Mitől lehet élhető egy város? Hogyan lehet növelni a benne élők életminőségét és életszínvonalát? Ki kell mindezért tegyen? Mi a feladata ebben a sajtónak? Hogyan lehetne jobb az élet Udvarhelyen? – ezek a kérdések merültek fel az uh.ro 14. születésnapi rendezvényének első beszélgetésén.
Fotó: DÁVID ANNA JÚLIA
Október 28-án a Jungle rendezvénytermének pódiumán, nem épp egy kerekasztal körül, de ott ül Zörgő Noémi kommunikációs szakember, a Székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal és a Városi Kórház sajtószóvivője, Geréb László, a tudomásunk szerint soha életbe nem léptetett Szerethető Udvarhely városműködtetési stratégia kidolgozója, Erdélyi Péter, a 444.hu volt újságírója, fejlesztési igazgatója, jelenleg külső tanácsadója és Szilágyi István tősgyökeres udvarhelyi, az uh.ro munkatársa. A beszélgetést Soós Róbert, az uh.ro portáligazgatója moderálja.
Már az elején tisztázzák,
milyen az ő Udvarhelyük,
hogy érzik magukat a városban, mikor örülnek, mikor borítja ki őket és mi az, amit a város folyamatosan ígért nekik és nem teljesült be, de szeretnék, hogy teljesüljön.
Zörgő Noémi, Geréb László és Szilágyi István is udvarhelyi származású, a munka, a többet és jobbat mindhármójukat elsodorta az otthontól. Noémit egészen Amerikáig, „mocorgott a fejemben, hogy milyen lenne az óceánon túl maradni, mert ha anyagi szempontból nézem, akkor soha életemben nem kerestem olyan jól, mint Amerikában, azóta sem éreztem azt, amit ott, hogy bemegyek az üzletbe és azt veszek meg, amit akarok, nem kell néznem az árcímkét. Huszonévesen ez az érzés eléggé arra tolt, hogy az az október végi repülőjegy maradjon elhasználatlan, de aztán mégsem maradt.” Amerika után körülbelül 15 évig élt Noémi Kolozsváron. Volt egy olyan időszaka is, hogy nem szeretett hazajönni, nem szerette, nem érdekelte a város.
Végül a családalapítás hozta haza őt, „pro-kontra érveket kezdtünk sorolni, hogy akkor menjünk-e Kolozsvárra, hiszen ott egy viszonylag jó állásom volt, vagy maradjunk itt”. A gyerekvállalás szempontjából viszont Udvarhelyt tartották jobb döntésnek, szóval, itt maradtak, de Noémi vissza-vissza jár – tanítani – Kolozsvárra, így nagyvárosi érzést is kap.
Gerébet is külföldre vitte az élet, ahol hiányolta azt, amit egyben bosszantónak is talál a kisvárosi létben: hogy ismerős arcokba bukkan lépten-nyomon. „Végül egy július végi napon a McDonalds-ban zabáltam a hamburgeremet és eszembe jutott, hogy Kadicsfalván búcsú van és a nagyszüleim a nagy húsokat sütik, úgyhogy az utolsó fizetésemet otthagyva felültem az első buszra és hazajöttem Udvarhelyre.”
István anyagi okokból volt kénytelen visszatérni a családi fészekbe, majd volt osztályfőnökének tanácsával – ne maradjon itt mert többre hivatott, ha itt marad belesüpped a „mocsárba” – szembemenve itt maradt. „A család volt az, meg a barátok, akik azt éreztették velem, hogy olyan ez a város amilyen, de mégiscsak ez az otthonom”. Az újságírásban pedig küldetéstudatot talált, ami végül itthon tartotta. Persze, hozzátett még István szerint ehhez az is, hogy a magánszektor remek szolgáltatásokat nyújt, olyan helyek vannak a városban, ahová szívesen elviszi a vendégeit, egy karnyújtásnyira van a természet, néhány órára a megmászni való hegyek, illetve úgy látja az utóbbi időben jó irányba kezdtek haladni a város dolgai, „bármilyen kritikus újságíró is volnék, Hajrá Udvarhely!”, jelenti ki.
