Ha nemzeti ünnepünk egy történelmi társasjáték lenne, akkor most levenném a polcról, lefújnám a dobozról a port. Egy hatalmas térképet terítenék ki az asztalra, amelyen kardok mutatják a csaták helyeit, pirossal a veszteseket, zölddel a győzteseket. Nem csak színesek, hanem ismerősek is a helynevek. Szép, dőlt betűkkel írja Agyagfalvát, Segesvárt, Nyerges-tetőt. Amikor a bábukat szedem ki, akkor Berzenczey László, Gábor Áron, Gál Sándor, a vágási pap, és a szekerész huszárok figuráit fogom meg a kezemben. A forradalmi társasban a legfontosabb olyan embereket keresni, magad mellé állítani, akik segítenek elérni a végső célt, a szabadságot.

Adrián a 92 éves nagymamájával. Fotó: Pál Edit Éva

A játékelemek közé sorolhatja bárki saját környezetének ismerős helyeit és neveit. Ha játék nincs játékszabály nélkül, akkor forradalom sincs huszár nélkül. Szemem előtt látom őket, ahogy büszkén sorakoznak az ünnepi megemlékezéseinken, jelenlétükkel visszavarázsolnak minket egy régi korba.

Mit jelent ma huszárnak lenni? Hogyan lesz valakiből huszár? Mi van a szép öltözet, csillogó kard, a nyalka bajusz, és a fényesre csutakolt ló mögött? Mi késztet arra valakit, hogy huszár legyen?

Ezzel a kérdéssel indultunk el Székelyderzsbe István Adriánhoz, az ottani huszárcsapat alapítójához. Melyek voltak azok a tapasztalatok életében, amelyek szerepet játszottak a huszárcsapat megalapításában?

Szétment a családunk

Édesanyám székelyderzsi származású. Apám úgy került a Szászrégen melletti Lövérről Csíkszeredába mozdonyvezetőként, hogy nem tudott magyarul. Megismerkedtek édesanyámmal, nagy szerelem lett, összeházasodtak. Születésem után egy évvel babaként hazahoztak Derzsbe. Bevett szokás volt, hogy a gyerekeket így pakolták haza, falura.

Négyéves koromban visszavittek Csíkszeredába, hétéves koromban elváltak a szüleim. Apám illogatott abban az időben, mint minden jóravaló ember. A családunk szétment, el kellett szöknünk a lakásból. Kicsit durva, de ez van.

István Adrián Csíkszeredában született 1982-ben. Gyerekkora nagy részét Székelyderzsben töltötte nagyszüleivel. Brassóban végzett erdőmérnökként. 2010-ben alapította meg a derzsi huszárcsapatot (Mátyás huszárok). 2016 óta Székelyderzs község polgármestere. Jelenleg Székelyudvarhelyen él családjával.

Engem hazahozott édesanyám Székelyderzsbe, itthon jártam 2 esztendőt a János Zsigmond Általános iskolában. A nővérem Brassóba ment nénémhez, édesanyám testvéréhez. Két év után, miután a lakást megvette édesanyám, visszaköltöztünk Szeredába, apám pedig elment Magyarországra. Attól kezdve, ahogy kikaptuk a nyári vakációnkat, másnap haza voltunk pakolva a nagyszülőkhöz.

A dákok pelusban

A családban mindig magyarul beszéltünk. A derzsi tartózkodásom idején apám háromhetente jött haza, nem tanultam meg románul. A víznek azt mondtam vizu, a lúdnak ludáj. Az első nyelv, amit megtanultam az a magyar volt.

Apám Hadrianus császár után nevezett el Adriánnak. A vallást édesanyám nem hagyta, így unitáriusok lettünk. Az iskolát a Petőfi Sándor Általános Iskola román osztályában kezdtem el. Miután elváltak a szüleim, hazajöttem Derzsbe, itt folytattam a II-III. osztályt.

Voltak pillanatok, hogy össze voltam vegyülve a nyelvekkel. Román iskolába adtak, hogy az életben könnyebben érvényesülhessek. Az ötödik osztályt Csíkszeredában, a Liviu Rebreanu-ban kezdtem. Mindig olyan kotty belé, szilvalé voltam, az órák alatt folyamatosan beszélgettem. A történelemtanár bosszúból feleltetett. Kérdezte, hogy mivel vannak felszerelkezve a dákok? A rómaiakkal harcoltak, pont őket tanultuk. Mondom, sulițe – a lándzsák – és scutece, de arra az egész osztály röhögni kezdett.Viccesek voltak a dákok pelusban. Én a scut-ot akartam mondani.  Ennyire tudtam én románul.

A malacok vajon ettek-e?

