogy ember vagyok? Mit jelent az, hogy ember vagyok? Hogyan élem meg azt, hogy időről időre újra össze kell szednem, megtalálnom magamat? Megnéztem, hogy mik azok a nagy kérdések, amiket újra meg újra fölteszek magamnak, és ezek köré csoportosult a kötet. Szerelem, barátság, szülőség, emberség, és a halál kérdése, ami újra meg újra visszajön, mert mindegyik témát valahogyan megérinti. Egészen hosszú vívódás volt, mire ez a koncepció kiforrta magát.
A kötetet olvasva, forgatva egyértelmű, hogy szeretsz játszani a szöveggel, nem szuszakolod bele magad egy műfajba. Mindig rövidprózai alkat voltál?
Nagyprózám nincs, most kezdett megfogalmazódni, összeállni a fejemben egy tárcaregény, de az is valójában sok kispróza, csak van egy íve. Kísérleteztem versekkel, lett is egy-kettő, amire most is azt mondom, hogy jó, de sosem éreztem azt, hogy ezeket ki akarnám adni. Most kísérletezem más jellegű szövegekkel is, de azt veszem észre, hogy nekem a nagyon rövid, nagyon tömör, de mégsem az örkényi minimalizmus irányába hajló szövegek otthonosak. Ha vissza kell nyúlni az elődökhöz, akkor inkább Békés Pálnál találom meg az előképet, vagy Lénárd Sándornál. Picit tárcanovella, picit életkép, de nem egészen Jókaihoz visszanyúlva. A modernnek ez a jóféle szabadsága tetszik, hogy ki tudok lépni a szövegből, tudok fikciót belerakni, feszegetni a határokat, de mégis megmarad a szöveg rövidsége.
A szövegeknek van egy közvetlensége, rendszeresen posztolsz is írásokat a közösségi médiában, a kötetben azonban sikerült túllépni az online felületek azonnaliságán, mulandóságán. Emiatt is volt ez az érzésem, hogy ahányszor kinyitom a könyvet, mintha épp most beszélgetnénk egyet, és utána megyünk is tovább.
Nagy kérdés volt, hogy azok a szövegek, amik a közösségi médiában jelentek meg először, mert van a kötetben ilyen elég sok, hogyan fognak működni a papíron. Sokat dolgoztunk azon Makkai Bencével, aki a könyv grafikusa és tördelője, hogy hogyan lehet lassítani az olvasót. Az olvasási szokásaink megváltoztak, nem ülünk le egész napokra egy könyvvel, kivéve az olyan bolondok, mint én. (nevet) Az emberek többsége nem ül le egész napra olvasni, hanem pont ezt az azonnaliságot keresi, és ennek ellenére félünk attól, hogy a papír nem bírja meg az azonnaliságot. Én azt gondolom, hogy megbírja, ha elég sok rétege van a szövegnek. Ha föltesz egy kérdést, megpiszkál valami nagyon belsőt, akkor érvényessé válik az, hogy lehet gyorsan is olvasni, meg lassan is. Bence fantasztikus megoldásokat tett bele grafikailag ahhoz, hogy ne lehessen egyben fölfalni egy-egy szöveget, vagy akár az egész könyvet.
Makkai Bence a könyv kolozsvári bemutatóján. Fotó: Planetarium
Bence márka és marketing területeken dolgozik vizuális szakemberként, de rendkívül sokoldalú vizuális művész, fotóz, kalligráfiával foglalkozik, a hétköznapi munkájában azonban nem ez jelenik meg elsősorban. Évekkel ezelőtt megtalálta őt egy felkérés, hogy legyen egy kötet tördelője, majd ugyanaz a szerző, Dávid István még egy munkára felkérte, ez lett az Isten szótagolva című kötet, ami Szép Magyar Könyv-díjat nyert 2022-ben. Tavaly, amikor már nagyon izmos volt az elgondolás, hogy szeretnék saját könyvet, felhívtam Bencét, hogy mi lenne, ha… Azt mondta, hogy nagyon szívesen, de az a feltétele, hogy szabad kezet kapjon. Természetesen beleegyeztem, ehhez ő ért.