Péter második alkalommal járt Udvarhelyen, derűsen szemlélődik, tekintve, hogy nem udvarhelyi – még. Egyelőre csodálatosnak tűnik neki a város, bár tudja, hogy nem az a teljes valóság amit ő lát. „Igen, túl sokat eszem és túl sokat gondolok az evésre, és túl sokat foglalkoztat ez a dolog, de hogy csak étteremből hány helyre lehet elmenni itt… Ezek szuper dolgok”, mondja, hozzáteszi, lenyűgözőnek találja, hogy a városban járva-kelve mennyi féle szolgáltatással találkozott.
A ki honnan származik, mit jelent neki a város kör után hamar rátérnek a lényegre, Udvarhelyre és arra, hogy
mi itt a probléma?
A kicsinyes, közömbös, rosszindulatú, acsarkodó, gáncsoskodó közösség, a sehova nem vezető viták tarkítják a mindennapokat. A nem hozzáértésből fakadó konfliktusok gerjesztése a közösségi médiában mindennapos, ahogyan a pletykálkodás és az egy helyben toporgás is – sorolják a beszélgetés résztvevői, hogy mi vesz el az udvarhelyi lét szépségéből. Noémi szerint gyakran a sajtó is felül a Facebook-on terjesztett „hülyeségekre”, és másnap azokat a kérdéseket kapja meg, amiket előtte való nap a komentszekcióban olvasott. István nem közvetlenül, de reagál erre a kijelentésre: nekünk dolgunk van azzal, ami az emberek fejében kérdésként megfogalmazódik.
Geréb hozzáteszi a forgalmat, mint kellemetlen tényezőt. Szerinte egy Udvarhely méretű városban minden apróságra oda lehetne figyelni és általa sokkal élhetőbb környezetté tenni azt, viszont ez nem valósult meg egyelőre. Noémi úgy gondolja, hogy ennek ellenére a pohárnak a teli oldalát kellene nézni, és megtenni a tőlünk telhetőt a közösségért, a városért.
Mitől lehetne jobb?
– tevődik fel a kérdés.
Hargita, Kovászna és Maros megyében is nagyon alacsony a felsőfokú végzettséggel rendelkezők száma, Noémi szerint ezért lenne szükség az oktatásba fektetni. De szerinte a szakiskolák esetében sem túl fényes a helyzet. Ezen a téren rettenetesen sok tennivaló van, mondja. Bár ez nem feltétlenül egy befektetőnek a feladata – tér vissza az eredeti kérdésre, hogy minek a fejlesztésére kérne pénzt Udvarhelyen egy befektetőtől, aki a „játék” kedvéért, ezúttal Péter. Úgy véli Noémi, az lenne a legfontosabb, hogy megtaláljuk azokat a vállalkozásokat, amelyek képesek lennének ezen a területen előrelépést hozni.
István egész listával készült, az első hármat mondja el, a mozit, amit már többször tematizált, meglátása szerint lehet, hogy nem is lesz szükség befektetőre az elindításához. Egy befektetőnek felvetné még az uszoda építésének lehetőségét, illetve a sportpályákat, amelyek szerinte ugyanabban az állapotban vannak, mint kamaszkorában.
– Most már tudom, hogyha Pétert kell hívni, akkor vendéglőt csinálunk, vagy valami élelmiszeriparral kapcsolatosat, ami kiszolgál egy vendéglőt – kezd bele Geréb mosolyogva, aztán komolyabbra fordítja a szót.
„Egy településfejlesztésnek az a mindene, hogyha az a célja, hogy az életminőséget és az életszínvonalat emeljük”, kezd bele Geréb. Elmondja, hogy az életminőség azt a környezetet jelenti, amit a város vezetése tud megalkotni, létrehozni, fejleszteni. Az életszínvonal pedig azt, hogy az embereknek mennyi pénzük, jövedelmük van, ki tudják-e fizetni az uszodabérletet vagy a mozijegyet. Az önkormányzatok jövedelme és a lakosságé is a vállalkozásoktól jön, magyarázza, „az önkormányzati adóknak 80 százaléka vállalati adó, az emberek jövedelmének többsége a vállalkozásoktól kapott fizetés. Ha azt akarjuk, hogy az emberek jól érezzék magukat, akkor jó vállalatok kell hogy legyenek.”
