László Noémi új kötetének címadó verse épp Székelyudvarhelyről szól: „Azt mondták, itt sokkal / több nő lakik, mint férfi. / Aki emberhez jut, a dolgát / nagyon érti. Ez a nő dolga, / jó nő rá figyel egészen.” (Pulzus, 68. o.) Hogy mennyire szubjektív megítélése vagy veretes-tudományos, földrajzkönyvbe illő leírása ez a székelyföldi városnak, döntse el mindenki magának, de gyorsan, mert a kolozsvári költő továbbmegy s azt mondja, hogy Udvarhely „Szép terület, kudarctól / kudarcig csúszkálni épp elég. / Telik az idő, aztán kiderül, / hogy a fényes siker is szakadék.”
László Noémi idén lett ötvenéves,
és a kötet, amely pontosan olyan finom erezetű magántérképet rajzol külső és belső utazásokról, mint amilyen térkép-lapi szelídíti a borítót (Orosz Annabella munkái díszítik a könyvet), nem akar vitát generálni (bár lokálpatrióták körében fog!), hanem személyes lenyomata egy szüntelen változásokkal és helyváltoztatásokkal tüzdelt folyamatnak, amit úgy hívunk, élet.
A Lector és a Prae kiadók közös gondozásában megjelent, minimálfinomságú és -esztétikájú, monokróm kötet megtisztelő vonatjegy (vagy busz- vagy repülő-) László Noémi magánjáratára, térkép eddigi útjának lírai érvényességű momentumaihoz, rezdüléseihez (a kötetet Szabó Imola Julianna tervezte, és egy igazi kis madárcsontú műtárgy). A Pulzus három részre tagolódik (Péczely Dóra szerkesztette): a Béke otthon kezdődik, Erdély vagy (a vita kedvéért) Románia ismert (nagy)városaiban, majd Minden Időben Magyarországon, és különösképpen Budapesten tanyázunk, hogy aztán a Bábel soknyelvűségében keressünk kapcsolódási pontot a nagyvilággal. 12-13-14 verset foglal magába e három ciklus, jelezve, hogy
ahogy a bátorság és a felfedezési vágy növekszik (s persze az évek száma), úgy tágul a világ is, szélesedik.
Még egy kör a Föld körül, a bárnál, ez egy év, s így zárul a félévszázad emberi és költői tudományát átszitáló verseskötet is, a zötyögések, jetlag-ek és idegenségek után mégiscsak a halál gondolatánál állomásozva: „Ihatnánk akkor erre, azt hiszem, úgy dukál / ne múljon semmi tőlem! / Egészséget, halál! / Nőj nagyra, élj soká, légy áldott, sokasodj, / míg poharunkból a nedű kifogy.” (Egy kör (Föld), 135. o.)
László Noémi költészete általában játékos, kísérletező, úgy bánik a szavakkal, mint finom pasztell legókockákkal, hogy aztán a felépítettet várat szép óvatosan lerombolja a jelentés. A játék most már vér komoly, a költő ha akarná sem tudná titkolni, rejtegetni azt a bölcsességet, amit ennyi év s szórakosgatás alatt összeszedett: „Ne hidd, hogy ez az élet / szüntelen haláltusa” írja Brassó Verőfényes városában, vagy annak emlékénél elidőzve. Ne tévesszen meg senkit László Noémi formabravúrja, nyelvi furfangja, vagy az, ahogy a szavak épp csak kiesnek a száján: van itt bőven számvetés („itt is a vonatállomás enyém”, Verőfény (Brassó), 32. o.), feladás-lemondás („Emelem kalapom, és elásom magam. / Adieu, hatalmas tömbök és terek! / Megy az otthontalan.”, Anyavers (Bukarest), 52. o.), jelentéktelenség-érzet idegenben („Holdbéli táj, sehol egy ismerős / Mintha kivágott filmkockában állnék. / A jelenet nékülem lesz erős: nem vet ruhámon ráncot fény s árnyék.” Lámpagyújtás (Oktogon), 79. o.), önmegkérdőjelezés („Mit ad az utazás, megint mivel kísért, / huszonvalahány órát is repülsz, miért?”, Vízpart (Melbourne–Canberra–Sydney), 107. o.) és szép magyar szégyen („a civilizált többség / elnézően figyel, / egészen picire zsugorodunk, / amikor angolul beszélni kell”, Önfegyelem (Amszterdam), 101. o.).