A városi életet nem igazán éreztem magaménak. Csíkszeredában futballozgattam 10 éves koromtól megszakításokkal 16 éves koromig. Elmentem egy évet Bukarestbe focizni, a Mircea Eliade sportiskolában jártam. Ez az iskola a Steaua utánpótlását hivatott ellátni abban az időben. A foci szeretetét apámtól örököltem szerintem. Aztán megcsömöröltem a focitól, mert rájöttem, hogy nem ilyen beállítottságú embernek való, mint én. Teljesen más világ a bukaresti, mint amiből én jöttem. Igen lelkiismeretes voltam, sokat olvastam a bibliát.

Órán az járt a fejemben mindig, hogy vajon nagyapám a malacoknak enni adott-e. Vajon a juhok hogy vannak?

Olvastam, hogy amikor a Jóisten kiment Szodomából, akkor a nadrágját is leporolta. Amikor felültem a vonatra, hogy véglegesen hazajöjjek a sportiskolából, akkor én is “lepalltam” a nadrágomat, hogy a bűn maradjon ott. Rájöttem, hogy nem leszek én focista. Hiába voltam jó, kellett nyomni a pénzt is, hogy haladjanak a dolgok előre. Mi lesz, ha Bukarestben maradok? Milyen karrier vár rám?

Édespápónak hívtam

Attól a perctől, hogy a szüleim elváltak, nagyapám, István Ernő lett a mindenem. Ő a falu susztere volt. Édespápónak hívtam. Nagyapám a semmiből megcsinálta a csizmát, a rajza alapján. Gyerekkoromban még sokat kopogtatott, sokat dolgozott.

István fiú vagyok, nótázós és lovász.

Az Istvánok Derzsben nagy lovászoknak számítottak, István András rokonunk a román király lovászmestere volt a két háború között. Dédnagyapámnak volt két régi, székely lova. Kocsisként tevékenykedett a faluban, az emberek ügyes-bajos dolgaikat intézték általa.

Egyik alkalommal a vásárba tartottak, amikor a bikafalvi, vagy az ócfalvi vasúti átkelőnél meghaltak. Két kicsi csikó is volt a fogat mellett, ezek beálltak a lovak elé a síneknél. A lovak megtorpantak, a vonat elütötte őket,  hárman vesztek oda a balesetben. Dédnagyapám még éjjel kettőig bírta a kórházban. Pápóm asszisztált az édesapja halálakor, pont úgy, ahogy én tettem az övénél.

Derzsben volt egy mondás: senki sem kaszál kézzel, csak a suszter és az unokája. Általában ketten végeztük el a kaszálást, tizedikes koromtól befogott az öreg. Nyaranta száz mázsa szénát megcsináltunk pápómmal. Soha el nem felejtem azt a legénykori élményemet, amikor bálba voltam éjszaka, 3 órakor mentem haza. Reggel 5 órakor kelni kellett, indultunk kaszálni, alig tudtam felkelni. Édespápóm mondta, hogy: aki éjjel legény, az nappal is legyen legény! Elmentünk kaszálni a hegybe, elég gyengécskén ment nekem a munka, fáradt voltam. 9 órakor le szoktunk ülni. Ilyenkor rántott tojás, szalonna, túró volt az elemózsia egy feles pálinkával megspékelve. De nekem étel sem kellett, alig vártam, hogy lefeküdjek egy kicsit. Kaszálgattunk 11-ig. Aztán a rendet elráztam. Ezért volt is zúgolódás mindig, mert a leányok is megcsinálhatták volna. A hagyomány szerint a férfi kaszál, az asszony rázza a rendet. A pálinkafőzéstől a juhnyírásig, mindent együtt csináltunk.

Ketten voltunk férfiak a családban, összetartottunk.

Mind nők vettek körül minket. Babakoromtól legénykoromig együtt háltunk pápóval. Nagyon mély kapcsolatom volt nagyapámmal, ki is jelenthetem, hogy őt szerettem a világon a legjobban.

Megtiszteltetés volt, hogy az ölemben halt meg. Ez volt a legnehezebb élményem is egyben. Az a személy, akit a világon legjobban szeretsz, üzen érted, hogy gyere haza, rosszul van. Két órát élt még az ölemben. Ott voltam mellette, félt a haláltól. A legmélyebb élményem, amit valaha átélhettem.

A másik a fiammal van.  Nagyon szerettem volna azt, ha a fiamat nagyapám után Ernőnek neveznénk el. Sokat vitatkoztunk erről a feleségemmel. Amikor megtudtam, hogy fiam lesz, akkor elkezdtem sírni. Vágtéren voltam Apoldon, estefelé lehetett, én a kocsiban sírtam. Jól van, akkor legyen Ernő! – volt az mondat, amikor jóváhagyta az akaratomat.