Bence elkezdett jó értelemben tombolni. Szétkapta a szöveget, majd kaptam egy első verziót pár szövegről, amibe azonnal beleszerettem. Egy-egy visszajelzésem volt a közös munka során, de végig szerelmes voltam az ő munkáiba, abszolút összhangban voltak a szövegekkel.
Volt egynéhány jóféle vad ötlete is, például hogy legyen a kötetben egy olyan lap, ami más papírból készül, és nem véletlen, hogy hol van az a lap a kötetben. Vannak a könyvnek ilyen titkai. Nagyon jó volt együtt dolgozni, megsokszorozta a szöveg hatását az, amit Bence beletett.
Részlet a könyvből. Forrás: huvosagnes.hu
A grafikai megoldások is igazodnak ehhez az életszerűséghez, néha kurzívval gondolkodunk, érzünk, van, amikor félkövérrel, és van, amikor minden nagyon vastag. Ahogy az üres vagy a félig üres oldalak is azt jelzik, hogy egy-egy napba nem kell mindent besűríteni, néha tényleg csak egy mondatot akarsz mondani, vagy annyi fér bele.
Ez mind Bence. Két pici megjegyzés is van a kötetben, ami az ő kézírása. Az egyik eredetileg egy hosszabb megjegyzés volt, amiben azt írta, hogy majd oda csinál egy ábrát, mire azt mondtam, hogy mi lenne, ha ezt így bennehagynánk? Akkor föléírta, hogy „Ágnes”, hogy az olvasó is értse, hogy a levelezés köztünk zajlott. A másik kiszólás utána került bele, próbáltuk jelezni az olvasó felé is az önmagunkkal vagy a másikkal való beszélgetést, ennek a természetességét.
Nekem a nyelvhasználatod természetessége is nagyon jól esett, mert magyarországi szerzőket olvasva, néha távolinak érzem azt a nyelvet, amin írnak. Felfrissített a szövegek keresetlen nyelvezete.
Nagyon tudatos írói döntés, hogy milyen hangnemben kezdünk el beszélni. Knausgård nagyregény-folyama rendkívül közvetlen, illetve már emlegettem Émile Ajar-t, akinek az Előttem az élet című regényénél fizikailag azt érzi az ember, hogy ott ül egy tini gyerek mellett, aki mesél neki.
Nekem az írás egy szelep. Az emberiség túlnyomó része valamilyen formában alkot. Nagyon sokszor nem tudjuk kognitív szinten kifejezni azt, ami éppen bennünk van, firkálunk a papír szélére, homokvárat építünk, csomó mindent csinálunk, ami nem pontosan rajzolja körbe azt, amiben éppen benne vagyunk, de mégiscsak ábrázolja. Nekem is sokféle kísérletem volt, de mindig az önkifejezés kognitív részéhez tértem vissza, a szavakhoz. Amiket én próbálok megragadni, pixelméretű képekbe sűrűsödnek össze, meg pici sztorikba. Nem olyan régen, másfél éve ismertem föl, hogy amikor írni kezdek, kell egy kép a fejemben, és hozzá egy utolsó mondat. Ha ez a kettő megvan, akkor meg tudom írni a novellát.
Sokat írok, ennek megfelelően nagyon sokat is kukázok is, mert nem minden írás jó. Az, hogy a kötetem egy ennyire közvetlen hangvételű, az utómunkának az eredménye.
Téged milyen szövegek szippantanak be?
