Honnan mérjük az udvarhelyi focit?

Fotók: GÁL ELŐD

Katona Zoltán történész és újságíró korábban munkatársam volt, és mindig leesett az állam, hogyan fér el a fejében ennyi információ. Ha fociról beszélgettünk, úgy húzta elő zsebéből egy régi világbajnokság mérkőzéseinek eredményeit, vagy éppen egy kilencvenes években lejátszott BL döntő gólszerzőit, mintha egy lexikonból olvasná. Nem csak a nagy érdeklődésre igényt tartó mérkőzésekről tudott visszaidézni, hanem a legtöbb mérkőzésről, amelyet az éppen aktuális udvarhelyi labdarúgó csapat játszott. Mindegy, hogy Zoli csak olvasott róla, vagy jelen volt a meccsen, bár a legtöbb meccsen jelen volt, az első kilátogatása óta, ami még a nyolcvanas években történt.

Valószínűleg, ha könyvet szeretnék megjelentetni a székelyudvarhelyi labdarúgásról, hozzá fordulnék, ahogy tette ezt a Székelyudvarhelyi FC is, amely idén a helyi labdarúgás százéves évfordulója miatt szeretett volna visszatekinteni városunk focimúltjára.

Katonával a héten megjelenő udvarhelyi focikönyvről, de főleg a fociról beszélgettünk. Annak udvarhelyi történetéről, és arról, hogy miért kell erről egyáltalán könyvet írni, és hogy honnan is kezdődik az egész udvarhelyi labdarúgó történet.

Én ezt úgy látom, mint egy kultúrát

– kezdi beszélgetésünket, hozzátéve, hogy biztosan sokan vannak még a világon, akiknek a labdarúgás kultúrája jár a fejében, amikor meccset néznek. Amikor figyelik Trent Alexander Arnoldot, a világ egyik legjobb jobbhátvédjét, visszatekintenek, hogy hogyan fejlődött ez a pozíció Buzánszky Jenőtől Cafún, vagy éppen Dan Petrescun keresztül, mert ő is valami hasonlót játszott a kilencvenes évek Chelseajében.

„Számomra nem az a futball, hogy huszonkét ember fut egy labda után. Ezeket az előzményeket én tudom, ahogy azt is, hogy ez a tudás nem kiváltságos, ezt bárki megszerezheti. Persze abból, hogy történelmi mozaikokból raksz össze egy focimeccset, nem lehet következtetéseket levonni. Úgy gondolom, hogy egy nagyon komplex történet a labdarúgás maga. A nagy labdarúgás is, és a mikró labdarúgás is, amiről mi beszélünk” – vág bele.

Adott egy kisváros,

aminek van egy olyan futballmúltja, mint bármely más kisvárosnak. „Mi még annyira szerencsétlenek voltunk, hogy egyetlen dolgot tudunk felmutatni, hogy egyszer voltunk másodosztályosok”. Katona szerint felmerül a kérdés, hogy miért is írjon egyáltalán erről könyvet ember. „Évtizedeken keresztül a városlakóknak, és főleg a férfitársadalom nagy részének a mindennapi hangulatát meghatározta a foci. Ma is meghatározza valamennyire, de nem olyan erősen, mint mondjuk a hatvanas-hetvenes években, vagy a kilencvenes években” – válaszolja is meg rögtön kérdését. Ezt részben a lakosság növekedésével magyarázza, részben azzal, hogy éppen hogy megy a szekér a csapatnak, amikor jól, valamelyest a nézőszám is nőni kezd.

„Gyerekkoromban olyan meccseken voltunk, hogy alig lehetett helyet kapni, pedig nagy volt az a stadion. Akkor két lelátó volt” – idézi fel a sétatéri stadionról, amely ’68-ban épült azzal a lelátóval, amit lebontottak a jelenlegivel szemben. Az új, park felőli lelátó valamikor a hetvenes években készült, eleinte emelvényt és padokat helyeztek oda. A stadion előtti időkben is volt élet, arról kérdezem Zolit, honnan mérik ezt,

miért idén ünnepeljük a százéves udvarhelyi labdarúgást.

június 19-én, vasárnap délután rendezték a Székelyudvarhelyi Hargita Testedző Egylet-Keresztúri Atlétikai Klub mérkőzést, ami 3-0-ra végződött. Ez a barátságos volt az első hivatalos mérkőzés, amit az akkori szabályoknak megfelelően, szabvány méretű pályán játszottak le. Mivel Székelyföldet a trianoni döntés értelmében Romániához csatolták, ezen év őszén már be is nevezett a város az országos labdarúgó bajnokságba – osztja meg az első hivatalos adatokat Zoli, aki az arra utaló jelekről is mesél, hogy korábbra nyúlik vissza történetünk.

