Jellegükből adódóan a romániai parlamenti választások nemcsak pártokhoz, hanem személyekhez is kötöttek, hisz minden kerületnek megvannak a befutó nevei, és ez Hargita megyében, azon belül pedig Udvarhelyszéken sincs másképp. Elsősorban tehát bizonyos személyekre szavazunk, és csak másodsorban mennek az országos pártlistára a szavazatok. 

Éppen ezért azt gondolná (naivan) az ember, hogy azokat a képviselőket, akiket nem nagyon lát, akikről nem nagyon hall, miután bizalmat szavazott neki, négy év után csak lecseréli az őt jelölő politikai szervezet – ha több beleszólást nem is enged a választási folyamatba. 

Ezzel szemben azt kellett tapasztalnunk, hogy amikor a csere legalább részben felmerült egy feltörekvő szakpolitikus nevével, végül úgyis győzött a “józan ész”, és maradhatott a csillagszemű pásztorunk. S a nép, bár nem tud sokat választottjai bukaresti életéről, és örökké elégedetlen – ha kérdezik, ha nem –, valahogy mégis rájuk szavaz, amikor eljön ama nagy nap.

A furcsa jelenség megértéséhez kicsit visszapörgettük az időt, és összeírtuk azokat a megfigyeléseket, amelyek valamiféle választ adhatnak arra a kérdésre, hogy:

Tulajdonképpen mi is kell az újrázáshoz?

1. A legalapvetőbb, hogy képviselőnk lapuljon minél jobban annak alibije alatt, hogy milyen sokat kell lennie Bukarestben, meg a maradék időben “terepen” (vagyis bárhol máshol a választókerületben, csak ne a városban). Nemzeti ünnepeken azért nem árt felbukkanni egy-egy nemzetféltő beszéddel. Hát mégiscsak magyarok vagyunk, vagy nem? 

2. Jobb nem is nyitni képviselői irodát, csak legyen kiírva, hadd higgye mindenki azt, hogy van. Ha valamilyen csoda folytán mégis működik a képviselői iroda, jobb nem hirdetni. Minél kevesebben tudnak róla, annál kevesebben kopogtatnak. Kevesebb ember, kevesebb probléma, amit meg kéne oldani, fel kéne vállalni. S minden egyes perc a nemzet nagy dolgaitól vesz el!

3. Különben sem a választókkal kell jóban lenni, azok úgyis arra nyomják a pecsétet, akit Pártunk jelöl. Annak kegyeihez pedig nem kell megváltani a világot: elég ügyesen nyomogatni a szavazógépet, aláírni, amit kell, és csendben ülni, vagy ugyanazt fújni, mint a nagyok. Rend és fegyelem a lelke mindennek, hát még a pártnak!

4. A polgármesterek kegyeit kell lesni! Turnézni a nemzeti ünnepeken, nagyokat, szépeket mondani, ígérni, disznót vágni (nyáron is, ha hívnak), savanyú szőlőt szüretelni, bármit is átadni (nem baj, ha semmi köze hozzá), őrtüzet gyújtani, himnuszt énekelni, zászlót lobogtatni, búcsún és úrvacsorán is az elsők közt lenni (felekezettől függetlenül). Ezek az igazán fontos dolgok.

5. A sajtóval nem kell törődni, csak a baj van vele, s már rég nem ő hozza a szavazatokat, hanem a Facebook. Abba kell fektetni a pénzt, az üres szavak mellé pár hesteg, emoji és máris lehet pörgetni az algoritmust. A Facebook nem hagy figyelmen kívül, nem kérdez vissza, nem kér számon, nem ítélkezik (csak nehogy rajtakapjon buzizni). Sajtótájékoztatót sem érdemes összehívni: azt meg kell szervezni, s csak egy okostojás, áskálódó firkász kell, hogy tönkretegye a bulit. Pedig kávét is kapott a hálátlan. Jobb nem meghívni az ilyent.

6. Ha képviselőnk mégis elkövetné azt a hibát, hogy szóba áll egy ilyen sajtóssal, több lerázós módszer is rendelkezésre áll: kényes kérdésre firtassa annak relevanciáját, az újságíró hitelét, lekezelően irányítsa a Facebook-oldalára vagy a baráti sajtóhoz, vagy zárja rövidre valami orbitális általánossággal. Úgy egyáltalán, fárassza le azzal, hogy untig ismételi a párt kommunikációs paneljeit: erő, összefogás, érdekképviselet, stb.

7. A mandátum utolsó hónapjában pedig csak be kell állni a kampánycirkuszba, mosolyogni a kamerába, lehetőleg magával Orbán Viktorral, ültetni néhány csemetét, megcsókolni néhány csecsemőt, és ütemesen riogatni az embereket azzal, hogy Erdélyt ellepik a magyarevő vadoláh hadak, akiktől csak ők tudnak majd megvédeni.

Ennyi az egész, ilyen egyszerű, eddig mindig bevált. Egyetemen kellene tanítani. Elrettentő példaként a demokrácia kurzuson (ha még van ilyen).