Udvarhely gazdasági szerkezetében az 50-60 százalékot is meghaladja a kereskedelmi cégek jelenléte, tehát „mi kereskedő város vagyunk”, mondja, olyan körülmények között, hogy se autópályánk, se repterünk és bár vasútállomás van, de ritkán járnak vonatok. „Az egy szerencsénk az, hogy az ország közepén vagyunk, de ez sokáig nem fenntartható, mert ha visszamegyünk ahhoz, hogy a saját jövedelmünk mitől tud növekedni, hogy az életszínvonal is emelkedjen: attól, ha a munkatermelékenységünk magas. A munkatermelékenységet két dolog határozza meg: a technológia és a tudás, ez a kettő kellene, ebben lehetne befektetni” – adja meg végül a választ.
Erdélyi Péter szerint is a közösségbe kell fektetni, a tudásba, a technológiába, „nem ismerem elég jól ezt a közeget, de azt gondolom, hogy Udvarhelynek ez az előnye, azok az emberek, akik itt vannak, akik vagy a múltjuk, vagy a származásuk, vagy a saját választásaik miatt itt élnek, és azok fogják tudni jobbá tenni a saját közösségüket.” Természetesen akkor, ha akarják is hogy jobb legyen, hogy több iskola, állás álljon rendelkezésükre, jobb körülmények, utak, sorolja Péter, az utakról eszébe jut az uh és a 444-es Ács Dani koprodukciójából elkészült videó, ami az udvarhelyi közlekedés témáját dolgozza fel.
Kinek van dolga mindezzel?
Soós Róbert elmondja, hogy egy évvel ezelőtt részt vett egy eseményen, sok más udvarhelyi „jobbnál jobb koponyával” együtt, hogy megpróbáljanak valamiféle víziót kitalálni Udvarhelynek. Rengeteg remek ötlet elhangzott ott, megfejtések, hogyan lehetne jobban élni a városunkban. Aztán a beszélgetés végén többen külön-külön is megkeresték Róbertet, hogy kitalálták a dolgokat, már csak az uh.ro kell nyomást gyakoroljon, hogy megvalósulhassanak. Felmerül hát a kérdés, hogy mit tehet egy ötfős szerkesztőség – utal az uh.ro-ra –, mi várható el tőle, kell-e mások helyett is bátor legyen?
Noémi szól bele a mikrofonba, elmondja, ő is jelen volt azon az eseményen, amin Róbert és szerinte is kidomborodott egy olyan szemlélet, miszerint mástól várják el az emberek, hogy bátrabbak legyenek náluk, hogy változtassanak. „Az az érzésem, hogy nagyon sokan úgy szólaltak ott is fel, és azóta is úgy szólalnak fel, többek között például Laci is, hogy a pálya széléről bekiabálva, millióegy lehetőséget elszalasztva, anélkül hogy ténylegesen történjen valami változás az ő erejéből, tudásával, vagy hozzájárulásával”. Mindig valahogy mástól várjuk el azt, hogy valami változzon, mondja, „kicsit mindenki be kéne álljon a buliba olyan szinten, amennyire abból a pozícióból, vagy abból a tudásból, vagy lehetőségből ezt meg lehetne csinálni, ahol ő van.”
És a sajtó közben mit csinál?
„A sajtó be kell hogy töltse a neki szánt negyedik hatalmi ág szerepét, görbe tükröt kell hogy tartson a többi hatalom irányába, amihez az kell, hogy ne legyen kiszolgáltatva neki”, feleli Geréb. Hozzáteszi: ezért tiszteli az uh.ro-t, mert nincs kiszolgáltatva a hatalomnak, csupán az olvasóinak, így pedig görbe tükröt is tud állítani.
István szerint kétségtelen, hogy az uh-nak sok feladata van még, többek közt az is, hogy szóvá tegye azokat a változásokat, amelyekre szükség lenne, tematizáljon problémaköröket, de az nem, hogy más helyett hozzon létre vállalkozásokat, az önkormányzat helyett valósítson meg infrastrukturális beruházásokat, „nem elvárható tőlünk, hogy ezt megvalósítsuk. Viszont az igen, hogy szóvá tegyük, hogy beszéljünk róla, tematizáljuk azt, hogy nekünk személy szerint mi a fontos, vagy az, amit érzékelünk a városból, kitapogatni a közvéleményt, diagnosztizálni, hogy mi fontos a városlakóknak, és ezt felerősíteni.” István szerint dolga az újságírónak reflektálni, tájékoztatni, elgondolkodtatni, inspirálni, néha a jó dolgokról is írni, mert azok hajtanak előre.
