Az udvarhelyi lányok, Bea és Melánia már harmadik hete laknak Nepál fővárosában, Katmanduban, ahol egy iskolában tanítanak. Előző cikkünkből kiderült, hogy milyen kulturális eltéréseket tapasztaltak, és milyen az első benyomásuk az országról. Azóta számos új kalandban volt részük: megtudhatjuk, milyen egy nepáli szülinap, felfedezhetünk két új várost, és arra is fény derül, hogyan lehet 4 kilót fogyni 2 nap alatt.

Szapora angolt beszélnek a gyerekek

Meglett a végleges beosztásunk, napi 2, 3 vagy 4 órát tartunk. A gyerekek borzasztóan izgatottak, amikor mi megyünk be hozzájuk. Ahogy elsétálunk a termek előtt, mindenki azt várja, hogy hozzájuk lépjünk be. Sita tanárnő a 3., 4. és 5.-es diákokat tanítja, leginkább angol órákat tart, a kiejtést és a nyilvános beszédet gyakorolják. Nagyon jól tudnak angolul, de a kiejtésük és a hadarásuk miatt nem mindig lehet érteni.

Gita (Melánia nepáli neve) 6.-tól 9.-ig tanít mateket és tudományokat. Ezen kívül tart extra különórákat is reggel 7-8 között: elektronikát és varrást.

Melánia elektronika órát tart.

A legnagyobb probléma azzal van, hogy nagyon zajosak a diákok. Kihasználják, hogy új tanárnők vagyunk, játszanak a türelmünkkel, na meg a hangszálainkkal.

Az iskolázott gyerekek vagy doktorok vagy mérnökök akarnak lenni, többnyire azért, mert ezt nevelik beléjük, ez a szülői elvárás, más szakmák nem annyira felkapottak – számolnak be az elmúlt heteikről a lányok.

Bea táncol, Melánia taekwondózik

Bea nepáli táncórákra jár, míg Melánia taekwondózni. A nepáli zene nagyon ritmusos és gyors, táncukra jellemző a gyors, tárt kézmozgás, az előre-hátra lépegetés és a forgás. Fontos, hogy mindig mosolyogjanak a lányok tánc közben. Ezen kívül járnak jógázni és meditálni is az iskolai oktatókkal.

Nepálban ezek a zeneszámok népszerűek, ide és ide kattintva belehallgathatnak a kíváncsiak az ázsiai ország zenéjébe.

Melánia naponta két edzésre jár: reggel és este 6 órától. 

– Reggel a kicsikkel, és ilyenkor két edzőm is van, Ritee és Dikshiya, két 10 éves lány. Este pedig a guru tartja az edzéseket, aki még a taekwondo világbajnokságon is többször képviselte Nepált.

Ezeken az esti edzéseken nem csak a Taegeuk-ok alapjait tanuljuk, hanem a valós életben való küzdelmekre is képeznek. Hamarosan saját nepáli taekwondo edzőruhám is lesz, mely átvétele előtt egy erőnléti és egy Poomse (formagyakorlat) vizsgán kell átmennem. Talán a legnehezebb dolog számomra a taekwondóban az, hogy nem viselünk cipőt, annak ellenére, hogy a kemény és poros udvaron edzünk, és minden edzés után nagyobbnál-nagyobb vízhólyagok jelennek meg a lábaimon – mondja Melánia.

Tartsuk a távolságot!

Az első héten azt tapasztaltuk, hogy itt mindenki egyszerű ember és kiegyensúlyozott életet él. Ez teljesen megváltozott, mikor kicsit jobban megismerkedtünk a nepáli családunkkal, vagyis az iskolai személyzettel és a diákokkal. Teljesen másként kezelik itt az emberi kapcsolatokat, mint Európában.

Akkor kezdett minden gyanús lenni, amikor jobban megismertük az iskolai nővért, a 19 éves Jennyt. Megkedveltük, mert korunkbeli volt, és beavatott minden helyi pletyóba, később kiderült, hogy itt mindenki tud mindenkiről mindent. Egy este kimentünk vele és a barátaival egy közeli étterembe, csak este nyolcra értünk vissza az iskolába (itt már hétkor sötét van, azután nem igazán járnak ki az emberek).

Ekkor kezdődött a cirkusz. Mi tudatlanok, addig fogalmunk sem volt, hogy esetleg el kellene kéreznünk, hiszen nem éreztük úgy, hogy nem járhatnánk ki-be szabadon. Várt ránk az igazgató, és másnapra behívatta Jennyt az irodájába. Másnap Jenny bejelentette, hogy felmond, mert nem érzi jól magát itt, mivel mindenki a magánéletéről kérdezi, és neki sem engedik, hogy kijárjon az iskolából.

