Az Egertől negyven kilométerre fekvő tarnabodi Máltai Óvoda és Általános Iskola olyan, mint a mesékben a hetedhét országon túli kastély, ahol a madár se jár. Egyrészt mindentől távol esik, tömegközlekedéssel nem, csak kalandosan, hepehupás, gidres-gödrös úton közelíthető meg autóval. Másrészt az intézmény Magyarország egyik legzordabb körülményei között élő közösség szigete, mentsvára. 

Itt a gyermekeknek megvan az esélye arra, hogy törődő, rutinos tanítóik, nevelőik, valamint a közösség néhány jószándékú polgárának támogatásával, irányításával feloldják, megtörjék az átkos varázst, ami több évtizede mélyszegénységben tartja őket.

A boldogságot sugárzó gyermekek látogatók iránti nyitottsága, bizalma és kíváncsisága is mind azt erősíti meg, hogy ez olyan hely, ahol biztonságban érzik magukat, és ahol az iskolaőröket csak hírből ismerik.

Fotók: Márkos Tamás

Tűzpróba-sorozatunk legújabb részében helyileg ugyan kissé eltávolodunk az eddig megszokott csíksomlyói környezettől, témában és szemléletmódban viszont nagyon is közel maradunk. A magyarországi Tarnabod községbe látogatunk, pontosabban az ottani Máltai Óvodába és Általános Iskolába, amelyet – minden más helyi oktatási intézménnyel együtt – a Magyar Máltai Szeretetszolgálat működtet. 

A hátrányos helyzetű, főként roma gyerekeknek esélyt, tanulási lehetőséget és támogatást nyújtó tarnabodi óvoda és iskola intézményvezetőjével, illetve a helyi Máltai-program programvezetőjével, Nyirfalvi Melindával beszélgetett Márkos Tamás fotóriporter, önkéntes.

Nyirfalvi Melinda 2019 augusztusának elsején lépte át először Tarnabod községtábláját. „Azóta gyakorlatilag itt töltöm az életem nagy részét” – fogalmaz, hozzátéve: nagyon sok változás tapasztalható az elmúlt években, ezt pedig azok a kollégái is megerősítik, akik még emlékeznek a „Máltai előtti” időkre.

Milyenek voltak, milyenek lehettek ezek a „Máltai előtti” idők? Melyek a leglátványosabb változások?

Én csak elképzelni tudom, de mielőtt a Máltai Szeretetszolgálat átvette a helyi intézményeket, itt egyetlen iskolaépület volt, ahol délelőtti-délutáni oktatás zajlott. Mindez azt jelentette, hogy amelyik évfolyam délutános volt, az gyakorlatilag be sem járt. Szóval mondhatni ilyen féltanévvel tolták le az évet a gyerekek.

Amikor ideérkezett a Máltai, akkor több épületet is átvett az önkormányzattól, majd rendbe hozta. Nagyon-nagyon sok fejlesztés volt az utóbbi 15 évben: óvodaépületünk is kettő van, iskolaépületünk is kettő van, illetve van ebédlőnk, tanodánk és gyerekházunk is.

Ezek mind-mind nagyon nagy segítséget adtak ahhoz, hogy elinduljon ez a falu egyfajta változás irányába, ami meg is történt.

Én leginkább arról tudok beszélni, ami ez elmúlt öt évben zajlott le. Úgy kerültem ide, mint iskolaigazgató, aztán idefele jövet a főnököm megemlítette, hogy elfelejtett szólni, de lesz egy óvodám is.

Milyen volt itt a helyzet, milyen állapotok voltak, amikor te átvetted a vezetést öt évvel ezelőtt?

Amikor idekerültem, akkor – így mondom, finoman – éppen annyira nem volt tetőpontján az iskola, kicsit ilyen átjáróház jellege volt. Meg is rettentem picit, hogy itt ki-be járkáltak a szülők, ami elvileg nem baj, de gyakorlatilag mégis, mert ugye az iskolába kell egyfajta rend és csend és nyugalom. Tehát egyrészt a szülők is ilyen átjáróháznak használták az iskolát, meg annyira nagy tanítási morált sem tapasztaltam.