Például akkorra, amikor Papp-Zakor Endre, 1910-11-ben elhozza az első labdát Székelyudvarhelyre, vagy akkora amikor az első világháború előtt az akkori iskolák, a Gimnázium, a Református Kollégium, a Főreáliskola, és a Kő- és Agyagipari Szakközépiskola egymás között bajnokságot szerveztek.

De ki az a Felméri Lajos?

Nekem ő úgy tűnt fel, hogy a Babeș–Bolyai Tudományegyetem itteni kirendeltségén van egy Felméri Lajos terem. Ő udvarhelyi születésű, úgyhogy gyorsan utána akartam nézni a neten, a könyvtárban. Kiderült, hogy az a kép, ami fel volt rakva a teremhez, nem is őt ábrázolja, azóta cserélték, mert szóltam, hogy bocsi, utánanéztem, és az egy teljesen más ember. Ő volt az az udvarhelyi pedagógus, aki a kiegyezéskor elmegy Angliába és Skóciába tanulmányi útra,  ahol megy a foci, a rögbi, a krikett, tehát az angol játékok az iskolákban – mesél Katona.

Azért tartja fontosnak a Felméri szerepét, mert nagyon jelentős pedagógus lett – kinevezték a kolozsvári tudományegyetem, a mai Babeș rektorának. Sajnos négy nap múlva meghalt vérmérgezésben. Felméri – Katona kutatásai szerint – az első erdélyi magyar ember volt, aki látott labdarúgást, és ezt a játékot több labdajátékkal együtt hozta haza. Kolozsváron például labdázó kört alakított, ahol fociztak, kriketteztek. Egészen addig, amit itthon testnevelésnek neveztek, az a porosz hatás miatt nagyon katonás, inkább kiképzésjellegű volt, és Felméri Lajos felfedezte, hogy ezt úgy is lehet, ahogy a skótok, meg az angolok: játszva. Tulajdonképpen emiatt őt is lehet az udvarhelyi foci egyik ősatyjának tekinteni, vélekedik Katona, aki ezzel is indítja a könyvet. Illetve azzal, hogy mekkora szerepe volt a futball elterjedésében annak, hogy mi

iskolaváros vagyunk.

Mert éppen emiatt az 1900-as évek elején úgynevezett tornaünnepélyeket tartottak, mutat is erről Zoli egy fotót, ezen a mai asztalitenisz-terem is látszik, az ünnepély éppen előtte.

Ez a terület tulajdonképpen az udvarhelyi sportnak a bölcsője. Onnan nőtt ki a kézilabda, a futball, majd később az asztalitenisz, ez volt az Akarat sportkomplexum a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években, és most is ott a csarnok” – kalandozik el a képről. Az említett tornaünnepélyeken labdarúgó és kézilabda mérkőzést rendeztek a húszas évek végén, hiába, hogy Ferencz Árpád csupán harmincas évek végén szervezte meg az első női, majd a férfi kézilabdacsapatot a gimnáziumban. „Hogy négy ekkora iskola legyen egy ilyen kicsi városban, ez akkori székelyföldi viszonyok között példátlan volt, ezért tudott a sport ennyire népszerűvé válni, köztük a labdarúgás is” – mondja.

Több pálya is volt, egy baromvásártéri pálya a mai zöldségpiac helyén, a Küküllőparton. Utána volt a kollégiumkerti pálya, amit 1923-ban avattak fel a mostani stadion és a sínek között. Volt egy pálya az ötvenes-hatvanas években ahogy a piaccal szembe állsz, van az a kis utca, ami a bútorgyár mellett elmegy. Tudod miért hívjuk Sport utcának? Ott volt a Fások pálya, amit IFET pályának is hívtak, csak mivel nem volt engedélyeztetve, hivatalos mérkőzést nem, csak ifjúsági mérkőzést lehetett rajta rendezni. S ezek párhuzamosan működtek: az egyiken folyt az ifinevelés, a másikon játszották a barátságos, a harmadikon a hivatalos meccseket – tágítja tovább a tudástárunk Katona, aki szereti hangoztatni magáról, hogy

történészként és újságíróként a felejtés ellen küzd.