Tovább bonyolódtak a dolgok, mikor kiderült, hogy azt se nézik jó szemmel, amikor Melánia a gyerekekkel játszik, mivel szerintük nem szabad túl közvetlennek lenni a diákokkal. Kivételezni sem szeretnek a gyerekekkel, ezért amikor egyik bentlakó lánynak tortát vettünk, azért is csóválták a fejüket. Kissé fura számunkra, hogy ilyen távolságtartást várnak el az emberektől, mikor ezek a gyerekek olyanok mint a kismajmok, örökké csüngnek rajtunk a szünetben.

Jenny végül marad még egy hónapot, így végül vele és barátaival kirándulgattunk a következő héten.

200 kilométer per 7 óra

A második szabadnapunkon a világ legnagyobb Shiva szobrát látogattuk meg Bhaktapur városának, Sanga térségében. 20 kilométert 1 óra alatt tettünk meg a forgalom és a sok megálló miatt. Pashupatiból indultunk, ahol végre láttunk majmokat is az utcán. Délutánra meg is érkeztünk a Sanga hegyre, ahol felsétáltunk a 43,5 méteres Shiva isten szobrához.

A Shiva szobor előtt.

A zene, a füstölők, az emberek nyugodtsága és a panoráma kilátás Bhaktapur városára magával ragadott. Kaptunk tikát (piros pötty) is a homlokunkra, ami a hinduizmus jele. A tika azt jelképezi, hogy reggel elvégezted az imádat, és nyugodtan folytathatod a napi teendőidet.

Bea megkapja a Tikát.

A következő héten Janai Purnima és Gai Jatra hindu ünnepek miatt három nap is szabadok voltunk, ezért előrébb hoztuk a Pokhara-i kirándulást. Csodálatos város Pokhara, tele természeti helyszínekkel, igazi turista város. Az út odáig viszont iszonyú hosszú és rossz volt: a 200 kilométer, amit Romániában például Udvarhely Kolozsvár közt 3 és fél óra alatt teszel meg, itt a duplája volt. A 7 órás utat feldobták a halálközeli előzések, a borjúméretú gödrökbe való belecsattanások, és a meredek folyópart melletti keskeny utakon való száguldozások. Nepálban bal oldali közlekedés van, emiatt sokszor úgy éreztük, mintha folyton nekünk jönnének a szemből közlekedő autók.

Öngyilkosság Nepál leghíresebb vízesésénél

Pokharában azonban eddigi legjobb napjainkat töltöttünk. Első nap csónakot béreltünk és a Fewa tavon csónakáztunk a naplementében. Ezután a sétálóutcán végre európai ízekkel találkoztunk, és ettünk egy belga csokis gofrit. Az estét egy étteremben zártuk, ahol olasz ízekkel kényeztettük magunkat és a két hét rizskúra után végre megettünk egy pizzát.

Színes csónakok a Fewa tó partján.

Másnap a Davi’s Fallst, Nepál egyik legíresebb vízesését néztük meg. A vízesést 1961-ben egy Davi nevű nőről nevezték el, aki belefulladt a nagy sodrású vízfolyamba. Azóta többen is ott lettek öngyilkosok, mivel a vízesés egy nagy szakadék felett van. Mára már vaskerítés van a természeti csoda körül, hogy megvédje az oda látogatókat, igaz, kicsit el is vesz az élményből a hatalmas kék kerítés.

Hölgyek, önöket követi a vihar

A nap további részében kisétáltunk a World Peace Pagodához, amely egy hatalmas sztúpa egy hegy tetején. Másfél óra folyamatos hegyre mászás után elértünk az ország egyik legszebb kilátójához. A világon nyolc békesztúpa létezik, amiből kettő Nepálban van: egy Pokharában és egy Lumbiniben, Buddha szülővárosában.

Kilátás a Pagodából. Háttérben az Annapurna, ami a Himalaya hegyvonulat része.

A másnéven Shanti sztúpának nevezett buddhista templom Pokhárában 1100 méter magasan van az Anadu domb csúcsán, ahonnan csodás kilátás tárul elénk a városra és a Fewa tóra. Kifele menet leégtünk, befele meg megvert az eső, volt is egy bácsika visszafelé, aki azt mondta nekünk, hogy: Hölgyek, önöket követi a vihar (természetesen angolul), mi meg nagy okosan válaszoltunk: de hátha mi gyorsabbak leszünk. Hát nem így történt, jött a vihar, zuhogott egy gyorsat, majd negyedóra múlva elállt.