Akkor nagyon sok szakember már eltávozott innen. Elég problémásak voltak a fizetések és nagyon nehéz ide a közlekedés, tömegközlekedéssel kijárni nem lehet, helyben nem laknak pedagógusok, tehát, aki itt tanít, az mindenki valahonnan bejár.

Van, aki Egerből, van, aki Hevesről, de a többség azért több tíz kilométert utazik, így ahhoz, hogy valaki ide kijárjon, kell némi motiváció. 

Úgyhogy, amikor idejöttem, azt gondoltam, nem lesz egyszerű a dolgom, de valahol mégis úgy éltem meg, hogy egyszerű volt, mert nagyon sok mindenben szabad kezet kaptam, amiért tényleg nagyon hálás vagyok a fenntartónak, tehát a Máltai Szeretetszolgálatnak.

Gyakorlatilag úgy állnak hozzá az emberhez, hogy jó pedagógus vagy, jó vezető vagy, akkor találj ki dolgokat és valósítsd meg. Amiben tudnak, abban támogatnak, amiben csak lehet, megerősítenek.

Kaptam rögtön egy intézményfelelőst, egy olyan alapítványi vezető kollégát, aki évtizedeken át iskolaigazgató volt, és most a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Iskola Alapítványánál szakmai igazgatóként dolgozik. Ő tulajdonképpen amellett a sok munka mellett, amit csinál, azért is dolgozik, hogy ha én elakadok, vagy kétségeim vannak, akkor bármikor felhívhatom, és segít nekem.

Ennek ellenére az első évem azért nem volt egyszerű, mert ugye voltak olyan kollégák, akik hozzászoktak ahhoz, hogy olyan nagyon nem kell beleszakadni a munkába. Úgyhogy az első évem végén a fél tantestület körülbelül olyan 6-an, 8-an elmentek, amikor lefektettem az alapokat, hogy mit várok el.

Ráadásul abban a tanévben volt a koronavírus-járvány. Életem első igazgatói évét rögtön úgy kezdtem, hogy kitört egy világjárvány, majd jött egy elméletileg online oktatás, amit ebben a faluban lehetetlenség volt megvalósítani.

Pénteken bejelentették, hogy hétfőtől online oktatás van. Mi már hétfőre névre szóló feladatlapokkal készültünk a gyerekeknek, és mindenkinek házhoz vittük, hetente kétszer-háromszor, a kitöltötteket pedig visszagyűjtöttük, kijavítottuk, értékeltük, és mindenféle módon próbáltuk a gyerekeket motiválni.

Egyébként is ki kellett járni a családokhoz, hogy lássuk, nincs-e valahol probléma. Hordtuk ki a gyerekeknek az ebédet, mert ugye ingyenesen étkezik a 99 százalékuk, tehát azt egyébként is vinni kellett volna minden nap.

Külön feladat volt a kollégáknak, hogy minden gyereknek legyen a feladatlapján valami személyes, motivációs kis üzenet, amitől azt érzi, mintha itt lenne az iskolában és ugyanolyan fontos akkor is, ha otthon oldja meg.

Úgyhogy ez volt az első év, ami egy kicsit nehezítette a dolgot, és aztán a következő tanévtől, amikor már újból normál oktatás volt nagyjából, akkor pedig belefogtunk egy innovációs tervezésbe.

Az innovációs tervezésnek az volt a lényege, hogy a fenntartó minden iskolától kért egy tervet arról, mi mindent tesznek annak érdekében, hogy a koronavírus miatti hátrányt ledolgozzák. Mindenféle eszközt és módszert megkaptunk, hogy kipróbálhassuk, mi segítheti ezeket a gyerekeket abban, hogy amikor innen kikerülnek, akkor továbbtanulhassanak és a munkaerőpiacnak hasznos tagjai lehessenek.