Éppen ezért több legendát is megcáfol a könyvben. 1971-ben készült ez a kép, mégpedig egy Székelyudvarhelyi UMTE mérkőzésen. A fehérmezesek a budapesti VM Egyetértés együttese – vesz elő egy másik fényképet.

Ez később úgy terjedt el az udvarhelyi folklórban, hogy az MTK-val játszott a hazai csapat barátságos meccset. A Vörös Meteor Egyetértés egy másik csapat volt, ami az 1974-75-ös szezonban egyesült az MTK-val, a téli szünetben törölték az eredményeit és azután MTK VM-nek nevezték a rendszerváltásig. A Vörös Meteorban is magyar válogatottak voltak: Halápi, Sóvári Kálmán, aki azelőtt öt évvel az angliai világbajnokságon játszott, tehát valóban egy igazi nagy csapat volt, de nem az MTK.

„Napjainkban az átromanticizálása és a mitizálása folyik a múltnak, amivel én történész végzettségemmel soha nem leszek kibékülve. Azzal, hogy vannak ilyen mítoszok, történelmi rablómesék, hogy nagyapám azt mondta, hogy… Ezekből nagyon sok minden nem igaz. Sajnos. Bár igaz volna. A történelmi emlékezetet nagyon sok módon ki lehet forgatni. Én bármennyi anekdotát is tudok az udvarhelyi foci történetéről, ragaszkodtam a tényekhez” – magyarázza Katona, akinek nem kevés nyomozómunkájába került az elkészítés.          

Volt például eset, hogy kapott húsz képet Balázs Feri bácsitól, azzal a kísérettel, hogy „Zolika, nem tudom, hogy ez honnan van, azt tudom, hogy a hatvanas évek végén fényképeztem”. Ő kinagyíttatta ezeket és a képen csak annyit látott az eredményjelzőn, hogy ASA, és hogy a hazai csapat 3-0-ra nyert. Ebből azt hitte, hogy a vásárhelyi ASA stadionját ábrázolja a kép, akik megvertek minket, de az is eszébe jutott, hogy nem lehettünk velük egy csoportban, mert mi a negyedosztályban, tartományi bajnokságban játszottunk, az ASA pedig felsőbb osztályban. Végül Széll Karcsi bácsi jött rá, hogy az a szebeni stadion, és mi a szebeni katonacsapattal játszottunk, hisz katonacsapat volt még, nem csak Vásárhelyen. Ott volt például Bukarestben a CCA (Casa Centrală Armatei), amiből később lett a Steaua a hatvanas években. A CCA-ban még játszott Jenei Imre, meg Boné Tibor, aki Udvarhelyen is volt edző.

Van egy olyan képsorozat, hogy valakik ugyanilyen mezben vannak, tehát akkor az a visszavágó volt értelemszerűen – magyarázza. Később az öregektől megtudta, hogy itthon nyertek kettő-nullra: „Csavar Zoli bácsi el is mondta, hogy az első félidőben egy góllal vezettek és Szeleséknek a háza tetejére lőtte ki az egyik nagy helyzetet”. Vagy ott volt

a Jiul elleni botránymeccs, 1968. március 3-án.

Az egy olyan mérkőzés volt itt, Udvarhelyen, amelyiken befutottak az emberek a pályára, félbeszakadt a mérkőzés. „Hogy úgy mondjam, az udvarhelyi futballhuliganizmus bölcsője – nevet fel Katona. Erről a mérkőzésről is kapott fényképeket, amelyek soha nem jelentek meg sehol: „látszik, hogy milyen volt, amikor az emberek futnak be a pályára. Azon a pályán kőkemény tartományi mérkőzéseket játszottak”.

Zoli a történelmi vonatkozásokról is mesél, arról, milyen változások történtek politikai nyomásra.