Derzsinek érzem magam

Megfogott egy fotó, ami egyszer a kezembe került: dédnagyapám, István Mihály, egy nagy bajuszú ember, a három fiával, az édesanyjával és a feleségével volt rajta. Olyan érzés fogott el, amilyet csak itt érzek, Derzsben. Megváltoztatott engem ez a fénykép. Érdeklődni kezdtem a falum, családom története iránt.

Nagy hobbim a székely történelem, helytörténet tanulmányozása. 2008-ban kaptam egy könyvet, a Nemes Székely Nemzet történetét. Nincsenek véletlenek az életben. Azelőtt úgy éreztem, hogy ez a világ nincsen rendben, nem a helyén vannak a dolgok. 180 fokban változott meg az életem a könyv hatására.

Ebben az évben alapító tag voltam a csíki huszárcsapatnál, mivel egyetem után ott éltem. Kék ruhám volt, részt vettem a csíkszéki toborzókon.  Megismerkedtem a feleségemmel. Érett bennem a falusi élet gondolata, a derzsiesség. Városon születtem, de falusinak tartom magam. Úgy döntöttünk, hogy Udvarhelyre jövünk, topográfusként dolgoztam rövid ideig a városban. Mindig is volt egy vita közöttünk: én haza szerettem volna költözni Derzsbe, ő nem akart.  Nyertem 54 kilométert hazafelé, az első nagy lépés megvolt.

2010-ben alakítottuk meg a csapatot Derzsben. Több mostani tagnak az őse huszár volt, Németh Lacinak Toró Zsigmond dédnagyapja, az én üknagyapám is az volt. Öten kezdtük el a huszárságot. Szürke ruhát csináltattunk a Mátyás huszárokat utánozva, akiket az 1848-as forradalom idején helyi emberekből toboroztak. Az előző polgármester is huszár lett, a pap is, és én is.

A huszárok élete

Azzal a céllal hoztuk létre a huszárcsapatot, hogy ápoljuk, őrizzük hagyományainkat. Éljük is meg. Március 15-én jelen vagyunk a két faluban, Derzsben, Muzsnában. Voltunk huszárakadémián, huszártoborzón, az udvarhelyi seregszemlén.

A huszárok viselete

Csizma, nadrág (vagy harisnya), kösöntyű, dolmány, mente, csákó (rózsával, forgóval), kard, tarsoly.

Kilenc fővel működünk jelenleg. Minden tagnak megvan a maga élete: az egyik tiszteletes, a másik vállalkozó, a harmadik külföldet járja… Elég nehéz összetartani a csapatot, megjelenni mindenhol, ahova meghívnak minket. Minden megnősülő huszártagot bandériummal várunk a falu határában. A kányádi kapuig lóháton kimegyünk, üdvözüljük a menyasszonyt és vőlegényt, hintóval és huszárkísérettel elhozzuk a templomig. Négy kolléga már megnősült, akiknél jelen tudtunk lenni.

Készültünk egy alkalommal huszárverbunkkal, huszárnótákat adtunk elő a falu népének. Derzs az egyedüli unitárius falu, ahol még mindig van határkerülés. Megjárjuk a falu határát kísérettel, megállunk egy kút mellett, búzatábla mellett, ahol áldást mond a tiszteletes úr. Ezen a lovas-szekeres megmozduláson minden évben részt veszünk.

A huszárkapitányi tisztséget múlt hétig én viseltem, erről most teendőim miatt le kellett mondjak. Rájöttem arra, hogy kicsit visszahúzom a csapatot, elvárják azt, hogy mindenhol ott legyek, aminek mostanában nem mindig tudtam eleget tenni. Benne voltam a focicsapatban, huszárkodtam is, három gyermekem is van otthon. Egy kicsit visszaléptem. Nincs annyi energiám mindenre, nem tudok kezdeményezően fellépni minden területen.

Mire katona leszel, meggyógyul

Huszárnak lenni lelki hevülést jelent. István Péter üknagyapám huszár volt, tőle örökölhettem a huszárságot és lovak szeretetét. Már Csíkszeredában, amikor blokkban laktam, akkor lovat akartam venni. Anyum megijesztett, azt mondta, hogy itthagy, ha lovat veszek blokkosként. Lebeszéltek róla.

Rengetegen sírtak, amikor meglátták a huszárok felvonulását Csíkban. Ezeket az igazi nyalka huszárokat, nagy bajusszal. S amikor odavettek az embereknek egy-egy huncut szót, akkor el voltak ájulva.

A székely nép katonanép. Bele van kódolva a génjeibe a katonaság.

Szeretik az emberek a rezesbandát, lóháton menni, énekelni, katonának lenni. Az ilyen lelkületű férfiaknak ez a legnagyobb büszkeség.

Történelmünk során mindig harcoltunk, mint spártai nép. A székely nép lelkének ez illik. Az elmúlt időszak változásai szétverték a székely lelkiséget. Ehhez szoktak pedig az emberek.