Akkor iszonyat sok belső műhelyünk volt, rengeteget ötleteltünk, és kiválasztottuk a fő kompetenciaterületeket, amiket fejlesztenünk kell ahhoz, hogy ez működjön. Rögtön megegyeztünk, hogy persze, nagyon fontosak az alapkompetenciák, mert szövegértés és számolási készség nélkül nem lehet boldogulni az életben.

Viszont van valami, ami még ezelőtt fontos, az pedig a szociális kompetenciáknak a fejlesztése, ez pedig nem megy a szülők nélkül.

Úgyhogy tulajdonképpen ezt a kettőt céloztuk meg, a szociális kompetencia és az alapkompetencia fejlesztését, erre a kettőre iszonyatosan rágyúrtunk, és kiderült, hogy ehhez még jó is volt nekünk a járványhelyzet.

A Covid vége felé ugyanis mi azt csináltuk, hogy amikor még nem nagyon lehetett bejönni a gyerekeknek, csak kis csoportokban, nálunk viszont muszáj volt, akkor szétosztottuk őket, minden osztályt két felé – ezek általában ilyen 10-15 fős osztályok, tehát 6-7 gyerek volt egy csoportban.

Az egyik teremben a tanár nénijük vette velük az új anyagot, a másikban pedig a pedasszisztens (pedagógiai asszisztens, szerk. megj.) gyakorolta velük a régit, és akkor félidőben cseréltek. Ez nekünk annyira bevált, azt láttuk, hogy sokkal jobban haladunk vele, mint előtte, így gyakorlatilag ez volt az egyik innovációnk.

Megszüntettük a 45 perces órákat az alsó tagozaton, és másfél órás blokkokat találtunk ki, amit nem úgy kell elképzelni, hogy másfél óráig a gyereknek ülnie kell csendben, mert ez nyilván brutális lenne, főleg alsóban.

Másfél óra az az időtartam, ami lehetőséget ad a pedagógusnak, hogy egy-egy témakörben ne kelljen mondjuk a folytatással várnia holnapig, vagy holnaputánig. Azt a másfél órát rászánhatja úgy egy témakörre, hogy abban van mozgás, van éneklés, van szabad levegő, van mindenféle, de benne van az új anyagnak a feldolgozása is.

Nem mondom azt, hogy nagyon könnyű volt az elején ezt a pedagógusokkal is elfogadtatni, de fél év után az összes kollégám azt mondta, hogy ez így sokkal jobb és sokkal hatékonyabb.

Az első blokkot csak fél kilenckor kezdjük, de még azt is bevállalták pluszban, hogy ők már háromnegyed nyolckor kezdik a munkát, ekkorra jön ugyanis minden alsós gyerekünk, és van nekik egy beszélgetőkör, ahol picit a gyerekeket visszahozzuk az iskola világába, kibeszélhetik a problémáikat, meg azt, hogy esetleg miért nem aludtak éjszaka.

Aztán van egy közös ima – merthogy mégiscsak Máltai-iskola vagyunk –, közös reggeli és utána közös fogmosás. Megkaptuk a fogorvos nénitől, hogy nagyon rosszak a fogai a gyerekeknek, úgyhogy bevezettük ezelőtt három évvel, hogy reggeli után mindenki fogat mos. Van fogkeféjük, fogkrémjük, és hát van eredménye is, mert a fogorvos már többször is megdicsért minket, hogy sokkal jobbak a gyerekek fogai.

Amikor ez az egész lemegy a reggeli tornával együtt, az már fél kilenc, és fél kilenctől tízig tart az első blokk.

Ez mindig valamilyen alapkompetencia, tehát vagy matek, vagy magyar. Utána van negyedóra pihi, szünet, amikor kötelező udvaron lenni, ha esik, ha fúj, és utána jön a második ilyen másfél órás alapkompetencia blokk, utána pedig minden egyéb.