Szellemjárta gyorsétkezdék

Pokhara másik nagy előnye az volt, hogy tényleg turistákra szabott város, ahol a sétálóutcán mindent megkaptunk, amit szemünk és szánk kívánt. Bevásároltunk ajándékokból, és végre európai ételeket is ettünk. Láttunk KFC-t is (Meki nincs Nepálban, a Pizza Hut és a KFC megtalálható, viszont olyanok, mint valami szellemjárta helyek). Bementünk a kíváncsiság kedvéért, de semmi nem volt a kirakatban, míg otthon folynak ki a csirkeszárnyak a pult mögül, itt a nagy üresség tátongott, sőt még a kiszolgálónőnek is a biztonsági őr szólt, hogy vannak vendégek. Annyira kísértetiesen nézett ki, hogy gondolkodás nélkül távoztunk.

Amúgy sem kívántuk nagyon a csirkét, mivel már három hete nem eszünk semmilyen húst, se tojást, se tejterméket, láttuk honnan származik, és nem igazán ínycsiklandó így már a csirkehús. Az iskolában is csak néha szolgálnak fel csirkét és tojást, sajtot egyáltalán nem láttunk még.

Így fogyjál 4 kilót két nap alatt

Mindenki ismeri az ehhez hasonló fogyókurás, vagy épp diétás pop-up hirdetéseket az internetről. Bea más módszert talált erre: ételmérgezést kapott a második szabadnapjukon. Szombaton kirándulni voltak a Shiva szobornál, miután beültek egy nem épp igényes helyre, de ez nem annyira furcsa itt, azért nem aggódtak.

“Az étel borzasztóan csípős volt. Vegetáriánus momót (jellegzetes nepáli étel, csirkével vagy zöldségekkel töltött gombóc) és szalmakrumplit ettünk, de úgy meg volt chilizve és fűszerezve, hogy az egész testem égett belülről. Ennek tetejében a fiúk még a helyi italt is megkóstoltatták velünk, aminek az íze hasonló a szilvapálinkához. Már akkor éreztem, hogy felemészti a hasfalam ez a nagyon csípős étek, és még a víz se tudta csillapítani az égető érzést.

Estére az egész testemet elöntötte a forróság, és éjjel négykor meggyötört a hányás-hasmenés kombo. Másnap (vasárnap) egész nap feküdtem az ágyban és mint egy félholt, alig tudtam mozogni. Szerencsére Melánia mindenben segített, de aznap a citromos vizen, és a murkon kívül semmit sem tudtam enni, még az óráimat is le kellett mondanom. Hétfőre kicsit jobban voltam, rizst is ettem. Keddre, a szülinapomra minden erőmet összeszedve nem engedtem a betegségnek, igaz a tortámból csak egy fél szeletet tudtam megenni. Kerek egy hétig beteg voltam, és az első napokban le is fogytam négy kilót. Azóta helyrejöttem, de egy biztos volt: itt semmiképp sem akarok kórházba kerülni, mivel el sem tudom képzelni milyen állapotok lehetnek ott’ – így élte túl Bea a betegségét.

Tanuljunk nepáliul!

Mero name Sita oh! Mero name Gita oh! – így mutatkozunk be nepáliul. Elég sok szót megtanultunk már, Bea számára a legfontosabb a kagoti páni (citromos víz) és az alu (szalmakrumpli), Melánia kedvenc szavajárása a Checa? – Thicksa!, ami annyit jelent Hogy vagy? – Jól vagyok. A Dhanyabat (köszönöm) és a Swagatam (szívesen) szavak már teljesen felváltották a Thank you-t és a Welcome-ot a szótárunkban. Köszönéskor is Namaste-t használunk és az oké, oké helyett is rávágjuk, hogy Ajur, ajur! Itt mindenki brothernek és sisternek szólítja a kortársait és még az idegeneket is. Nagyon aranyos szokás, olyan, mintha mind egy nagy nepáli család lennénk. Minket didi-nek is szoktak nevezni, ami a nagy lánytestvért jelenti.