„Van a világban mindenhol és itt is, egy útkeresés:
hogy mi az újság dolga.
Ez nagyon megváltozóban van, és még egyáltalán nem látszik, hogy mi lesz a végeredmény”, veszi át a szót Péter. A technológiai változások elhozták azt, hogy nem csak az újságból tudnak informálódni az emberek, már ők is fel tudják venni a kapcsolatot egyes intézményekkel, hatóságokkal, a közszereplőknek sem szükséges már a nyilvánosság eléréséhez a sajtó, hiszen ott a saját közösségi média oldaluk.
Másfelől nagyon sok közösség fordul az újságjai felé, mert „már nem úgy tekintenek rá, mint egy hírlapra, hanem úgy tekintenek rá, mint egy tök fontos szervező erőre, ahol van gondolat, energia, ahonnan lehet merítkezni”, mondja. Szerinte az emberek azt is érezhetik, hogy eszköztelenek, nincs elég erejük, nem elég bátrak, vagy nincsenek olyan helyzetben, hogy bátrak lehessenek, ezért az újságokba vetik a hitüket, ami szintén megváltoztatta a média szerepét. „Ennek van egy problémás oldala, van egy kicsit ilyen messianisztikus várakozás, hogy majd az újság minden problémát meg fog oldani. De nem fog tudni az újság minden problémát megoldani“ – szögezte le Erdélyi Péter.
Nehéz az újságok dolga, mert nagyon sok mindennek kell egyszerre megfelelni, magyarázza, pénzt kell valahogy teremteniük és már nem azért figyelnek az emberek a sajtóra, mert az az elsődleges információforrás. Mindeközben a közösségi érintkezésnek, identitásnak a platformjává is váltak valahogy a médiaorgánumok. Péter elmondja, hogy szerinte az uh fokozottan nehezített pályán dolgozik a nyilvánosság miatt, mivel egy Udvarhely méretű kisközösségben nem lehet senkiről úgy írni, hogy az ne legyen az ember ismerőse, rokona, vagy ne fusson vele össze másnap a boltban. Ezzel szemben egy nagyobb városban lehet, hogy sosem találkozik az újságíró azzal, akivel szemben kritikát fogalmazott meg. „Nagyon fontos, amit az uh.ro csinál, és szerintem nagyon jól is csinálja, pont azért, mert árat kell fizetnie érte, mert a közösség az ennyire közel van, mindenki, akiről írnak, és nagy bátorság kell ahhoz, hogy ezt megtegyék.”
Te miért?
Könnyebb kérdéskörként arra felelnek a beszélgetés résztvevői, hogy ők mit gondoltak, amikor megnyomták az előfizetek gombot az uh oldalán. István a szüleinek fizetett elő hálaképp a támogatásért. László azért mert uh-án olvashat igazán udvarhelyi tartalmat, illetve mint médiatulajdonos – a Heti Hírmondó Geréb László tulajdonában áll – átérzi milyen az, amikor pénzre van szükség, hozzáteszi még, hogy nem is fenntartható és szakmailag nem is kihívás számára a sajtó, tekintve, hogy nem az ő asztala az írás, ezért az első lehetséges alkalommal „exitelni” fog.
Zörgő Noémi úgy érzi a munkájából adódóan nem engedheti meg magának, hogy ne legyen tisztában azzal, hogy mi történik a környezetében, ehhez pedig eszköz a sajtó, illetve kifejezte abbéli reménységét az uh.ro felé, hogy majd újra olvashat több, nem standard írásokat, hírszerű beszámolókat, hanem mélyremenő anyagokat, amilyenek korábban is voltak.
Erdélyi Péter szerint fontos gondolat az, hogy az előfizetés által „tulajdonosnak” érzi magát az olvasó. Azoknak az újságoknak tudott nagyon sikeres lenni az előfizetéses rendszerük, ahol a médiaorgánum egy közösséget is ajánl a termék mellé, ahol szeretnék az emberek, ha őket az xy lap olvasójaként határoznák meg, “az újságvásárlással nagyon sok ember saját magáról akar mondani valamit, meg akarja mutatni, hogy ő milyen típusú dolgokat gondol a világról, vagy milyen típusú közösséghez tartozik”. Szerinte az uh-ra való előfizetés is lehet épp ilyen közösségteremtő, mert nem csak arra jó, hogy olyan tartalmakat olvashasson el az ember rajta, ami le van zárva.
