Ha valaki megkérdi tőlem, hogy minek mászom a hegyeket, akkor a legkézenfekvőbb válaszom az, hogy a kilátásért, amit másképp nem érhetek el, csak gyalog, hisz se telekabin, se út nem vezet fel a romániai magashegyek nagy részére. Szerencsére, mert így is rengetegen vagyunk a tömegturizmus által ellepett helyeken.
De ha jut egy kis időnk elmélyülni a témában, akkor hamar kiderül, hogy a szép kilátás csak a végső jutalomfalat (ha le nem száll a köd), és hogy a hegy sokkal többet nyújt már az idő alatt, ami alatt megmásszuk őt. Például minden egyes lépéssel tanít, formálja a testet és a szellemet az élet más kihívásaira, és ez gyakran kemény leckéket jelent, amiken csak utólag lehet jókat nevetni. S azt is csak akkor, ha nem hagytuk ott a fogunkat. Mert úgy nehezebb nevetni is, ugye.
Ez a cikk tehát azért született, hogy aki a hegyekbe merészkedik, az inkább most nevessen, előre, minthogy maga is jól megjárja, mint e sorok írója is sokszor. Bár az is köztudott, hogy a legtöbb ember csak a saját hibáiból tanul, az okos a máséból, a buta pedig senkiéből. Legyünk hát okosak a hegyen! Hogy essen jól az a jutalom, ha már annyit szenvedtünk érte.
1. Számít a méret, de nem az, amire gondolsz
Az egyik legalapvetőbb tévedés a hegyekkel kapcsolatban, hogy a tengerszinthez mért magasságuk alapján ítéljük meg őket. Ezért történhet meg, hogy az életedért kapaszkodsz az alig 6 kilométeres, de 1400 m szintes Királykő láncaiba, köpöd ki a lelked a „laza” Egyes-kő alatt, szívrohamod van az instakedvenc Csalhó lépcsősorán (mert nem tudtad, hogy odáig 3-4 órát mászni kell), szakad le a lábad a Moldoveanuról lefelé, miközben fütyörészve járod meg az oda-vissza 20 kilométeres Hargita-túrát vagy a Csukást.
A helyes mérték ugyanis a szintkülönbség és a táv aránya, hisz ez határozza meg az útvonal meredekségét, tehát a nehézségét is. A tervezésben segítségedre lesz a sok-sok túratervező applikáció (pl. a Mapy, ami nemcsak a szinttel, hanem a menetidővel is számol), na meg néhány forduló sem árt a Budvárra és a Szarkakőre, mielőtt belevágnál egy egész napos túrába. Csak hogy lásd arányaiban, mennyi idő és energia kell számodra 200-400 m szint leküzdéséhez egy 3-6 kilométeres távon, aminek a többszörösét kell megtenned a hegyekben. Az átlagot megsúgom: felfelé 1,5-2,5 km/h-s, lefelé 2,5-4 km/h-s sebességgel lehet számolni – meredekségtől, konditól és csomagtól függően.
2. Az időjárásban az a biztos, hogy nem biztos
Valamikor tavasszal eldöntötted, hogy nyár közepén biztosan kellemes idő lesz mondjuk a Retyezátban. Aztán meg csodálkozol valamikor déltájt, hogy a tűző naptól indiánra égsz meg lucskosra izzad a hátad az agyonpakolt táskádtól. Nem is volna baj, ha meg tudnál száradni, de a köd úgy dönt, hogy rád száll délután, és az izzadt felsődre fel kell venned az egyetlen hanorákot, amit estére szántál. Mire az is jól megszívja magát, pont jól fog esni a havaseső (igen, augusztusban!), és máris minden adott egy jó kis tüdőgyulladáshoz, miközben vered a sátrat fagyban, ködben, sötétben. Vagy amikor a szikrázó napsütésből futsz bele a viharba, és leszel mozgó célpont a villámoknak a kopár alpesi gerincen. Minden túrázó kedvence pedig az, amikor felérsz a csúcsra, és eléd tárul a gyönyörű köd, amiért érdemes volt felcipelni a kukkeredet.
Nos, az ilyen helyzeteket elkerülendő érdemes a büszkeséget félretenni, és elővenni a nálad okosabb telefont, feltenni rá egy valamirevaló programot (pl. Meteoblue), ami térképen mutat napot, felhőt, villámot, napról napra, óráról órára, így pedig nem csak elkerülni tudod a bosszankodást, hanem akár B-tervben is gondolkodhatsz a Hol lesz jobb idő? gombra kattintva. Csak ne egy héttel azelőtt nézd, hanem 1-2 nappal előtte, amikor már eléggé pontos, de ne feledd: a hegyen semmi sem biztos.