Egy évet öregedett Bea Nepálban

Augusztus 13-án Sita 23 éves lett. “Mivel itt 3 és fél órával korábban van, ezért hamarabb is kaptam a köszöntéseket, mint ahogy romániai idő szerint lett volna éjfél. Rengeteg üzenetet, hívást kaptam otthonról barátoktól, családtól és olyanoktól is, akikkel kimondottan a nepáli cikk után kezdtünk beszélni. Nagyon jól esett a sok szeretet, amit kaptam, éreztem is nagyon a hiányt és a honvágyat. Mindezt feledtették velem a gyerekek. Összesen kilenc osztályt tanítok, és igaz, aznap csak három órám volt, szinte mindegyik osztályterembe behívtak felköszönteni. Egyik osztály tortát sütött, a másik énekelt, a harmadik óriás posztert készített. Több tucat, kézzel készített üdvözlő kártyát kaptam, csokikat, ajándékokat és virágokat. A kártyákon olyan jókívánságokat írtak a boldog szülinapon kívül mint: Isten áldjon, szeretlek Sita tanárnő, kívánják, hogy hamarosan találkozzak a szüleimmel, hogy térjek vissza Nepálba, és hogy sose felejtsem el őket. Elég érzelmes természet vagyok, ezért lehet, többet sírtam (természetesen örömkönnyek) a szülinapomon, mint nevettem.

Bea szülinapja az egyik osztállyal.

Ennyi ajándékot utoljára akkor kaptam, mikor én is általánosba jártam és meghívtam az osztálytársakat a szendvicses-üdítős, akkori trendi szülinapra. Az udvaron a nagyobb diákok és a tanárok is felköszöntöttek. Mindenki körberajongott, úgyhogy egyáltalán nem voltam szomorú, hogy több mint 7000 km-re vagyok a hazámtól” – örvendezik Bea a nepáli szülinapjának.

Szülinap a tizedikes lányokkal.

Estefelé Prishna, Shreya, Smriti, Jyoti (a négy tizedikes barátnőnk) és Gita (Melánia) társaságában elmentünk a Royal Bakerybe, ami egy egész rendezett cukrászda (értsd tiszta, és nem úgy néz ki, mint egy pajta). Pizzáztunk és tortáztunk, olyan volt, akárcsak otthon. Nepáli szokás, hogy a szülinapost a hozzá közelálló személy eteti meg először a tortából, és habbal bekeni az arcát. Melánia el is vállalta a feladatot és megetetett az epres, habos-babos tortával.

Ami hiányzik otthonról:

Bea: A palacsinta és a Latte macchiato, na meg a mosógép – teszi hozzá viccesen. Nem igazán esznek itt édességet, ezért leginkább ez hiányzik, mert nagyon édesszájú vagyok. A mosógép azért, mert kézzel nem a legkönnyebb mosni. 

Melánia: A forró tea és a meleg víz. Hamar meghűlök, ezért a langyos, tejes teájuk nem igazán hat, és a mindennapi jéghideg zuhanyzás se a legjobb.

Ami hiányozni fog Nepálból:

Bea: A hegyek! Otthon is vannak hegyeink, és ahogy édesanyám mondaná, a Hargitánál nincs szebb a világon, azért itt mégis mindenhol magasabbnál, magasabb hegyekbe botlunk. Imádok kiülni a bentlakás tetejére, és csodálni, ahogy a felhők bekebelezik a hegyek csúcsait. Ha fotót kellene hazahoznom, akkor az a Fewa-tó képe lenne a Word Peace Pagoda kilátójáról. Ha élményt, akkor mindenképp a gyerekek, akik mindig mosolyogva köszönnek rám, hogy: sziiiiia! és a megannyi ölelést, kedves szót és szeretet, amit tőlük kaptam.

Pokhara látképe a Pagodából.

Melánia: Egyértelműen Muscan, a szakácsnő leánya, aki olyan lett, mint a kistestvérem. A legaranyosabb és legaktívabb tízéves, akit valaha láttam. Elsőre nagyon szégyenlős volt, csak a konyha ablakból leskelődött utánunk, azóta viszont olyan, mintha a harmadik testvérünk lenne. Jenny, a mosogatónő négyéves lánya, aki egyedül nekem mondja, hogy I love you, pedig alig beszél angolul! Emellett a kulturális sokféleség, az hogy mennyi vallás megfér békében egymás mellett. És természetesen a dal bhat, a rizses, csípős ételük.

Mindketten: A Girl Gangünk, vagyis a négy tizedik A-s lány: Prishna, Shreya, Smriti, Jyoti, akik a legjobb barátnőink lettek.

Bea és Melánia nepáli kalandja felénél tart, szeptemberben indulnak haza Udvarhelyre. Hazaérkezésük után beszámolnak portálunk olvasóinak az ázsiai országban töltött idejükről.