Olyanok vagyunk, mint az elkényeztetett gyerekek – ér utol a gondolat miközben a nálunk vendégeskedő 444-es Szily Lászlónak mutatjuk meg a Homoród-menti tájat. Az út eredeti célja az volt, hogy horgásztavakat nézzünk meg, megkérdezzük, hogy működnek azok, mit lehet ott fogni és egyéb számomra misztikumnak számító dolgok. Nos, a horgászattal kapcsolatban egy fikarcnyit sem lettem okosabb, viszont képen vágott, hogy annyira bele szoktunk már abba, hogy egy nature tematikájú Pinterest mappában élünk, hogy nem értékeljük eléggé azt, és csak akkor tűnik fel a minket körülvevő természet szinte érintetlen bája, amikor más szemén keresztül nézzük azt.
A homoródkeményfalvi Kormorán Horgásztó volt az első úticélunk, de én már a felsőboldogfalvi eltérő után meg tudtam volna állni és a nap további részét ott, tátott szájjal ámuldozva, órákon át bámulni ki a fejemből. A természet legharmonikusabb színkompozícióját csont nélkül hozza az ősz, de komolyan. A sárga, a narancssárga, a piros, a barna, ráadásul minden árnyalatban, kiegészülve néhány szinte kékbe hajló sötétzöld fenyőfával a hegyvidéken.
Ha itt a nyár, ugye komám, a szív a víznek szalutál
De nem szájat tátani mentünk első sorban, úgyhogy nem álltunk meg az első célállomásig, ahol Gál Levente hobbiként kezdődő, majd életcéllá vált projektjét néztük meg. A körülbelül 40-50 ár területű mesterségesen létrehozott tó közepén egy filagória csücsül, amihez egy hídon lehet bemenni. Az olyan nagy ho-ho-horgászoknak, mint amilyen én vagyok, azon a ponton már elég is volt élményből, mert a hídról éppen kellő távolságból lehetett látni az úszkáló halakat.
Fotó: SZILÁGYI ISTVÁN
Pedig teljes volt a horgász idill, a filagóriában halfej trófeák sorakoznak, a pult mögött bárd lógott a falon, és egyéb középkori kínzóeszközöknek is beillő tárgyak. A beszélgetés első 10 percében értő fejjel bólogattam, de igazából egy kukkot sem fogtam fel, ennyi erővel elkezdhettek volna kínaiul beszélgetni. Akkor volt az első AHA-élményem, amikor odaértünk, hogy hogyan készül az étteremben a halászlé, ami egyébként a Gál Levente saját receptje. Minél többféle halból, rengeteg gyökérzöldségből és lestyánból, amiket, miután megfőttek, leőrölnek, tálalás előtt pedig még le is turmixolnak.
A halastó, a filagória, az étterem, a körülötte lévő kis faházak, tíz évvel ezelőtt kezdtek el épülni, mára népszerű hely a turisták és a helyiek számára is, mind a pecázás, mind a halból készült fogások szempontjából. Mivel magántó, a horgászáshoz nem kell engedély, csak egy pecabot, és akár egész nap 50, vagy fél nap 30 lejért lehet halászni. Aki egy teljes 24 órát rááldozna a dologra, legalább 130 lejjel készüljön, aki csak éjszakázna, az 100 lejjel. Foghatsz pisztrángot, pontyot, tokhalat, amurt, kárászt, ezeknek az ára sorban 40, 35, 65, 35 és 20 lej egy kilogrammért. A nyitvatartást és a szállás árakat itt tudod megnézni.
A szentpáli torony, jaj, de messzire ellátszik
A keményfalvi tájat a homoródszentpálira váltottuk. A tetőn ismét utolért a gondolat, hogy annyi mindent tudok arról a helyről és mégis olyan keveset. Tudom, hogy mit lehet látni onnan, hogy mennyi energia megmászni az oldalt, hogy milyen a medvekaki, hogy hol lehet autóval megállni. De nem tudom, hogyan lehet megkülönböztetni a jó őzlábgombát a rossztól, miért akar a pásztor pásztor lenni, hogy érezheti magát az egy szem bivaly a sok tehén közt. Ja, és azt sem hogy mióta vannak ott a halastavak, te sem, igaz? Nos, 1982-ben kezdték el az amúgy is mocsaras terület halgazdasággá alakítását. ‘84-re 5 nagy és 10 kisebb tavat hoztak létre, a terület amelyet elfoglalnak megközelíti a 200 hektárt. Él ott mintegy 250 madárfaj, illetve hódok, rókák és a lényeg, hét halfajta: ponty, kárász, amur, dévérkeszeg, süllő, harcsa és csuka.
