Kéri a pofont az RMDSZ, gondoltam magamban, mikor megláttam a – magyarországi mintára? – kormányzati konzultációnak mondott legújabb kampányukat. Nem tudom, hogy van-e bármi köze ahhoz a visszafogott coming outhoz, amit Székely István országos alelnök produkált másfél hónapja a pártlapban, mindenesetre nem baj, ha beszélünk arról, hogy milyennek látjuk vagy szeretnénk látni az erdélyi magyarság országos képviseletét. Persze, cinikusan legyinthetnénk rá, hogy szarnak kár a pofon, de azért tegyünk egy erőfeszítést, ha már vették ők is a fáradságot, hogy megkérdezzenek a véleményünkről.
Kezdjük azzal, amire állítólag ők is kíváncsiak: a kormányzással. Azt meg kell hagyni az RMDSZ-nek, hogy ügyesen evez a Dâmbovițán, nem hiába van az a vicc, hogy Romániában csak azért szerveznek választásokat, hogy megtudjuk, kivel lép kormányra. Sokan fel is hányják az RMDSZ-nek az opportunizmusát, de azzal nehéz vitatkozni, hogy egy 6-7 százalékos párt mégis hogyan rúghatna labdába, ha nem volna nyitott „jobbra” és „balra” is. És hát álszent az a politikai szervezet, amelyik azt mondja, hogy a hatalom megszerzése nem célja. Az RMDSZ-nek pedig sokszor saját arányait meghaladva sikerült kialkudnia vezető pozíciókat a koalíciókban. Az már más kérdés, hogy milyen áron, mert a politikában semmi sincs ingyen, ugye.
Szép csendben
Például évek óta feltűnő a csend az autonómia kérdésében, annál inkább, hogy már az RMDSZ – azóta bekebelezett – kihívói sem nagyon hányják fel nekik, hogy „elárulták” az ügyet. Bár igaz lehet, hogy a romániai közéletben okosabb az autonómiát fű alatt kezelni, amíg szitokszónak számít, és ráhagyni a nem kormányzati szereplőkre (SZNT), hogy elvigyék a balhét, de az RMDSZ hitelén mégis ront, hogy a belpolitikában nem tart ki következetesen amellett, amit évekig kampányszlogennek, szavazatszerzésre használt. Ennél sokkal kevésbé kényes ügy az egységes kisebbségi törvénytervezete, mégsem sikerült egyetlen koalícióban sem véghezvinni a parlamentben, pedig többször is az egyezség része volt. Jogosan merül fel tehát a kritika, hogy ha ők maguk sem állnak ki (akár a kormányból is) érte, akkor ki fog? Mert becsületbeli lemondásokra, kilépésekre azért volt példa más ügyben (pl. Verespatak, Úzvölgye), máskor meg óriási arcvesztéssel járt a kormányon maradás (pl. a korrupt Dragnea mellett).
Megéri?
Az RMDSZ-esek – a zsíros pozíciókon kívül – kimondottan azért is ragaszkodnak a kormányhoz, mert szerintük még mindig jobb vezetni, mint az anyósülésről pofázni, és ezzel nehéz is vitába szállni. Ilyenkor előkerülnek a fiókból a porosodó székely és magyar településcímerek/zászlók, amik évek óta a kormány áldására várnak, és az országkasszából is mintha több jutna a magyarlakta önkormányzatoknak – csak kár, hogy Udvarhelynek nem, vagy legalábbis nem arányosan. Erről jut eszembe, hogy ha az országos vezetőségnek fontos volna valaha „visszaszereznie” Udvarhelyt, vagyis az udvarhelyiek bizalmát, akkor ez egy eléggé jó kiindulópont lehetne. Mert amíg feketelistán tartják a várost, addig is az aktuális polgármester malmára hajtják a vizet, ha viszont tőle eltekintve segítik a várost, és úgy is kommunikálják le, akkor nekik járna a pirospont. Attól, hogy ölbe tett kézzel várják Gálfi bukását, még nem lesznek szimpatikusabbak.