A költő egy flâneuse,
városban, térben bolyongó nőszemély, ám ő főleg szakmai és ontológiai indítékok okán kerül újból más helyekre, távol. Ösztöndíjak, kutatások, író- és fordítótalálkozók alakítják leggyakrabban az utazás (s az élet) koordinátáit, s felmerül akaratlanul is a kérdés, László Noémi hova utazik, amikor kedvtelésből barangol? Mert itt a Pulzusban egy véletlenszerű kínai kiruccanáson kívül elég kevés, érzem én, az önmagáért való, világjáró s -hódító utazás, kirándulás. A Vízpartban, Ausztráliában, egy elviselhetetlen jetlag után pont ezt fogalmazza meg a költő: ha már itt vagyunk, a világ másik felén, illene kicsit élvezni is azt, hogy mezítláb járhatunk a parton.
Van Weöres Sándornak egy verse, ami minduntalan eszembe jut, ahogy együtt kalandozom László Noémi verstérképével (József Attila jutott még eszembe többször). Ezt írja Weöres:
„Most vagyok hatvanhat éves. Csak azért nem járok óvodába, mert köhögést kapnék. Csak azért élek, mert még nem haltam meg. Nem leszek öngyilkos, kivárom életem végét. Közeleg amaz idő, amikor az ember a szemétől nem lát, a fülétől nem hall, a lábától nem jár, a kezétől nem fog. Ekkor végleg befelé kell fordulni. Belül sétálni, befelé figyelni. Csak a belső táj ne legyen barátságtalan.” (66)
László költészete is folyton a kint-bent elválaszthatatlanságára reflektál, a gyermeki-felnőtti lét, a játék és a kényszer, a megértés és a rácsodálkozás libikókáján egyensúlyoz, egyedül.
A játsszunk felnőttet! imperatívusza minden poggyászba becsempészi magát:
illene felnőttnek, nőnek, anyának, méltó társnak, magyarnak, költőnek s fordítónak is lenni. De László Noémi tudja, hogy igaziból mindenki megjátssza ebben a nagy vidámparkban, hogy felnőtt, miközben kevesen tudják, hogy mi is az igazából. („Ideje volna felnőtté válnom. Jobb későn, mint soha. Habár?! / Lehet, hogy jobb soha, mint későn.”, így Petri György e nagy kihívásról.) A felnőtt lét mókás, bohócos, mutatványos, kínos, zseníroz, ebből a felismerésből születik a Rend a Vigadó téren: „Mi lesz, ha leültök váratlanul? / Sok pörgő tányérom a földre hull. (…) Semmit sem kell. Fájni fölösleges. / A fent, a lent, a kint, a bent, üres.” A buddhista kiüresedés és a keresztény feltámadás között lavírozva, hol egyikkel, hol másikkal barátkozva, a halál és a meghalás kötelességének tudatában a felnőtté válás hirtelen olyan hanyagolhatónak tűnik mégis László Noémi költészetében.
Azért is jó olvasni ezt a kötetet,
mert óhatatlanul felidézzük saját emlékeinket, élményeinket, amelyek egy-egy városhoz, budapesti utcához, vagy európai fővároshoz kötnek. Személy szerint pontosan úgy élem meg Váradot, mint a költőnő („Elhagyod Feketetót, az már Várad. / Csak az Üllői úton marad el, / miután hosszan integet utánad.” Kenyér, 28. o.), tősgyökeres vásárhelyiként egyetértek, hogy itt „Az egy főre jutó / keserű kontyok száma / túl sokra rúg.” (Még egy hely, 22. o.), de elképzelni nem tudom, hogy hogy kerül egymás mellé Amszterdam és az Önfegyelem – bár az is igaz, hogy szerencsémre én Franciországból ruccantam ki egy észt lánnyal a holland fővárosba, és nem „civódva képviselt” magyar írószervezetekkel. A kötettől további kedvet kapok Kínához, Grúziához és Helsinkihez, és meggyőződésem, hogy Oxfordban szépen fonódik össze pletyka és irodalom, de ezt a várost innen nézve most én is „továbbadom”.
A Pulzus állandósága a nyelvben, a költői létben, az állandó változásban és a terek befutásában érhető tetten: hol lehet magyarul kenyeret kérni, milyen szerző élt itt ezelőtt, milyen volt régen a város, és milyen életfilozófia szüli meg magát a félmaratonok alatt. Ezek lehetnek László Noémi állandó állomásai, ahol időről időre kiköt, meg persze a társas magány, de ez mindannyiunknak pecsét az útlevélben. Ez a fajta költészet önmaga is hála a költészet létezéséért: milyen szerencse, hogy nem kell kimondani, hogy… és be se fejezem.
És hogy mi lesz végül Udvarhellyel, Udvarhelyen? Olvassa el, aki bírja.
Kiemelt kép: IDEA Könyvtér