Ágh Attila horgászfelügyelő szerint főleg románok járnak oda pecázni, ezt jól bizonyítják a parkolóban álló autók is, amelyek javarésze Brassó megyéből érkezett. Ottlétünkkor épp befejezik a horgászást ketten, akik szintén az imént említett megyéből jöttek. Elég gyakran járnak Szentpálra hogászni, mesélték, mivel jó ott a hal ár-érték aránya.
Megtudtuk, hogy 50 lejért lehet horgászni, az ár pedig tartalmazza egy kilogramm kifogott hal árát, ha valaki csak segítségnek megy, az 10 lejért teheti be a lábát a területre. A tóba 2 nyarasan kerülnek be a halak, ami annyit tesz, hogy másfél-három kilogrammosan, rájuk fenhetik a horgukat a pecások.
A fentinél drágábban a szomszéd tónál lehet élmény halászni is, ott igazi óriásokat foghat ki az ember – egyébként avatatlan szemnek a kerítés túloldaláról látott khaki színű sátrak is valami komolyabbat sejtetnek. Oda bejelentkezéssel lehet menni, az előző tóhoz pedig csak úgy is meg lehet érkezni.
A tóhoz közelebb sétálva csend fogadott, néha a vadkacsák hápogását lehetett hallani. A vízfelszín sem tört meg, a néhány feltűnési viszketegséggel küzdő ponty magamautogató bukfenceit leszámítva. Egy horgász öt bottal is várta a kapást, de azt mondta, épp holtidő van, tegnap is így járt, csak a délutáni órákban kezdett fogni, mire már bezárt a hely. A nyugalomért jár oda, mesélte, de látszólag azért bosszantja a halak gyenge étvágya.
Lövétei halastó, de halastó
Mire a Lövétei Horgásztóhoz értünk, az időjárás is felzárkózott a tájhoz és együttes erővel megalkották azt a leírást, ami szerepel az ősz mellett a szótárban. Hűvös idő, sárguló falevelek, szemerkélő eső, borús égbolt. Mi kell még? Egy tányér forró halászlé a kirándulónak – ami egyébként remek volt a többiek szerint.
A tó honlapja szerint, pontyot, kárászt, amurt, dévért és keszeget lehet fogni. Reggel hét és este nyolc között lehet pecázni, a napijegy egy kilogramm ponttyal együtt 50 lej, aki sporthorgászni menne, annak 25 lej. Éjszaka zárva vannak.
A lövétei horgásztónál épp senki nem zaklatta a halakat ottlétünkkor – amiket egyéként nem is igazán láttam – amikor körülnéztünk. De tapasztalatból tudom, hogy hétvégéken elég szép számban szoktak ott lenni. Csak azon tudtam kattogni, hogy mire gondoltak az emberek, amikor szájról szájra megkomponálták azt a népdalt, hogy: Lövétei halastó, halastó / Beléestem szekerestől, lovastól… A tó legfeljebb 10 éve létezik, a dal meg mindannyiunk nagymamája lehetne, arról nem is beszélve, hogy el is van kerítve, szóval senki nem eshetett bele.
Utolsó nem tó, nem megállónk a Leányerdő volt, ami egy méltatlanul elhanyagolt útszakasz, minden évszakban lenyűgöző. Télen lehet sízni a legmagasabb oldalban, tavasszal virágokkal telik meg a széles rét, nyáron tarka tehenek legelészését lehet bámulni és gombát is lehet találni, ősszel pedig szinte csak elég a szánkat tátani. Ahogy már említettem, el vagyunk kényeztetve, nem értékeljük eléggé, hogy mit dobott a gép. Szóval néha, vendég nélkül is, érdemes megállni egy percre és csak ámulni.