„Volt az uh-nál nemrégiben, magas szintű politikai delegáció, tényleg csak a kétirányú kommunikációt felpörgetendő, és tökre látszott utána a reakciókból, amiket a szerkesztőség kapott, hogy mennyi támogatást kaptak azoktól, akik már előfizettek az újságra, és hogy mennyi embernek volt az a pont az, amikor azt mondta, hogy na jó, most már előfizetek, most mellétek akarok állni, és ezt úgy lehet kifejezni a legjobban, hogy előfizetnek az újságra.”
Már csak az a kérdés, megéri-e?
– dobja fel a témát Róbert. Péter szerint fontos sajtótermékekre pénzt költeni, elsősorban azért, mert, amire nem fizetnek az emberek, amit nem tartanak fenn, azt elsodorja a gazdaság, a technológiai változások, bekebelezi a hatalom. Aztán ott van még a közösséghez való tartozás témaköre, és az sem utolsó szempont, hogy egy ilyen projektet nem lehet működtetni pusztán szerelemből. Pénz kell, hogy fejlődhessen, ez utóbbi pedig nem egy sprint lesz, hanem maraton, türelemmel kell lenni, „a New York Times esetében is hét évig kínozták ezt az utat”.
„Azok a dolgok, amiket az ember kvázi szolgáltatásként igénybe akar venni, ha minden reggel meg akarja tudni nyitni az újságot, hogy abból tájékozódjon, vagy akar olyat olvasni, amitől úgy érzi, hogy ez a közösség az ő közössége, vagy hogy előrefelé megy, akkor muszáj fizetnie. Az újságnak meg az a dolga, hogy ezért egyrészt megdolgozzon, másrészt kitalálja, hogy mik azok a dolgok, amik értékesek az ő közössége számára és ezeket tudja a legjobban nyújtani. Szerintem egyáltalán nem kidobott pénz, sőt nagyon-nagyon jól elköltött borzasztó fontos pénz” – érvel Péter
István elmondja, ő csak arra tudott gondolni, amióta létezik az előfizetéses rendszer, hogy érje meg előfizetni arra tartalomra, amit készít az uh. „Merthogy másképp kell teljesíteni, van ez a közösséghez tartozás, hogy akkor együtt toljuk ezt a szekeret, és akkor valami prémium tartalmat kell nyújtani. Ami nyilván azelőtt is volt, csak nem feltétlenül úgy tekintettünk rá, ez motivál is, de közben van egy ilyen belső görcs is emiatt, hogy valami nagyot, valami fantasztikusat, valami olyasmit kell gyártani, ami megéri a pénzt.”
Zörgő Noémi a Nőileget hozza fel példának, ami 2014-ben indult teljesen függetlenül, de pénzügyi szempontból nem teljesen átgondoltan, míg végül fel nem vásárolta egy médiahatalom, viszont még ez előtt a lépés előtt megpróbálták önállóan fenntartani magukat, még ha ez azzal is járt, hogy kellett drágítani a lapon. „Van egy kemény mag, ami hajlandó fizetni, fenn nem tudja tartani a lapot, de fizet azért a tartalomért, amit az adott sajtótermék kínál”, magyarázza.
Mindenki otthon nézzen körül a lakásában, hogy mennyi olyan kacat van, amit életében nem használt, akkor ahhoz képest mennyivel kevesebb az, amit előfizetésre költünk? – veti fel a kérdést Geréb László. Hozzáteszi még azt, hogy az uh az ember szemébe mondja a kritikáját, és lehet, hogy nem ez nem mindig jó érzés, de fontos tulajdonság.
A beszélgetés ezen a ponton, ebben a formában véget ért, fél óra múltán ülnek vissza a résztvevők a helyükre, de ezúttal már nem Róbert kérdéseire, hanem
a nézők által írt kérdésekre felelnek.
– Melyek a jó témák az uh.ro számára és melyek azok, amelyekről nem szerettek írni, de kell?
Van egy perverziója az újságírásnak, hogy abban a témában is, amit ki nem állhatsz – nekem így öt év után azért a közéletből időnként nagyon elegem lett –, főleg a problémákkal foglalkozni kell, akkor is, ha nincs hozzá kedved, válaszol István. Hozzáteszi, inkább az a bosszantó, hogy nagyon sok szír-szar van a városban, apróságok, amelyekkel törődni kell, amik maguktól nem oldódnak meg, „például van egy gödör, aminek már nevet is adtunk, megkereszteltük, de közben megszoktuk, hogy azt kerülgetni kell”.