Nyilván azt is meg kellett oldani, hogy mikor legyenek az úgynevezett készségfejlesztő órák, mert délután általában testnevelés van, tánc, tömegsport és szakkörök – rengeteg féle szakkörünk van, ilyen bújtatott kis tanulós szakkörök, mint mesefeldolgozó szakkör, szépbeszéd szakkör, drámaszakkör.

Ezért az összes készségfejlesztő órát a pedagógiai programunkban integrált képességfejlesztésnek neveztük el, és ezeket bepakoltuk péntekre. Ezért a péntekünk az integrált készségfejlesztő nap, amikor gyakorlatilag úgy néz ki a gyerekeknek a napirendje, hogy jön Gyuri bácsi – Lakatos György, a Romano Glaszo zenekar vezetője, szerk. megj. –, és körülbelül 60 percet minden osztály fel tud menni vele énekelni.

Van zeneóra, van táncóra, van TSMT, azaz tervezett szenzomotoros tréningtorna, amit a legjobb okosító tornának tartanak. Minden alsó tagozatosunk és a nagycsoportosok is járnak TSMT-zni. Ez segíti az óvoda-iskola átmenetet is, mert ezt a leendő tanító nénijükkel csinálják, plusz okosítja is őket, úgyhogy tök jó.

A péntek készségfejlesztő nap, ilyenkor zajlanak a Helyi érték iskola programok. Van kutyaterápia, zeneterápia, tánc, mozgásfejlesztés, a gyerekek forgószínpadszerűen vesznek részt a foglalkozásokon. A program lényege, hogy helyi szakmákat, vállalkozásokat, tevékenységeket ismernek meg a gyerekek közvetlenül az adott szakmát űző emberektől. 

Pénteken már úgyis mindenki fáradtabb, így igazából mindenki várja, mert ez egy ilyen tök szuper nap. Úgyhogy körülbelül így alakítottuk ki az órarendünket. Ebbe Gyuri nagyon-nagyon jól belepasszol, mert bevállalta, hogy pénteken mindig itt van, imádják a gyerekek, nagyon-nagyon szeretik.

Nem felejthetem ki, hogy van egy Máltai-szimfónia programunk is, amikor a gyerekek zenélni tanulnak hangszeren – a programban az iskolába járó 117 diáknak legalább a fele részt vesz. Ez elég komoly mennyiségű gyermek, aki valamiféle zenét tanul. Gyurival tervezzük, hogy létrehozunk egy hivatalos kórust is, egy tarnabodi kórust ősszel, úgyhogy az is jó lesz.

Mi azt tapasztaljuk, azt látjuk Erdélyben, hogy a roma közösségekben a fejlesztésnek bizonyos fokozatai gyakran kimaradnak. A szülők a többségi közösségekben spontánul foglalkoznak a gyerekekkel mondókák, éneklés által, a roma közösségekben viszont mindez nem jellemző. Az erdélyi tanítók azt mesélték, hogy az első évek arról szólnak, hogy be kell pótolniuk a motoros- és kognitív fejlődésben kimaradt szakaszokat, amíg eljutnak oda, hogy a gyerekek elkezdik megtanulni a tananyag befogadását. A kérdésem, hogy mekkora hangsúlyt fektettek óvodában – vagy akár még korábban – erre a korai fejlesztésre?

Még korábban elkezdjük, mert a nullától hároméves gyerekek járnak a gyerekházba, ahol az egyik kolléganőm tart nekik mozgásfejlesztést. Aztán háromévesen, vagy két és fél évesen bekerülnek az óvodába, ahol kiscsoportban és középsőben mozgáskotta fejlesztés van, a nagy csoportban pedig jön a TSMT.

Akik nagy csoportban már hetente kétszer jártak TSMT-zni, azokon látjuk, mennyivel ügyesebbek elsőosztályban, sokkal összerendezettebb a mozgásuk, sokkal jobban tudnak figyelni, koncentrálni, úgyhogy ez nagyon-nagyon sok mindenre hat.

