Nem nyit már ki Schmitz Zsolt ajtaja senkinek, csak az idő megy tovább.
Alig ismertem őt, sokáig még a nevét sem tudtam, csak azt, ha valamelyik órám elromlik, akkor hozzá kell vinni, és ő megoldja. Az a fajta udvarhelyi volt számomra, akinek önkéntelenül köszönsz, ha nem is várod el, hogy emlékezzen rád, de te ismered, tudod, hogy ki ő, mert egyedi, amit csinál. Mint egy jó orvos, egy színész, egy tanár.
Ha csak egy banális elemcseréről volt is szó, tudtam, hogy rá számíthatok, ő ott lesz a kuckójában, és vár, minden hétköznap délután fél 3-ig. Egy biztos pont volt az életemben, a város életében, hogy ő ott van, a Kossuthban. Tudtam, hogy az újabb órásüzletekbe is mehetek elemet vagy szíjat cseréltetni, de valamiért ragaszkodtam hozzá meg az ómódi műhelyéhez. Talán nosztalgiából, talán azért is, mert amit az újak nem tudtak megoldani, az nála, az „öregnél” nem volt akadály, még az újak is hozzá küldtek.
Mindegy volt, hogy háborús veterán órát vittél hozzá vagy a legújabb divatórát, ő tudta, hol nyílik, a kis műhelyében varázsütésre megjavult minden. Mindezt ráadásul olyan olcsón, hogy még te érezted rosszul magad miatta. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon csak ebből élt-e, mert ha igen, le a kalappal előtte, tényleg szerethette, amit csinált. Mindig megcsodáltam az eladó óráit, kérdeztem, hogy hozott-e valami újat, vagy van-e valami érdekesség az üvegablak mögött, akár a javításra várók halmában. És ő mindig tudott valami érdekeset mutatni, mondani, hol egy történelmi ereklyét, hol egy méregdrága karórát, amilyet különben csak Dubajban láthat az ember.
Egyszer megkérdeztem, hogy lefényképezhetem-e a nagymagyarországos falióráját, gondoltam, jó lesz majd illusztrációnak Trianon100-ra. Nem tudom, hogy nemzeti érzelemből vagy csak érdekességből tette azt ki, de hogy nem arra volt a legbüszkébb, az nyomban kiderült. Az azelőtt szűkszavú, néha morcosnak tűnő bácsi, látván érdeklődésem, egyből megnyílt, és megmutatta nekem kedvencét, a zenélő-mozgó kakukkos óráját, ami pont az asztala fölött, az ajtótokon lógott. De jó is volna erről meg róla készíteni egy interjút, gondoltam akkor. Biztos ráérünk arra még. Most meg bánt, hogy arra se emlékszem, hol készült az a falióra. S már megkérdezni sem tudom.
Pedig tudtam, hogy ő az utolsó igazi mester a városban, valahogy sose gondoltam arra, hogy mennyi ideje lehet még hátra. Hiszen mindig jó erőben mutatkozott, izmai csak úgy dagadtak a felsője alatt, látszott, hogy jó kondiban tartja magát, korát meg se tudtam saccolni a kinézete alapján.
Hatvan éves volt, úgy hallottam, édesapámmal nagyjából egyidős. Megállt a szíve, azt mondják. Nekem pedig pont megállt az órám. Ha van bosszantóbb dolog ennél, akkor az az, hogy elment az egyetlen ember, akit ismertem és segíteni tudott volna. Ő már akkor éreztette a hiányát, és hogy mennyire rá vagyunk utalva, amikor néha elugrott valahová, vagy szabadságon volt, de legalább tudtuk, hogy előbb-utóbb csak visszajön. De 2021. január 20-ától hiába várjuk, hiába keressük már.
És a legszomorúbb az, hogy nem csak a mester hagyott itt bennünket, hanem a mesterségét is vitte magával, ezzel is szegényebb lett a város. Szerencse, hogy legalább ez az interjúnk megmaradt róla, olvassátok az emlékére.