„Konfliktusok mindig vannak, és próbáljuk nem elkerülni őket, hanem foglalkozni velük, és lehetőleg hozzájárulni a megoldásukhoz” – mondja István és felhozza példaként a nem is olyan régi esetet, amikor a kocsipiacra érkezők a vadonatúj zöldövezetre és bicikliútra parkoltak, de miután szóvá lett téve a dolog, lett változás is.
Milyen most a uh.ro perspektívája, lehetősége a növekedésre, változott-e ez az előfizetési rendszer elindítása óta? – kerül elő a sárga cetlire írt kérdés. Róbert válaszol rá: „nagyon sok minden változott az elmúlt félévben, ami inkább belső változás, és nem annyira látszik még. Azt kell megérteni, hogy amikor elindítottuk ezt az előfizetéses rendszert, akkor azt hittük Ágotával, hogy az lesz a legnehezebb, hogy a olvasók gondolkodásmódját megváltoztassuk, hogy ne az legyen az érzésük, hogy ez kidobott pénz. Ezzel szemben az volt a legnehezebb az elmúlt félévben, hogy a szerkesztőknek addig beszélni róla, míg elhiszik, hogy ez tényleg lehet út. “
Erdélyi Péter kap kérdést, hogy tud-e példát mondani helyi forrásból fenntartott médiára. Kapásból fel is hozza az angliai Bristol The Bristol Cable nevű újságját, ami elmondása szerint borzasztóan sikeres, és kizárólag olvasói finanszírozásból létezik. Hollandiában és az Egyesült Államokban Udvarhely méretű, vagy nála kisebb közösségek is tartanak fent sikeresen újságot, magyarázza, „ha valaki kíváncsi, az előadás után végtelen számút tudok mutatni a tabletemen”.
Az is érdekli a résztvevőket, hogy várható-e szorosabb együttműködés a 444.hu és az uh.ro között, lesznek-e előfizetői csomagok, például több pénzért több tartalom, extra kiadványok. Soós Róbert azt feleli, egyelőre nincs semmi konkrét tervben, de igazából bármi megtörténhet, Péter szerint meg is fog és lesznek még közös 444–uh.ro munkák.
Utolsó kérdésként felmerül egy, ami foglalkoztathatja a beszélgetés minden résztvevőjét: Van-e, lesz-e független média Székelyföldön, ha igen miből és kivel?
Egyáltalán, van-e amiért?
A van-e, a kivel és a miből kérdésekre Róbert és István is egyértelmű igennel felel, „Jézus Krisztus feltámadása mellett hiszek abban is, hogy a független szabad sajtónak is lehet feltámadása, vagy reneszánsza, vagy bárminek is nevezzük ezt. Erdélyben most is vannak bástyák, amikkel együtt tudunk dolgozni, nem az egyetlen vagyunk, hanem többen is vannak, például a Transtelex és az Átlátszó Erdély”, indokolja meg az igent Szilágyi István.
Geréb szerint, ha mással nem, hát az olvasóval. Elmondja, évente egymillió Magyarországról importált lapot adnak el Erdélyben, szóval van, aki megvegye, inkább az a kérdés, hogy meg is akarja-e venni az olvasó, mert sokan elvárják, hogy legyen független média, de amikor felteszik nekik a kérdést, hogy hajlandóak-e fizetni is érte, akkor nem a válasz.
Noémi borúlátó, szerinte nem igazán van kivel, ha csak a különböző felsőoktatási intézmények nem dobnak ki magukból olyan jövendőbeli újságírókat, akikkel lehet. Noémire reagálva Pál Edit Éva, az uh.ro főszerkesztője, elmondja, hogy a szerkesztőség évek óta dolgozik azon – a Lógj velünk! középiskolásoknak szóló médiaiskolán keresztül –, hogy legyen utánpótlás. Elmondja, van is már 4-5 olyan volt Lógj velünk!-ös diák, akik médiaszakon tanultak tovább, „innen most már az a kihívás, és nem csak nekünk, hanem a városvezetésnek és a vállalkozói meg civil szférának is, hogy ők vissza is jöjjenek hozzánk”.