Ez nem munka
Visszatérve a kormányhoz, úgy látom, hogy az elmúlt évtizedekben az RMDSZ többször, több területen is bebizonyította, hogy képes olyan kaliberű politikusokat és szakembereket küldeni Bukarestbe, akik képesek egyrészt tárgyalni, másrészt pedig országos intézményeket vezetni. Egy (még) egymilliós közösség képes is kell, hogy legyen „kitermelni” egy ilyen szintet, ennél kisebb népességű országok vannak Európában is. Éppen ezért rendkívül visszatetsző, amikor valaki nem üti a szintet, alig látszik ki a padból. Udvarhelyszéken sem ártana néha azon képviselők orrára koppintani, akiknek szívességet tettek egy-egy mandátummal, mert a Szövetségre nézve is gáz, ha egy képviselő nem látszik vagy tevékenysége a szimbolikus harcban (értsd: román/meleg/migráns stb. „kártya”) merül ki. Ha pedig a kollégáik, „főnökeik” is látják, hogy semmiskedik, hát adjanak neki munkát, mert az bizonyára volna bőven. Bármit, ami egy kicsit élhetőbbé teszi az életünket. Hanem keressenek valaki mást a plakátra.
De előbb tisztázzuk: a szereplés, a tetszelgés önmagában nem munka, legfennebb eszköz lehet a munka bemutatására. Márpedig mintha jóval több volna a körítés, mint maga a hús, csak jó szaftos a tálalás és elvonja róla a figyelmet. Értem, hogy együtt kell fogni a disznót télen, meg szedni a szőlőt ősszel, mert úgy ismerszik meg igazán a jóbarát, de ami sok, az sok. Ráadásul lassan nincs olyan RMDSZ rendezvény, ami egyszerűen közösségi volna (ahogy eredetileg lehetett a ‘90-es években), ahol nem hangzana el 2-3 kortesbeszéd, az éppen aktuális kampányüzenetekkel, amiket a kolozsvári hadiszálláson gyártottak le előre. Csak semmi mellébeszélés, nem lehet a véletlenre, urambocsá, saját gondolatokra bízni a politikát, a közéletet!
Inkább ne értsünk egyet
Kétségtelen, hogy – a nagyobb testvérektől is tanulva – az elmúlt évtizedben tökélyre járatta az RMDSZ a politikai kommunikációt, és vérprofivá vált a szervezeti egységben és fegyelemben, a mozgósításban, ám ezzel sok mindent el is rontott. Például a vita kultúráját, ami nélkül nem is lehet demokratikusnak nevezni egy szervezetet. Az eredetileg ernyőszervezetnek mondott RMDSZ mára inkább egyházzá hasonlít, ahol dogmatikusan diktálják a “kolozsvári fellegvárból” a paneleket, amelyeket mindenki ugyanúgy fúj a sajtóban, Facebook-on s a kocsmapultnál is. S ebben a legkártékonyabb az, hogy az ember egy idő után meghasonul, el is kezdi hinni, amit már századjára mond és csak visszhangban hall. Szép lassan elsorvad a kritikus gondolkodás, a vélemények ütköztetése még házon belül is elmarad, nemhogy a nyilvánosság előtt. Az RMDSZ egy jó ideje Monopolyt játszik, és minden választási siker után el is hiszi magáról, hogy jól csinálja, amit csinál. Mert honnan is tudnád, hogy valamit rosszul csinálsz, ha csak a dőzsölés és vállveregetés megy körbe.