TŰZPRÓBA

Márkos Tamás fotóriporter Tűzpróba című, roma sorsokat és életképeket bemutató fotósorozatát 2021. december 10. és 2022. január 15. között – Erdély több más városa mellett – a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban is kiállították. A sorozat most olyan interjúkkal és portrékkal folytatódik, amelyek segítségével betekintést nyerhetünk a csíksomlyói roma közösség elmúlt éveinek megpróbáltatásaiba és változásaiba. A 2021 januárjában bekövetkezett tűzeset és az azt követő időszak ugyanis olyan fontos társadalmi kérdéseket hozott a felszínre, amelyeknek következtetései és megoldásai nélkülözhetetlenek minden erdélyi közösség számára.

A roma kultúrában a roma asszonyok nem teszik le a gyereket a földre. Ezt nagyon nehéz megértetni egyébként, valahol meg is értem, mert ők azt tanulták kiskoruktól fogva, hogy a babák mindig az anyukájukon lógnak, fogják őket a kezükben.

Az a nagyon nagy probléma, hogy ha a kicsik nem tanulnak meg kúszni-mászni, akkor azok az elemi reflexek, amelyek születés után még megvannak, és le kéne, hogy épüljenek, azok nem épülnek le kellő időben. A kúszás-mászásért ugyanaz a rész felelős az agyban, ami a figyelemért is, így ez nagyon sok mindent hoz magával.

A gyerekházba az anyukákat be kell csábítani valamivel, van főzés, szépítkezés, ott van a védőnő is, aki helyben meg is tudja nézni a gyerekeket. A kollégák arra ösztökélik az édesanyákat, hogy tegyék le a gyerekeket a nagy játszószőnyegre, ahol sok színes játék van, kúszni-mászni és mondókázásra tanítják a gyerekeket, az anyukákat pedig arra, hogy mit is csináljanak a kicsikkel otthon.

Természetesen nem jár be mindenki, de azért arra törekszünk, hogy senki ne maradjon a látómezőnkön kívül. Tudjuk, hogy hol születik baba, ha megszületik, akkor felvesszük a családdal a kapcsolatot, erre nagyon törekszünk.

Amikor pedig bekerülnek az iskolába, akkor folytatódik a mozgásfejlesztés, rengeteg mozgás van nálunk: a TSMT legalább hetente kétszer-háromszor minden gyereknek, de emellett van a hagyományos tornaóra, van táncórájuk hetente három-négy, úgyhogy meg vannak támogatva mozgásügyileg.

A mondókákra meg a körjátékokra pedig kiemelt figyelmet fektetünk, volt is idén egy ilyen projektünk, hogy minden csoportnak minden héten egy új körjátékot kellett megtanulnia, és bemutattuk egymásnak.

Említetted korábban, hogy sok változást láttál a gyerekeken. Milyen kihatása van a ti munkátoknak a teljes közösségre? 

A szociális kompetenciákat is muszáj előtérbe helyeznünk ahhoz, hogy más területen lehessen fejlődés – muszáj volt a szülőket is kicsit jobban magunkhoz húzni. Ezért például az innovációs termünkben létrehoztuk az Anyatigris Klubot, aminek pont az volt a lényege, hogy leginkább azokat a szülőket próbáltuk behívni, akikkel lehet, hogy előtte nehezebben találtuk meg a közös hangot.

Onnantól kezdve, hogy ez az Anyatigris Klub létrejött, ezek az anyukák bejöttek a különböző ünnepségek előtt, fánkot sütöttek farsang előtt, dekorációt készítettek adventre, sportnapon vagy gyereknapon megfőzték bográcsban az ételt, de volt, hogy csak úgy összeültek az iskolában a kollégákkal.

Elkezdett kialakulni egyfajta mi is ide tartozunk érzés ezekben a szülőkben, és utána már egészen másképp viszonyultak ahhoz, amihez ők is tartoznak.