„Most hülyén hangzik ezt így kimondani, de az 1973-as feljutásunk a másodosztályba Nicu Ceaușescunak köszönhető. A Sportul Studențesc kiesett volna, meg kellett menteni ettől, és az egész bajnokságot átszervezték, a 16 fős bajnokságot felduzzasztották 18 fősre, azért hogy maradjanak bent. Most három éve is ezt akarták csinálni a Dinamóval. Ez az ország ilyen, kelet-közép Európának ilyen a kultúrája, egyet valaki gondol, és ha át tudja verni azon, akin át kell, akkor átveri. Ilyen egyszerű ez az egész. Inkább a lenti ligáknak is felemelték a létszámát, hogy ne tudjon senki semmit mondani, csak hogy a Sportul bent maradhasson. 1973 júniusában kudarcként éltük meg azt, hogy a Székelyudvarhelyi Textil sokadik nekifutásra nem jutott fel a másodosztályba, aztán néhány hét múlva, amikor megtörtént Bukarestben az átszervezés, megjelent a nagy, dörgedelmes cikk, amit elő is kerestem: hogy márpedig a csapat feljutott” – mondja.

Nem kis kutatómunka

előzte meg a könyv elkészülését, és könyvek, újságok bújása mellett sok év interjúit használta fel, sokat készített most is. „Sokszor nem emlékeztek pontosan eredményekre. Főleg a hetven éven felüli interjúalanyok. Volt, aki 3-1-re emlékezett, volt, aki 6-1-re. Elővettem akkor az adott dátumú újságot, akkor már volt Hargita, és benne volt, hogy 5-1-re nyertek, s kik rúgták a gólokat” – avat be.

A cikk mellett megjelent kép alapján nyomozta ki, hogy ki az akkori 4-es számú játékos, Jánosi Laci bácsi, s a felvétel közepén látható labdarúgó 3-assal Zsombori Gyula bácsi, vagy elől, aki várja a labdát, az Bokor Gyuri bácsi. Többen már közülük nincsenek is köztünk – mondja Zoli, aki felkereste Széll Károlyt, vagy Bálint Ferencet, a legidősebbek közül Csavar Zoltánt, Zsombori Gyulát, akik a hatvanas években játszottak, és egy 2005-ös, Mósa Istvánnal készült interjút is felhasznált. Ő 2006-ban elhunyt. Egy korábbi Vofkori György interjút is elővett, aki ugyan helytörténész, jelentős fejezetet szán a sportnak leírásaiban, és a Kinda Lászlóval, vagy Péter Attilával készített interjúját is felhasználta, vagy a László Lászlóét, aki 2015-ben meghalt, de az öregotthonban 2010 után felkereste őt Katona.

„Gyula bácsihoz, a testvéréhez most is ellátogattam. Ők ikrek voltak és most is volt olyan, hogy egy bizonyos fényképet nézve mondtam neki, hogy ez Laci bácsi, nem maga. Egy idő után annyi időt eltöltesz ezekkel az emberekkel, hogy már arról, hogy melyik lábával lő, felismered. Itt vannak mind a ketten a búcsúmeccsükön ’82-ben, itt meg Bálint Feri bácsi, amikor Brassóban a legmagasabb szinten játszott, öt évet. Az ő karrierje is érdekes” – mutogatja a fényképeket Zoli.

A könyv körülbelül 150 oldalas és szerzője szerint

sok-sok infó van benne,

amiből olyan sokat nem is kellett most összeszedjen, hisz az érdeklődése miatt az évek során már hozzákerült. „Például, hogy ki volt az a nagy játékos, akiről sokat hallottam, de nem láthattam, és kiderült, hogy ott lakott mellettem két blokkal. Voltak, akiket már csak öregfiúk meccsen láttam a nyolcvanas években. Nyilván nem úgy játszottak, mint Botorok Jancsi akkor fiatalon, de az emberek bekiabálták a nevüket és ez engem érdekelt akkor. Érdekelt, hogy ki az a Dali Ferenc, akit én már nem láttam élőben játszani a Haladásban, de azt tudom, hogy 1984-ben, amikor az volt a tét, hogy vissza kellett jutni a megyei bajnokságból a harmadosztályba, akkor ő rúgott egy akkora gólt, hogy azóta is csodájára jártak. Mindenki emlékezett a kilencvenes években a Dali nagy lövésére, a Borsos Kálmán nagy fejesére, vagy éppen a Szávuj Attila cseles góljára, ők vitték vissza tulajdonképpen a csapatot a harmadosztályba. Annak egyébként részletes krónikája van a könyvben is, Péter Jóska volt az edző, aki képeket is adott a korszakról” – mesél.

Mivel Zoli újságíróként sokat írt a régmúlt labdarúgásáról is évfordulók kapcsán, ezeket az anyagokat is felhasználta. Tudatosan gyűjti bő húsz éve a cikkeket, fényképeket, relikviákat, nagy archívumból merítkezett.