Egy ilyen környezetben akaratlanul is beindul a kontraszelekció meg a jól ismert felfelé nyal, lefelé rúg mechanizmusa. Azoknak lesz egyenes ágon feljutásuk az elsőligába, akik nem pofáznak vissza, akik beállnak a fősodorba, és arra tudnak hajolni, amerre éppen kell. Az utánpótlásból pedig nincs hiány, az ifjúsági szervezetekből felkapaszkodó „titánok” csak úgy lesik a „nagyok” kegyeit, hogy cipelhessék a táskát egy-egy lehetőségért, karrierért. Nem baj, ha nem tud helyesen se beszélni, se írni, legalább nem pofázik, irányítható. Jelige: „szakemberek kíméljenek”, mert csak a baj van velük, saját gondolataik vannak. Csakhogy drága a hűség ára, mert attól hiába várjuk el, hogy kitartson mellettünk, ne szúrjon hátba, aki nem elvekhez hű, hanem csak érdekekhez. Ahogy az elvi embertől hiába várjuk el, hogy kompromittálja magát, mert csak eltaszítjuk magunktól.
A legnagyobb kihívás
Hát így lett a belső kritikus hang nélkül a mindentudás egyeteme az RMDSZ-ből, amelyben aki nem ért egyet velünk, az egyszerűen ellenünk van, vagyis nincs helye közöttünk. A kirekesztés eredménye pedig egy olyan buborék, ami azért is káros, mert a hatalom mámorában és az egység illúziójában a józan kritikát is támadásként érzékeli, reakcióképpen pedig az ellenzéki értelmiséget és a független sajtót is hitelteleníti, már-már démonizálja. A nagy csalhatatlanság tudatában oda jutottunk, hogy lassan nemhogy a kényes témákról, hanem semmiről nem lehet vitázni, folyamatosan tabusítunk. Vagy ha mégis, akkor jókora tereléssel, kettős vagy üres beszéddel, hogy minden elvárásnak, Bukarestnek, Budapestnek és az istenadta népnek is megfeleljünk, nehogy valakinek a kegyeiből kiessünk. Csakhogy ezzel éppen a saját függetlenségünket adjuk fel – amelyre oly büszkék vagyunk a nemzeti ünnepeinken –, és egyszerűen belefulladunk a populizmusba, amely az opportunizmus, a dilettantizmus, a nepotizmus és a kontraszelekció mellett a legnagyobb kihívása az RMDSZ-nek.
Ha még maradt ember, aki nem ért feltétlenül mindenben egyet Kelemennel, Orbánnal, Semjénnel – vagy bárki mással, aki történetesen hatalmon van –, az mondhassa el bátran anélkül, hogy állandóan a választási küszöbtől meg a fene nagy pártegység összeomlásától rettegne. Mondhassa el szabadon, hogy jó magyarnak lenni nem azt jelenti, hogy minden románt lenézünk, hogy az elnyomót felmentjük vagy éppen istenítjük, hogy embertársunkat lehet kirekeszteni, gyűlölni, csak azért mert nem olyannak született/lett, mint mi. Attól, hogy sokan gondolkodnak így, még nem azt jelenti, hogy jó az irány – hogy egy klasszikust idézzek: a szarra is szállnak a legyek.
A legnagyobb elvárás
Az RMDSZ-től egyre inkább eltávolodó magyar emberként a legnagyobb elvárásom, hogy legyen kevésbé párt, és újból szövetség, hogy vezesse vissza a pluralizmust házon belül és a nyilvánosságban, és ne álljon be az állandóan polarizáló, gyűlölködő játszmákba, amelyeknek a „nagytestvérek” kiteszik őt és az erdélyi magyarságot is. Mert erkölcsileg vállalhatatlan, és hosszú távon, attól tartok, megfordíthatatlan. Azt várom el az RMDSZ-től, hogy álljon ki mindig határozottan az igazság mellett, esélyt se adjon az erőszak vagy a kirekesztés felmentésének, határolódjon el ezek minden formájától. Hogy iránytű legyen, ne szélkakas, mert az a politikus, amely nem mutatja az irányt, az nem vezető, hanem csak a többség bábja. Márpedig azt, hogy a többség korlátlan uralmára nem lehet bízni dolgainkat, azt kisebbségként nagyon is jól tudjuk.
Pláne most, hogy bebizonyosodott, nem éri meg kiszolgáltatni magunkat, mert a hála nem politikai kategória, mondom, még az ünnep hevében: itt az idő, most vagy soha, hogy szabadok legyünk, ne rabok.