Ugyanígy működik egyébként a Szemétkommandó, ami azt jelenti, hogy a gyerekek be vannak osztva, hogy melyik nap melyik osztály szedi a szemetet. Nagyon-nagyon szemetes a falu, de most már három éve működik a Szemétkommandó, minden reggel valamelyik osztály körbejár, és legalább itt, a központi részen összeszedik a szemetet.

Természetesen kapnak kesztyűt és zsákot, és hallottunk már olyat, amikor a gyerek rászólt az anyukájára, hogy: ne dobd el a szemetet, anya, mert holnap mi szedjük! Ezek apró lépések, de azért azt gondolom, hogy évek során valami kis eredménye biztos, hogy van.

Igazából ebből azt akarom kihozni, hogy abban láttam az eredményt, hogy például, amikor én idekerültem, akkor egy átlagos szülőértekezletre kettő-három szülő jött be. Most a tavalyi és az idei szülőértekezleteken 90 százalékos volt a részvétel, vagy ha mondjuk, nyílt napot csinálunk, akkor alsóban szinte 100 százalékos, tehát érdekli őket.

Szokták mondani, hogy a gyerekben kell felkelteni a motivációt, hogy tovább akarjon tanulni. Én abban hiszek – és ezzel sokan valószínűleg nem értenek egyet –, hogy nem csak a gyerekben kell, hanem a szülőben is. Muszáj, hogy a szülő is akarja.

Nagyon megindító számomra, amit Somlyón láttam. Most a gyerekeknek sokkal nagyobb százaléka jár iskolába, mint a szüleik, viszont most a szülők nagy része – annak hatására, hogy a gyerekek járnak iskolába, illetve annak hatására is, hogy a Máltai Szeretetszolgálat támogatja, segíti, bátorítja őket – beiratkoztak a Második esély-programba, ők is – végre vagy újra – iskolások és tanulnak. Több olyan helyzetet láttam, hogy a gyermek tanítja a szüleit írni és olvasni.

Ilyen előfordult nálunk is. Két évben is indítottunk egy hatvani iskolával közösen felnőtt képzési programot, ami addig a közelben nem nagyon volt. Ennek a képzésnek a jóvoltából azok a felnőttek, akiknek csak hat vagy hét osztályuk volt, befejezhették az általános iskolát, körülbelül 18-an szereztek bizonyítványt.

Ebben az évben nem indult el a képzés, mert bizonyos létszám alatt nincs értelme elindítani, de azóta jelentkeztek érdeklődők, úgyhogy lehet, hogy jövőben újra előhozzuk ezt a témát. Úgyhogy igen, ez itt is megfigyelhető. Sőt nagyon sokan járnak most érettségit adó képzésre is a felnőttek közül.

A gyerekeknél a nyolc általánost szinte 100 százalék befejezi. Aki nem, az sajnos nem amiatt, hogy abbahagyta, hanem van olyan, aki például beteg lett közben. Önszántából szinte mindenki befejezi, aki nem akarja, az is, mert nem hagyjuk kimaradni, utána pedig elmennek továbbtanulni.

Itt még azzal van a probléma, hogy a középiskoláról könnyen lemorzsolódnak, mivel kikerülnek abból a burokból, amiben nálunk vannak, ahol minden lépésükre figyelünk, mindent megpróbálunk megadni. Ha elkerülnek, tegyük fel, Egerbe, megtörténhet, hogy ott esetleg nem úgy néznek rájuk, nem úgy figyelnek rájuk.

Megszűnik ez a védett környezet, ez a védőháló.

Igen, ezzel szokott probléma lenni, de egyébként van mentorprogramunk is, az ezt vezető Tarnabodi Tanoda munkatársai próbálják tartani a kapcsolatot a továbbtanuló gyerekek iskoláival, osztályfőnökeivel.