Nem állítom, hogy mindenevő vagyok, de majdnem. Olvasok nagyregényeket, olvasok nagyon nehezeket is. Meglepően kevés novellát olvasok, ami vicces dolog, mert írok novellákat és nem tudok novellákat olvasni. Túl rövidek. Mire megérkeznék a szövegbe, addigra már vége is van, és ezért nem szeretem őket. Nagyon szeretem a klasszikus sci-fit, mint Lem, aki nehezen adja magát, vagy Asimov, aki ugyan látszólag könnyen adja magát, de mégsem könnyű, vagy Arthur C. Clarke-ot , aki szintén több rétegben mesél. Szeretem a fantasy nagyjait, Le Guin-t, akinek fantasztikusan gyönyörű, emberközpontú fantasy-regényei vannak. Susanna Clark-nak a Hollókirálya szintén egy remek, vaskos darab, szerelmes vagyok abba a regénybe, nem is tudom, hányszor olvastam. És vissza szoktam nyúlni a 20. század nagyjaihoz, Marquez-hez, Émile Ajarhoz. A mágikus realizmus nekem nagy szerelem. Időnként, amikor arról álmodozom, hogy milyen író lennék, ha nem ilyen író lennék, akkor mágikus realizmust írnék.
Amikor olvasok, az tudatos kivonulás a hétköznapból, és bevonulás a regénybe. Olyankor napokat elüldögélek a kanapén a macska támogatásával, és olvasok. Mindig van nálam könyv, de azt vettem észre, hogy mostanában sokkal ritkább az, hogy például egy autóbuszon elővegyem. Egyre inkább vonz az, hogy nyugodtan leüljek egy könyvvel, és ne vonja el semmi a figyelmemet.
Itthon a nevedet a Női Vállalkozók Erdélyben közösséggel kapcsolatban is ismerhetik, többször jártál itt munkaügyben, vállalkozói tanácsadói-tréneri szerepedben. Mikor kezdtél Erdélybe járni, milyen kapcsolatok fűznek ide?
Talán 2015-ben kaptam egy meghívást Kolozsvárra, hogy előadást tartsak a Kreatív Kolozsvár program keretében. Annyi volt csak, hogy idejöttem délután és éjjel kettőkor visszaindultam, másnap reggelre otthon is voltam. Ezután kezdtünk beszélgetni arról, hogy milyen kevés jó magyar nyelvű vállalkozói tartalom van Erdélyben, és a kollégáimmal kidolgoztunk kifejezetten a PONT csoport számára egy két és fél napos vállalkozói alapképzést, majd több modult is, szintén két és fél napos, nagyon intenzív és interaktív képzések formájában. Ezekkel jöttünk több évig, volt olyan év, amikor négyszer-ötször is itt voltunk, és rengeteg fiatal vállalkozást segítettünk. Székelyföldről is sokan jöttek, és aztán elkezdtek minket oda is hívni.
Hűvös Ágnes (1976, Moszkva) Sokszoros pályaelhagyó és -megtaláló, eredeti szakmája szerint nyelvész. Az egyetem utáni útkeresés végül gazdasági pályára sodorta, előtte egy évtizedet töltött a demokrácia- és toleranciafejlesztés területén nemzetközi trénerként. Később vezetői pozíciókban dolgozott, majd 2010-ben saját üzleti tanácsadó céget alapított. Ma ennek a vállalkozásnak a szakmai vezetője. Bár igen régóta ír kisprózákat, korábban keveset publikált. Első kötete, a Hogyan fussunk gyorsabban, mint a villamos 2024-ben jelent meg. Napjait egy nyüzsgő nagyváros és egy rendkívül csendes kert között osztja meg. Civil szerepvállalásai között a legfontosabb, hogy 2024 tavaszától az Amnesty International Magyarország elnöke.
A HBC (Hargita Business Center – szerk. megj.) is meghívott minket, hogy Udvarhelyen is csináljunk vállalkozói képzést. Nagy örömmel mentünk, ott volt például az egyik képzésünkön a Vekker, Mózes Tamásék, és számtalan udvarhelyszéki vállalkozóval is dolgoztunk.
Közben két dolog történt: