Egy új könyvben olyasmiről mesélnek a ’89-esek, amit korábban még a családjuknak se mertek elmondani.
Fotók: Dávid Endre
Mint egy óriási kirakós, amiből még hiányoznak elemek, de már kivehető a kép, úgy állt össze az a történet, amit az udvarhelyi forradalom és rendszerváltás szereplői, elszenvedői és a fiatalabb generációk képviselői együtt próbáltak összerakni a Székelyudvarhely 1989 című könyv bemutatóján, amelyet a helyi RMDSZ szervezett december 13-án, pénteken a városháza Szent István termében.
„Nyolc embert szólítottunk meg: az ötletgazdát, a történészt, a rendezőt, a forradalmárt, a polgármestert, a szervezőt, a szárnysegédet, a krónikást. Személyes hangvételű, bensőséges írások a megalázott, kiéheztetett, önnön arcától megfosztott közösségről, akik megmozdultak a szabadság nevében” – ajánlotta a könyvet, egyúttal konferálta a beszélgetést Ványolós István helyi tanácsos, a kötet társszerkesztője, az est házigazdája, aki előbb a díszvendégeket, majd a meghívott 89-eseket kérte fel: osszák meg emlékeiket, gondolataikat velünk.
Elsőként Derzsi László helyi RMDSZ-elnök követte őt a pódiumon.
„Nekünk szerencsénk van: nem éltük és nem tapasztaltuk meg azt a nélkülözést, amit a mai idősebbek átéltek. Nem kellett megtapasztalnunk az értelmiségiek üldöztetését, a Szekuritáté általi megfélemlítést. Mi egy olyan világba születtünk vagy nőttünk bele, ahol nem kell hajnalosan sorba állni a tejért, kenyérért, hisz hiába volna meg ezekre pénzed, úgysem jutottál hozzá másképp” – jelentette ki a forradalommal egyidős és az azt követő generációk nevében.
Bíró Barna Botondnak, a megyei tanács alelnökének a rendszerváltás gyermekként „óriási csalódás volt”, mondja, mert nem lehetett belőle sólyom, ami számára a növés, a naggyá válás jele volt. Emlékszik arra is, hogy az óvodában a szőnyegek sárosak voltak, és nem voltak ott a megszokott képek a „szeretett” vezérrel, s mintha tűz is lett volna az udvaron. Nem tudták elképzelni, ki törhetett be az óvodába, de a következő foszlány már az, hogy ők is festik ki a tankönyvek első oldalán a portrét. Lehet, hogy innen származik a kampányplakátokat összefestő fétise, jegyzi meg nevetve, majd komolyra fordítja a szót. Emlékszik, hogy két rendőr érkezett hozzájuk, édesanyját bevitték, és – habár egy szót sem értett – érezte, hogy valami baj van, és hogy mennyire örvendett, mikor hazaengedték.
Fiatalként úgy érzi, határozottabban jobban él, mint elődei ‘89 előtt, ő ezért mond köszönetet azoknak, akik „tudták mit kell tenni”. Szerinte a nyugati országmodellek igenis megteremthetőek itthon, csak hogy tudunk-e megfelelően élni a szabadsággal, az itt a kérdés.
Sebestyén Csaba parlamenti képviselő szerint nehezen érthető lehet ez azoknak, akik nem tapasztalták meg a saját bőrükön, és úgy látja, akkor robbant ki a lufi, amikor a szocializmus elmélete és gyakorlata között érezhetővé vált a különbség. Saját életéből azt emelte ki, hogy hiába végzett évfolyamelsőként az egyetemen, Udvarhelytől, családjától mégis messze, Kolozs megyébe helyezték ki, édesapját pedig meghurcolták, mert a katolikus templom javítását tervezte Szentegyházán. Az átmenetről, az azóta eltelt 30 évről realista módon, de pozitívan gondolkodik a képviselő:
Igaz, hogy minden álom nem vált valóra, de van magántulajdon, van értelmiség, kultúra, szabad nyelvhasználat, szabad mozgás, uniós csatlakozás, többpártrendszer, szabad gyülekezés joga stb. – sorolja –, és ezeket mind akkor fektették le, többek között azok, akik a főasztalnál ülnek.
Gálfi Árpád polgármester akkor éppen 21 éves volt, „ő is megmozdult”, mondja, ott volt a városháza előtt tüntető tömegben. „Akkor még nem tudtuk, hogy mi lesz ennek a következménye”, de most ő is köszönetet mond azoknak,
akik élére álltak a forradalomnak.
Köztük ül Gidó Csaba helytörténész, a kötet egyik szerzője, aki 16 éves volt az események idején, és a nagymamájánál volt Székelyderzsben, lepényt sütöttek karácsonyra. Csak akkor vette észre, hogy valami történt Udvarhelyen, amikor leszálltak a buszról, és látták a rendőrség kiégett épületét. Utólag „haragudt” is a szüleire, nevet, hogy Derzsben kellett töltenie a forradalmat, ami történészként komolyan foglalkoztatja.
Gidó Csaba, középen, tőle balra Ferenczy Ferencz, a polgármester, jobbra Derzsy András, a szárnysegéd.
A történész kitért arra is, hogy örömmel vállalta a Jakabffy Elemér Alapítvány 17 erdélyi városra kitérő kutatásában az udvarhelyi fejezet elkészítését, mert „nem csak a város, hanem az ő életét is befolyásolta” ez az esemény. Az általa még befejezetlennek tartott tanulmány egy része olvasható a bemutatott kötetben, amely a főszereplők visszaemlékezéseit is tartalmazza. Ők következnek.
A forradalmár
Kolumbán Gábort, a Hargita megyei tanács volt elnökét úgy mutatja be Ványolós mint a Nemzeti Megmentési Front első udvarhelyi elnökét. Ez az első ilyen kiadvány, mondja, érdemes volna majd bővíteni, mert csak 1989. december 22-ig kellett megírni az emlékeket, de az igazán izgalmas időszak januárban kezdődött. Ennek megírása hátravan, és úgy véli, egy 1990-es kötetet is kiadhatna az RMDSZ, amely éppen akkor alakult. „Hosszú volt ez a harminc év, sokan hiányoznak, egy részük már az örökkévalóságban, mások visszavonultak vagy nem sikerült bevonni őket”.
Kolumbán úgy jellemzi magát, mint aki általában nem hátra veti szemét, hanem előre, próbál minél inkább a jelenben él. „Lelki terror visszatekinteni, nem kellemes dolog, de írás közben jó volt újra 30 évesnek lenni”.
Olyan dolgokat mondott el, amiket azelőtt csak keveseknek.
Úgy gondolja, talán nem volt egyedül azzal az érzéssel, hogy a változás a levegőben van, ezért nem is lepődött meg rajta, amikor kitört. Úgy érezte, hogy hónapok óta készült erre, ha nem is tudta, milyen szerepben. Radikális változás volt, azon az éjszakán történt első misztikus élménye, ami meghatározta további életét: megkeresztelkedett, konfirmált, unitárius főgondnok lett. A párttitkár irodájában, két összetolt fotelben aludt, amikor éjjel háromkor azzal költötték, hogy gyorsan írja alá az RMDSZ alapító okiratát. Annyira fáradt volt, hogy azt hallucinálta, kilép a testéből és kezet fog saját magával.
Bevillan egy olyan kép is, ahogyan a részeg kazánfűtő kézigránáttal áll előtte, amit a rendőrség romjai közül szedhetett össze. Tisztára, mint a 22-es csapdájában, mondja, fejét csóválva.
A szervező, a forradalmár, a polgármester, a történész, a szárnysegéd, a krónikás.
„Hogy mit kell cselekedni, az bizonyos volt, de a megérzés nem evilági eredetű. Honnan tudtuk, nem féltünk? Nem voltak elvárások, így nem is csalódtunk, nem voltak kételyek, eszünkbe se jutott, hogy megbukhat a forradalom. Istennek tetsző dolog volt. Ezt nem tudja tőlem elvenni senki, bármilyen összeesküvés-elmélet derülne ki. Aki kint volt az utcán, az tudja, milyen hihetetlen érzés volt”.
Visszaemlékezésében Kolumbán annak az első szabad éjféli mise hátterét is elmesélte. A radarállomás főnöke szólt, hogy le kellene kapcsolni a villanyt, mert helikopterek jönnek a város felé. – Emlékszel, (Balázs) Árpi? – kérdez a közönség felé. Egy hangszórós Daciával járták a várost, hogy maradjanak otthon az emberek, ne menjenek a Patkóba. De le se kellett kapcsolni a villanyt, helikopterek sem voltak, éjfél előtt pár perccel vonták vissza a riasztást.
Miközben terrorizmussal riogattak, bölcs döntéseket kellett hozni, például, hogy nem osztották ki a fegyvereket a „népőrzéssel” megbízott csapatoknak, és tilos volt az alkoholfogyasztás este 7 után, különben a városháza pincéjébe vittek kijózanodni. Ez most bűncselekmény volna, valakit az akarata ellenére fogva tartani, de akkor abban bíztak, amit becsületesnek vélnek, az törvényes is kell hogy legyen.
Csak amikor látták a nacionalizmus újult feltörését a kilencvenes években (szerk. megj.: utalás fekete márciusra), akkor ébredtek fel az álomból, akkor vált élet-halál harccá.
A polgármester
Ferenczy Ferenczet, Udvarhely első szabadon választott polgármesterét meglepte december 22-e, habár az előzményekről tudtak a Szabad Európából, a Kossuth rádióból. „Gorbacsov meghirdetett peresztrojkája idegen volt, mint bikának a vörös posztó”.
Jobb szélen Ferenczy Ferencz, középen Kolumbán Gábor, a forradalmár, bal szélen Sófalvi László, a szervező.
Reggel hívták gyűlésbe Csíkszeredába, de nem akart bemenni, mert hallották, mi történt Temesváron, Bukarestben. Mivel jobban féltek a következményektől, mégiscsak bementek. Hamar le is járt, s már a jövő évre terveztek, mintha mi sem történt volna, de kimenetkor fontos bejelentés érte őket: öngyilkos lett (Vasile) Milea (akkori védelmi miniszter), de hogy Ceaușescura gyanakszanak.
Nemsokára a tévén látták, hogy a pártvezér elmenekült helikopterrel, s mire ebéd után visszaértek Udvarhelyre, a főtéren már égtek a könyvek. A városháza büféjéből dobálták ki a kávét, narancsot, cigit, Gál (Ferenc) elvtársat (a város első emberét) keresték, és fekete füst gomolygott az anyakönyvi osztályról. „Ez nem forradalom, ez vandalizmus, menjünk haza” – gondolták abban a pillanatban. Otthon hívták telefonon, hogy nézzen ki az ablakon. Égett a rendőrség. Nyomasztó érzése volt, éberen várták éjjel a terroristákat, hogy megverjék őket.
Az első polgármester-választási urnába, ami – jobb híján – egy szemétláda volt, az ő neve is belekerült, de nem érezte a forradalmi hangulatot, s márciusban meg is tapasztalták a demokráciát, ami „bejött az ablakon” – meséli csalódottan. Nagy kalapnak érezte a város vezetését, pedig volt gyakorlata, de félt, végül barátai biztatására vállalta a megbízást. Kétszer is elmehetett volna, mégse tette, a szíve nem hagyta, ezért vállalta, ha már tehet valamit a városáért. Az első szabad választásokig nem volt egyszerű dolog, rendet tartani, törvény kellett. Összenéznek Kolumbánnal, egyetértve abban a hitükben, hogy amit becsületesnek gondoltak, abból lehetett szabály.
A szervező
Sófalvi László, a széki RMDSZ egyik alapítója, volt alpolgármester, nehezen vette rá magát a felkérésre, mert úgy volt vele, mint a nagyapja, hogy a hadifogságról nem szívesen beszéltek, legfeljebb bajtársak között. Örül annak, hogy generációváltás történt az RMDSZ-ben és a közigazgatásban is, és a fiatalabbak fontosnak tartották, hogy megszólítsák az „öregeket”, és az emlékeket kicsikarják belőlük. „Egyfajta rendszerváltók voltunk, de nem tudatosan, nem gondolkodtunk sokat” – vallja magáról.
A székelykeresztúri származású politikus 1973-ban került Udvarhelyre, Kolumbán Gábort a Matricánál ismerte meg. Javában zajlott az iparosítás, mérnökök, orvosok, tanárok lepték el Udvarhelyt, jó hangulat volt – emlékszik vissza. A hetvenes évek derekáig úgy érezték, mintha enyhült volna a rendszer, baráti társaságba verődve szabadon beszéltek politikáról.
Szenátusnak nevezték magukat,
s lám, ‘89 után két parlamenti képviselőt (Antal István, Asztalos Ferenc) is adott ez a csoport. Híre is ment akkori ténykedésüknek, a hatóságok figyelmébe kerültek, a szeku kihallgatta őket, az István a király hanglemezüket elvették, de még a Kriterion kiadónál megjelent köteteket is. Többet Magyarországra se utazhatott, az életszínvonal fokozatosan romlott: sorban állások, villany-, fűtésgondok voltak, üzemanyagra havi 15 literes kvóta (a két benzinkútnál a sor Máréfalváig, Boldogfalváig ért), hírzárlatok. Mindezek nyomasztóvá tették a létet, és természetes, várható volt a változás. „Benne volt a levegőben, hogy kirobban, csak egy szikra kellett”. De a temesvári eseményekről csak szórványosan tudtak, véletlenül szereztek tudomást rádióból és az onnan hazatérő ismerősöktől.
Sófalvi emlékszik, hogy december 20-án (vagy 21-én) a délutáni műszak idején összegyűltek, hogy elítéljék a temesvári eseményeket (szerk. megj.: belelövettek a tömegbe a katonasággal), végül a munkát tagadták meg, s csendesen ellenálltak.