„Ez szörnyűség, itt vannak ezek a zászlók, az a baj, hogy ezek nálam vannak jó helyen. Nem így kellene legyen. Kellene legyen a klubnak – aki viszi az udvarhelyi futball, vagy kézilabda örökségét – egy emlékszobája, de legalább egy doboza, ahová ezeket elteszik. Amikor 2005-ben csináltuk a Leporoljuk az udvarhelyi sportmúltat kiállítást, az Akarat épülete omladozott a stadion mögött, júliusban összeszedtem a dolgokat, még Miklós Magdinak a leigazolási könyvecskéjét is, augusztus 23-án jött az árvíz s az épületet összedöntötte. Ha én akkor ezt a zászlót nem viszem el, ma valószínűleg meg sincs. Az élet ilyen. Én úgy gondolom, hogy ezek a történetek értékesek, és valamilyen fizikai formában kell tudjuk átnyújtani a következő generációnak” – osztja meg gondolatait, hogy miért ragaszkodik ezekhez a tárgyakhoz, és úgy általában a könyvekhez.

Beszélgetésünk során folyamatosan mutat egy újságcikket, vagy éppen egy fényképet Zoli: „nézd ezt! Mekkora meccs volt ez, ott is voltam 1988. május 6-án. Szávuj Attila két gólt fejelt, de mint utólag kiderült, el volt adva a meccs. Ez akkora rangadó volt, hogy már azelőtt, a vasárnapi meccs előtt lázba volt az egész város. Arra is emlékszem, hogy hol ültem, és arra is, hogy a régenieknek a jobb hátvédjének Bundesliga-frizurája volt, és valaki mellőlem ráordibált, hogy te, cirkuszi pofád van, te.”

A könyvben mennyire jelennek meg ezek a személyes emlékek, mesék?

– kérdezem, mire Zoli fel is olvas egy részt: „a Steauának két gólt vágó villámléptű Bodoni Sándor karrierjének egy 1988 őszén, Székelykeresztúron elszenvedett térdszalagszakadás vetett véget, 1990 februárjában pedig az alig húszéves nagy ígéretnek számító Jakab Zoltán, a későbbi sikeres futsaledző lába is Keresztúron tört el”. „Az is igaz, hogy fogalmazzak úgy, néha el-elfutott a kezem, de nem úgy, hogy az befolyásolna bármit is, azok a lábak tényleg Keresztúron törtek el” – mondja. A tények mellett a linearitásra is figyelt, „egybe nézte a folyamatot”.  

Vázlatosan megvoltak a különböző korszakok fejezetei – amiket jól el lehet határolni egymástól – lineárisan, ezeket dolgozta ki részletesen Katona, külön könyvtárakat nyitva a korszakoknak. A jelenlegi csapatainkról, az SzFC-ről és a Vasas Femináról szóló fejezettel zárul a könyv. Az SzFC-ről Zátyi Tibor írt, a csapat sajtósa, ez a fejezet a székely válogatott történetét is tartalmazza. Katona nem idegenkedett attól, hogy társszerzők legyenek, szerinte Tibinél jobban senki nem ismeri a mostani idők udvarhelyi csapatát.

„Tudjuk azt, hogy a kilencvenes években a Hargita kiesett, és a Budvár feljutott. Az annak volt a következménye, ami a ’90-es és 2000-es években Székelyudvarhelyen politikai és gazdasági szempontból lezajlott: a gyárak privatizálása. Az, hogy a Matricagyárat privatizálni kezdték és a futballcsapat ott maradt magánkézben, ennek egyenesági következménye lehet az, hogy a csapat kiesett, és hogy a többi vállalkozó csinált egy teljesen új csapatot és a játékosokat áthívják. Ezek a külső tényezők mindig benne vannak a futballban, nem tudunk ettől eltekinteni. Nem kell messze menni, Verestóy meghalt, omlott a kézilabdacsapat. Ezt így egyben tudom csak nézni, nem tudok én csak tegnapelőttre visszatekinteni, mindig elmegyek a gyökerekig. A könyvben is ezért kezdem Felméri Lajostól a történetet” – magyarázza Katona, és közben mutogatja a képeket.

„Mindegyikről tudnék mesélni órákat” – mondja, és ebben nem is kételkedem.