Jobb volna teljesen újat hajtani, ha volna miből. Fotó: Gál Előd

Lassan a végére érünk egy olyan kampányidőszaknak, ami nem hogy a magyarországi választásokkal, hanem egyenesen a pápaválasztással vetekedhet, amennyire komolyan veszik magukat a jelöltek és szekértáboraik.

Amekkora kíváncsisággal vágtam bele újságíróként, mindig naivan bizakodó városlakóként, éppen annyira lefáradtam és belefásultam a végére. Mert hiába indultunk ki abból a – már közhellyé vált – konszenzusból, hogy nem létezik a szervezet, egység kell meg újulás, mert nélküle nincs kilépés a politikai karanténból, már az elejétől látványosan széttöredezett, majd bipolárissá vált a társaság.

Úgy kezdett el életre-halálra menni a harc egy kisvárosi párttisztségért, hogy a tisztújítás meghirdetése előtt látszólag a kutyát sem érdekelte, még az “aktív magnak” számító tanácsfrakciót sem, hogy működik, létezik a szervezet vagy sem. Épp ellenkezőleg: mintha a város vezetését nagy többséggel megszerző Szabad Emberek kezdték volna ezt jobban tematizálni, mikor rájöttek, hogy RMDSZ nélkül nem csurran se Bukarestből, se Budapestről, s az uniós projektek önrészei is durván elszálltak.

Érdekes, a tisztújítás meghirdetésével hirtelen

mindenkinek olyan fontos lett a szervezet, mindenki meg akarja váltani,

ráadásul olyanok, akik – egyáltalán vagy hosszú évekig – kisujjukat se mozdították érte. Amint véglegessé vált az elnökjelöltek személye, elindult a kakasviadal, ami lassan nem is a szitokszóvá vált RMDSZ-ről, hanem a vezérek és a klánok összecsapásáról kezdett szólni.

Hangzatos, de üres beszédekkel, túl hosszú levelekkel és posztokkal fárasztottak, már a fülünkből is a nyitás, változás, megújulás, összefogás folyt, miközben egyebet nem láttunk, mint bezárást és széthúzást, egyenes beszéd helyett sok-sok mellébeszélést. Pedig nehéz lesz úgy az elvesztett bizalmat visszaszerezni, ha a módszereken nem változtatnak, ha egymás lejáratása közepette – talán észre sem véve, ki sem látva a nagy küzdelemből – éppen magukat hiteltelenítik el.

Kezdve a tisztá(bb)nak mondott Miklós Zoltánnal, aki ahelyett, hogy önmagát adná, inkognitóban összeáll egy olyan Emberrel, aki éppen az RMDSZ-t szidta a leghangosabban alig néhány éve. Folytatva Jakab Áron Csabával, aki – vesztenivaló híján – azzal kezdte kampányát, hogy jól nekirontott Bíró Barna Botondnak, majd visszavonulót fújt, amint nyilvánvaló lett, hogy vesztésre áll. Persze, Bírót sem kell védeni, ő épp a hajrában húzott elő egy piszkos kártyát Imre Gáborra úgy, hogy az egésznek köze sincs a jelenlegi helyzethez. Antal Lóránt becsületére szóljon, hogy nem ugrott neki “támadóinak”, de a választóknak talán kevés lesz – szenátorként meg elnökjelöltként – azzal dicsekedni, hogy az ő emailje nélkül nem is volna inkubátorház, le kellett menni a Budvárba, hogy tudják, a listán hányadik névre kell menjen az X.

Az elmúlt hetekben tehát távolról sem az elvek, értékrendek ütközését láttuk, hisz ugyanazt szajkózzák, hanem ezúttal is sikerült elveszni a hatalmi játszmák akadálypályáján, ami az egók összecsapásában merült ki. Minek a végén csak egy maradhat, mint a Hegylakóban. S akkor csodálozunk, ha rajtuk s általuk rajtunk röhög az egész megye s fél Erdély! Szerencsére szokva vagyunk hozzá, de azért a nagy taktikázás és komolykodás közepette nem kéne mindenkit, az ellenjelöltet, a tagságot, a sajtót és a várost is hülyének nézni. Egyesek akkora stratégának tartják magukat, mégis szem elől tévesztik a célt: a bizalom visszaszerzését.

Kicsinyes, populista dumákkal márpedig nehéz lesz

visszaszerezni azt a bizalmat, amit ők is elismernek, hogy régen eljátszott az RMDSZ Udvarhelyen. Azt a bizalmat, amit volt lehetőségük visszaszerezni ellenzékként, ami elvileg a leghálásabb szerepkör a politikában. De 2020 előtt a kötekedésen, gáncsoskodáson kívül sok konstruktívat nem láttunk tőlük, hacsak nem számolunk azzal a – nem túl eredeti – kampányhúzással, hogy adjanak laptopokat a pedagógusoknak. 2020 óta pedig látványosan meghúzták magukat, hadd építse le magát a POL, hadd fulladjon bele a vezér megalomán ábrándjaiba. Csakhogy kivárással nem lehet sem bizalmat, sem választást nyerni, tenni kell érte. Mit tettek? Kihagyták annak a lehetőségét is, hogy ők intézzék a bukaresti/budapesti csapokat, nehogy Gálfi arassa le a babérokat. Megfeledkezve arról, hogy csak a megfelelő kommunikáción múlt volna, kinek tulajdonítja a nép a sikert. Ez pedig állítólag a központi RMDSZ nagy erőssége, talán érdemes volna kikérni a kolozsvári “fellegvár” segítségét, vagy egy kicsit felnőni a feladathoz, amit közéletnek hívunk.

A nagy kérdés továbbra is az, hogy február 27-e után hogyan lehet erős, új szervezete Udvarhelynek, amit nem lehet majd megkerülni. Mert úgy biztosan nem, ahogyan azt előre vetítik a jelöltek. Persze, mindenki diplomatikusan azt mondja, ha a másik nyer, úgyis együtt fognak majd működni. Ne legyünk naivak, egyik tábor sem fog beállni a másik mögé egy ilyen kiélezett kampány után. Nemhogy egy RMDSZ nem lesz, több sem lesz, egyszerűen nem lesz. A legnagyobb gond pedig ezzel az, hogy Udvarhelyt sem fogja senki csak úgy megszánni, és kiemelni a karanténból, s egyelőre a városnak sincs amiért hálásnak lennie – nem fog vörös szőnyeget terítve, tulipánszirmot szórva várni a nagy RMDSZ-es visszatérést a városházán 2024-ben.

Őszintén meglepődnék, ha ezek után nagy volna a választói kedv vasárnap. Hervadt tulipánt minek locsolni?