3. Ne csak a hasadra gondolj!
Az ember legnagyobb félelme a lakatlan hegyen, hogy éhen marad valahol. Pedig egy bőséges reggeli máris fedezi a fél napot, és elég sok az olyan ösvény, amelyen ne esne útba egy valamire való menedékház, meleg konyhával. Mégis hajlamosak vagyunk felpakolni a fél hűtőt meg a fél pincét, még egy félnapos túrára is, aztán csodálkozunk, hogy se erőnk, se levegőnk nem marad a csúcstámadásra. Főleg, ha menet közben folyamatosan csak zabálunk, így nem csak kívülről, hanem belülről is húz a súly. Miután szépen fel-, majd lecipelted a hegyről a zacskónyi megmaradt kaját a reszkető térdeiddel, majd kétszer is meggondolod, hogy a főtt tojás, szárított sonka s a müzli, csoki, aszalt gyümölcs helyett érdemes volt-e felcipelni a veder töltött káposztát. Főleg, ha jól meg is csömöröltél tőle, legalább egyszer, és utolért a tudodmi a gerincen, ahol aztán nincs menedék.
Apropó, pluszkilók: a vágódeszkád s a medveölő késed is nyugodtan maradhat otthon, helyette egy műanyag tányér s a svájcibicskád bőveni megteszi a szolgálatot. A térded s a derekad ezt is meghálálja majd, s te csak gondolj a bőséges vacsorára, amivel az útszéli vendéglőnél vagy otthon várnak.
4. Legnagyobb kincsed a vized
Megvan a napi 2 liter folyadékos reklám? Na, az vízre vonatkozik, nem egyébre. Mert az italtól lehet, hogy bátrabb leszel meg vidámabb, de a hágóra jól felfut a vized, a szikláról meg szépen leszédülsz. Szóval max egy jutalomsört érdemes vinni a csúcsra, de nyáron az is jól felmelegszik. Ha pedig meleg italra vágysz, legközelebb nem kell agyalj azon, hogy teát viszel-e a kávé helyett a termoszban, minthogy még egyszer a nyílt terepen kelljen letold a gatyád. Bármennyire is romantikus a táj.
Viszont a 2 liter víz is nagyon relatív: volt már olyan hűvös idő, hogy csak fele kellett, és olyan dögmeleg is, hogy nem volt elég. Egy kétnapos nyári gerinctúrán már azon kapod magad, hogy a csomagod felét a víz teszi ki, de az is biztos, hogy többet nem spórolsz, miután kiszáradva, félholtan beestél a száraz Királykőről – kétszer is, hogy jól bevésődjön! Mert a híres kristálytiszta vizek sajnos nem a tetőkön folynak.
A mennyiséget amúgy állítólag azzal lehet csökkenteni, hogy belekeversz különböző ásványokat és sókat, amik jobban enyhítik a szomjúságot, de ezt tapasztalattal (még) nem tudom alátámasztani. Jut eszembe: mindig csak ásványvíz, bubimentes – mert a bubiknak valahol távozniuk kell, és a szénsavnak sem hiába ez a neve. Jó, egy feles kóla a menedékháznál azért belefér.
Ami pedig a csomagolást illeti: bár a flakonos megoldás nem túl praktikus a súlyeloszlás meg az ivás szempontjából sem, annyiban jobb a vizestartálynál, hogy véletlenül sem tudod nyitva felejteni a slagját, amin aztán kifolyik az összes víz, amit felcipeltél a hegyre. Ezt a leckét is örökre megtanulod, miután aranyárban kell visszavásárolnod az összes vizet a legközelebbi menedékházban, de hálát adsz, hogy egyáltalán van ilyen és lehetett kapni. Persze, a cipelést se kell túlzásba vinni, érdemes a turistatérképeken (például itt) lecsekkolni, vannak-e források az útvonalon, de ne lepődjünk meg, ha egy pár centi a térképen akár százas nagyságrendű szintkülönbséget is jelenthet a valóságban.
5. Egyszer kelljen, s veszed elé
Ha van még valami, amin kár spórolni, de túl sokat is vinni, az a ruha. Mert hiába van több kajád a kelleténél, ha a kezedre ráfagy a szendvics. Amint az a fenti példa is mutatta, gyorsan változhat az idő és a rövidgatyás menetből könnyen lehet hótaposás a vége. Nem hiába mondják öreganyáink, hogy öltözzünk rétegesen: ami nem kell, veszed le, ami kell, veszed fel – ilyen egyszerű. Aki már égett le a „jó hűvös” hegyekben, az naptej nélkül többé nem indul el, aki meg ázott-fázott „a hétágra sütő napon”, az sosem fogja kihagyni az esőköpenyt és a mentőfóliát sem. Egy vízálló szatyorba tett cserepóló, -bugyi és -zokni a karácsonyi ajándékkal vetekszik egy átázott nap után.