Most azért többen lemorzsolódtak amiatt, hogy drogot használnak, és ezzel pedig nem nagyon tudunk sajnos, mit kezdeni. Próbálunk, mert a Máltának van drogprevenciós programja is, ami nyilván inkább itt, az iskolában tud üzemelni, illetve van olyan program is, amelynek részeként hetente olyanokkal beszélgetnek, akiknél a családban már van használó, vagy esetleg ő maga már alkalmilag használja.

Olyan is előfordult, hogy pár helyinek meg tudtuk azt oldani, hogy ő is akarja és elmenjen rehabilitációra. Ez viszont még mindig változó sikerrel jár, mert ott kitartónak kéne lenni, nem fognak lasszóval ott tartani senkit. 

Ha a gyerek két hét után hazajön, akkor nyilván nem mondhatjuk, hogy sikeres, de volt, aki kibírta hónapokig, és úgy jött vissza, hogy nem használja. Sajnos most az utóbbi kettő nem így sikerült, úgyhogy ezen még dolgoznunk kell nekünk is meg nekik is.

Úgy tűnik, hogy nagyon sikeres ez a lassú víz partot mos hozzáállásotok, de nem is olyan lassú ez a víz, mert – ahogy beszámoltál róla – rengeteg változás történt az öt év lefolyása alatt. Milyen terveitek, vízióitok vannak, mit szeretnétek még elérni mondjuk öt év múlva, tíz év múlva, akár húsz év múlva? Illetve milyen kihívásokkal kell szembenéznetek?

Vannak mélypontjaink, amikor főleg a helyettesemmel szoktuk egymást bökdösni, hogy van, amikor ő van kicsit mélyebben, van, amikor én. Érzi az ember, most például ez a tavasz volt kicsit nehezebb, főleg a politika, a helyi politika szempontjából. Ahhoz képest, hogy ez nagyon picike település, brutális harcok mentek és oltári nagy ellenségeskedés, családtagok között is egyébként.

A másik nehézség, hogy próbálsz segíteni, mindenben támogatást nyújtani, de mindenkinek mindenben nem tudsz. Ilyenkor pedig jöhetnek támadások, amiket az ember néha könnyen feldolgoz, ha éppen jó passzban van, máskor meg nem.

Nekem azt mondta a fenntartó, amikor felvettek ide, hogy nagyon szeretné, ha javulnának a tarnabodi gyerekek kompetencia-eredményei, mert korábban mindig jóval az átlag alatt voltak. Azt kérte, hogy mondjuk öt év alatt jussunk el oda, hogy van minimális emelkedés.

Egyébként ez megtörtént, az idei eredmények – magunkhoz képest, mert mindig azt kell nézni, nem másokhoz viszonyítva – nagyon-nagyon sokat javultak. Tehát úgy értékelem, hogy magunkhoz képest nagyon nagy a javulás.

Most talán a fenntartó sem ezt kérné, hanem azt, hogy a továbbtanulásra és a munkaerőpiacon való beválásra erősítsünk rá. Nem biztos, hogy mindenképpen fedi egymást a kompetenciamérés, illetve az, hogy később az ember hogyan fog helytállni, de meglátásom szerint mindkét területen nagyon sok eredményt értünk el.

A jövőre nézve azt gondolom, hogy az az út, amin elindultunk. Minden évben vannak új ötleteink, nem volt még olyan év, hogy valamit ne találtunk volna ki, ami kicsit még hozzátesz.

Úgyhogy én abban bízom, hogy ez folyamatosan javulni fog, és ha öt év múlva találkozunk, és megkérdezed, akkor remélem azt fogom tudni mondani, hogy most már a továbbtanulók bent is maradnak és elvégzik a középiskolát.

Akkor én nagyon boldog leszek, mert igazából ez lenne a fő célunk, hogy szakmájuk legyen, végzettségük legyen, dolgozni tudjanak és boldoguljanak, ne pedig közmunkára menjenek, segélyekből éljenek.

Ha ez megvalósul, legalább bizonyos százalékuknál – mert nyilván nem várom azt, hogy száz százalékkal ez fog történni –, az lenne az ideális.