Azzal riogattak a szekusok,
hogy a gyár tetején mesterlövészek vannak, és ne menjenek ki az emberek. A tízórai szünetben végigmentek a részlegeken, körbejárták a gyárat és várták az üzemi nagygyűlést. Hazafias gárdát alakítottak, fegyverek is voltak a városban, de a muníciót elvitték még december 22-e előtt, így nem volt mit kiosztani. Közben a tévében bejelentették, hogy a diktátor megbukott, és a gyár egy pillanat alatt kiürült, faképnél hagyva az újonnan létrejött bizottságot. Első dolguk így hát az volt, hogy leállítsák az otthagyott gépeket. Hamarosan látni lehetett a gomolygó füstöt a főtér felől.
Hogy terroristák voltak-e vagy sem, azt ő nem tudja megítélni, de élesen él emlékezetében egy tévés bejátszás Brassóból, amin egy barna bőrű harcost mutatnak a sürgősségen, akit a hazafias gárdisták őriztek. Azt is egyetlenegyszer látta, többet nem mutatták. A brassói események apropóján Imecs Lászlót, Udvarhely forradalmi halottját emlegeti, akit katonaként, a rohamsisak alatt, homlokán érte a lövés, amikor éjszaka kivezényelték. „Biztos, hogy mesterlövész végzett vele”, az ő emlékét kellene minden évben ápolni – sugallja Sófalvi.
A szárnysegéd
Kovács Sándor főesperes is olyan ember volt, aki a főasztalnál kellene helyet foglaljon, de itt van ma köztünk a szürke eminenciása, Bandi bácsi – konferálta fel Ványolós a Szent Miklós plébánia főgondnokát, Derzsy Andrást. „Hogy forradalom volt-e, vagy mi”, az számára két nappal azelőtt kezdődött. December 20-án hívták a Szekuhoz, erről sokáig a családja se tudott, amíg fel nem kérték, hogy írjon róla.
A főesperes akkor neki azt mondta: valami készül, menj be, de vigyázz. A kapunál elvették a személyi igazolványát, bevitték egy szobába, ahol egy félórát váratták, majd azonnal rátértek a tárgyra. Hegyi István református lelkész aláírásokat gyűjtött Tőkés László támogatására. – Járt-e Kovács papnál? – kérdezte a szekus. A nemleges válaszra „olyan két pofont kaptam tőle. Akkor kezdődött a forradalom”. – Még találkozunk, mondta a szekus parancsnok, Dumitru Coman, aki akkor még nem tudta,
hogy két nap múlva agyonverik.
„Csak akkor esett le a kő, amikor láttam, hogy a Kossuth sarkán égnek a könyvek. Addig stresszben voltam, hogy mi lesz”. December 23-án este hívatta őt a főesperes, hogy szervezzék meg az első szabadtéri szentmisét. Bandi bácsi a Patkót javasolta, ez tetszett is Kovácsnak, de, mire nekifogtak a készülődésnek, a közelgő terroristák rémhíre miatt végül nem lehetett megszervezni. A templom így is annyira tele volt, hogy a téren is álltak az emberek – emlékszik vissza azokra az időkre.
Húsvétkor nem csak a templom előtti tér telt meg, hanem a lépcsőn is álltak, annyian voltak, de az ünnepet cirkáló helikopterek zavarták meg, amelyből gépfegyveres katonák hajoltak ki. Mindenki futott, amerre látott. Hogy mit jelentett ez az egész, „azt ma már jól tudjuk: Itt vagyunk, vigyázunk rátok. Kísérjük minden lépéseteket” – zárta szavait.
A krónikás
Balázs Ferenc nem beszél arról, ami a könyvben úgyis benne van, s a fotók helyette is mesélnek, ezért inkább arról szól, hogyan jutott el odáig, hogy az udvarhelyi forradalom fotós „krónikása” legyen. Foszlányok ugranak be, amik a letűnt rendszert jól illusztrálják: szülőfalujában, Korondon nem volt áram az iskolában, de ő szerzett egy detektort és egy fülhallgatót s azzal fogta a rádióadókat. Amint lehetett kapni, rábírta szüleit, hogy szerezzenek be egy rendes rádiót is. Taplóval foglalkoztak a szülei, járták a világot, beszerezték. Mire bevezették a villanyt a faluba, ők már a tévét is bekötötték. A forradalom előtt három parabola volt a környéken, az egyik az övék volt – meséli. Amikor a műszaki iskolát végezte Vásárhelyen, akkor kapta (kölcsönbe) első fényképezőgépét, majd magának is vett egyet. Most meg a Facebook-oldalára teszi fel szép lassan a színes diákat, hogy lássák az emberek, milyen volt a városuk régebb, és azt szeretné, ha a mostani fiatalok is vállalnák ezt a szerepet, legyenek saját koruk krónikásai.
A kirakós további darabjaiért, a történetekért és korabeli fényképekért a könyvet az RMDSZ-irodában (a városháza 2. emeletén) és Antal Lóránt képviselői irodájában (Tompa László 5. szám) 40 lejért lehet megvásárolni.