Idővel rájössz, hogy nem árt, ha egyebed is vízálló a térdig érő nejlonköpönyegen kívül, ami alatt úgyis csak aszalódsz, s mint egy jó eresz, szépen a nadrágodra, onnan meg a bakancsodba vezeti a vizet. Amikor pedig locsogó bakanccsal, taknyos orral húzod ki a napot, már nem is tűnik olyan drágának a csodamembrános széldzseki meg a górétexes bakancs, ami évekig kiszolgál. S az első viperamarás után már nem is tűnik olyan idétlennek egy könnyen fel-lekapcsolható kamásli vagy nadrágszár, még a nyári hőségben sem. Egyből előkerülnek a poros síbotok is, amikkel a nyápic skandinávok meg a német nyuggerek járnak, ha majd egyszer fából fába kapaszkodva kell lejönnöd a hegyről, mert a térdeid egyszerűen feladják a szolgálatot.
Apropó, tartozékok, igazi extrém élmény télen a csúszós sziklaoldalon ráeszmélni, hogy mire is lenne jó a hágóvas, ha lenne a talpadon, vagy sisak a fejeden, mikor ráesik egy meglazult szikladarab. Ha pedig kóstoltak meg már pásztorkutyák, vagy kergetett meg a medve, a sprayre sem fogod sajnálni többet a pénzt, és nem is felejted otthon. Ahogy a külső akksit sem, miután egyszer az égről eltűnt a nap, a fotózástól lemerült telefonodról pedig a navigáció és a lámpa.
6. Az idő nem áll meg a kedvedért
Ha ügyesen felkészültél testben és lélekben, már csak arra kell ügyelj, hogy tartsd az ütemtervet. Ja, hogy nincs neked olyan? Na, majd lesz, miután az első alkalommal rád sötétedett a hegyen s félig átfagyva, jól eltévedve, kimerülve esel vissza valahogy a civilizációba. Ha nem tudtál időben összepakolni (nem aznap reggel!), felkelni és elindulni, mondjuk egy átvirrasztott éjszaka után, vagy ötpercenként meg kell állni cigizni meg fotózkodni, akkor jó eséllyel rád fog sötétedni még a leghosszabb nyári napon is. Ahogy a román utakon, a hegyen sincs olyan, hogy majd behozzuk az elvesztett időt!
Megjött a kedved? Mászd meg a kedvenc hegyeimet!
A tervezéshez használjuk ki, hogy a menetidőt egészen pontos átlaggal mutatják a navigációs appok, az időjárásappok pedig a napnyugta idejét. Utóbbiból pedig ha kivonjuk a menetidőt, megvan az optimális indulási idő. Csak vigyázzunk az északkeleti fekvésű hegyoldalakkal, amelyek hamarabb árnyékba borulnak, illetve adjunk hozzá nagyvonalúan 1-2 órát a megállásokra. Ha pedig nem haladunk ütemszerűen vagy későn indultunk, akkor csak addig menjünk el, ahonnan még sötétedésig visszaérhetünk (az ereszkedés átlagosan ⅔-a a mászásidőnek). Persze, a legjobb tervezés mellett is közbejöhet bármi (baleset, rosszullét, eltévedés), úgyhogy a melegebb ruhát, mentőfóliát és a fejlámpát is érdemes bepakolni minden eshetőségre. S még a hegyimentők is meg fognak dicsérni érte.
7. Csak semmi hősködés!
Mondja az, aki imád a sziklapárkányon táncolni, szirtekre kiülni a tátongó mélység fölé, és a biztonságos láncok helyett a sziklafal réseibe kapaszkodni. De aki azt is tudja, hogy sokszor csak a kondiján, a lélekjelenlétén, a társán vagy az őrangyalán múlt, hogy nem hagyta ott valahol a fogát. A mázt a tenyeréről, térdéről már vitte le kő és vas, ázott el bőrig, égett le ropogósra, maradt étlen-szomjan, tévedt el nem egyszer, merült le halálosan, de egy isteneset még nem esett, pedig az biztosan alázatosabbá tette volna egyből és megspórolta volna a sok szenvedést, amit magának okozott a tizenév alatt, mióta gyógyíthatatlanul beleszeretett a hegyekbe. Bár az is lehet, hogy egy életre elvette volna a kedvét.
Azt azonban egy életre megtanulta, hogy a fene nagy büszkeséget a hegy nem tűri s hogy feladni, megfordulni márpedig nem szégyen, hisz a hegy nem megy sehová, visszavár. S nagyobb kár volna, ha egy napon nem tudná már elmesélni, hogy mi mindent látott, tapasztalt, és nem csak hajszál híján túlélte a kalandot.
