Még egy hónapja sem dolgozott Angliában az udvarhelyi lány, amikor tudatosult benne, hogy haza kell jönnie. Történetét úgy meséljük el, ahogy azt ő nekünk tette:

Nekem nagyon rosszul esett, hogy láttam, hogy mindenki esik neki másoknak, hogy miért jönnek haza. Azért jöttünk haza, mert arra, hogy lakbért fizessek, lényegében ráment volna minden pénzem, így három hét munka után. Én még nem voltam bejelentve, éppen igényeltem volna a NI számomat (társadalom biztosítási szám – szerk. megj.).

Jó, még van munkánk, nem beszélünk a vírusról

Ott dolgoztam Cranleighben, egy faluban, nem messze Londontól. A London körüli falvakban dolgoztunk igazából, nem Londonban, az már inkább veszélyzóna. Az agglomerációban még két héttel ezelőtt nem volt semmi baj. Londonban sem különösebben, de az zártabb, ott a metró, hamarabb terjed, ott már voltak karanténok. Nálunk még mindenki jött-ment. A boltokból ugyanúgy felvásároltak mindent, mint itthon, egy hétig kerestük a WC-papírt. Ott, az üzletekben elkezdték kiírni, hogy mindenki egy adott termékből csak mondjuk két darabot vásárolhat, hogy jusson mindenkinek, és a készpénzes fizetés is megszűnt. Maradt a kártyás, és volt ilyen gépes is, hogy te magadnak leméred, bepittyented a dolgokat.

Mi házaknál takarítottunk. Volt, ahol már engem is megszerettek, pedig csak három hete voltam ott, de lemondták a takarítást, mert gyerek van, féltették. Az időseknek volt, aki lázat mért, mielőtt mentünk, aztán ahogy jöttek a szigorítások, gumikesztyűt, maszkot adtak egy-egy háznál, de szépen lassan minden kliens lemondta a szolgáltatást. Vasárnap megbeszéltük, „jó, még van munkánk, nem beszélünk a vírusról”, de hétfőn, amikor beültünk az autóba, lemondták még két munkánkat, úgyhogy maradtunk három óra melóval, a keddi napunk az zéró volt. Akkor leültünk, és megbeszéltük, hogy haza kéne menni, amíg lehet, úgyhogy megvettük keddre a kompjegyet. Csak Franciaországon keresztül jöhettünk. Akkor az még nem volt vörös zóna.

Tehát hétfőn döntöttük el, és vettük meg a kompjegyet, aznap este bejelentették, hogy lassan zárják le a határokat, már megfordult a fejünkben, hogy minket már nem engednek át. Sokan mondták, amikor indultunk, hogy minden le van zárva, hülyék vagyunk, hogy elindulunk, se a német, se a francia határon nem lehet átjutni, pedig akkor még mindkettő sárga zónának számított. Volt viszont, aki nemrég jött haza autóval, és gond nélkül átjutottak mindenhol. Aztán úgy döntöttünk, hogy megyünk, máskülönben ott ragadunk. Útközben jöttünk rá, hogy

bevörösödtek a zónák.

Végül nem volt semmi baj, simán átengedtek. Nálam egy román személyi volt, és a lakcímkártyám, mert nincsen magyar személyim. A franciáktól átmentünk a belgákhoz, semmi határ nem volt, a belgáktól ugyanúgy a németekhez. Egy iratot sem kellett megmutatnunk. Onnan vettük észre, hogy más országban vagyunk, hogy a rádió nyelvet váltott. Innen mentünk az osztrákokhoz. Ott ellenőriztek, szerintem háromszor állítottak meg, a határ előtt már kilométerenként. Elmondták, hogy le van zárva a magyar határ, csak magyar állampolgárok mehetnek át. A határnál engem nem akartak átengedni a lakcímkártyával, csak személyivel, a rendszerben aztán megfuttatták a lakcímkártyán levő számot és átengedtek valahogy.

Ők kérdezték meg először, hogy hová megyünk.

Azt sem kérdezték meg sehol, hogy szálltunk-e ki az autóból például a vörös zónás országokban. Egyébként kesztyűben voltunk végig és maszkban, akárhányszor kiszálltunk. Franciaországban nem álltunk meg, a kompon találkoztunk emberekkel, az elkerülhetetlen volt. Ott inkább betartotta mindenki az előírt távolságokat, rá voltak festve a padlóra a kis vonalak, hogy hol szabad állni. A belgáknál egyet tankoltunk, a németeknél megpihentünk, az autóban aludtunk egyet. Összesen 5-6 alkalommal álltunk meg, ebből kétszer a németeknél, muszáj volt, mert hosszú a szakasz. Azelőtt olvastunk egy cikket, hogy az osztrák határhoz tele tankkal kell mennünk, mert nem állhatunk meg sehol, de amúgy megállhattunk, a határnál sem mondtak ilyesmit.

Az osztrák benzinkutaknál plexiüvegen keresztül beszélsz az eladóval, kesztyűben vannak és fertőtlenítenek, a wc-k is úgy vannak kitalálva, és modernizálva, hogy ne kelljen megfognod semmit.

Az is fura volt, hogy bármikor fel kellett mutatnunk a személyit, nem kellett a maszkot levenni, csak a szemünket látták. Amikor kifele mentem egy hónapja, akkor már kicsit érződött ez az egész, és én maszkban mentem már a reptérre. Biztos, ami biztos. Akkor mindig leszedették a maszkot.

Elég szervezetlen minden végig: nem lehet érteni, amiket elmondanak, sehol nem tudják, vagy közlik, hogyha áthaladsz egy országon, mi történik, meg sem kérdezték a román határig sehol, hogy hol jöttünk eddig keresztül. Az is megfordult a fejünkben, hogy Magyarországon maradjunk-e, mert nem tudtuk, hogy itthon intézményes karanténba kell-e vonulnunk.

Eljutottunk valahogy a román határig,

ahol volt  egy kábé tíz kilométeres kamionsor. Azt hiszem, a második nagylaki határátkelőnél jöttünk át. Egy óra sorbanállás után értünk oda a magyarokig, akik elkérték a személyinket, visszaadták és mondták: „merge”.

Amikor a román oldalra megérkeztünk március 25-én, szerdán éjszaka, ki kellett töltenünk egy nyilatkozatot. A személyes adatok mellett azt is bele kellett írni, hogy mikor indultunk el, mikor érkeztünk meg a határhoz, honnan jövünk, hova megyünk, minden országot, amin átjöttünk és oda kellett írnunk minden várost is, amit hazafelé érinteni fogunk, tehát pontos útvonalat. Volt egy ikszelős rész a tünetekre vonatkozóan. Lázat nem mértek, bármit mondhattunk volna. Be kellett írnunk, hogy hol szeretnénk tartózkodni Romániában, mi beírtuk a házi elkülönítést. Be kellett írnunk a címet, hogy mikor érkezünk oda, és hogy ki visz el engem ehhez a lakcímhez. Mi a másnap reggelt írtuk be, amitől számítva két hétig kell elkülönítésben lennünk. Nekem azt is be kellett írnom, hogy tizedikén hazaköltözöm abból a lakásból, amiben most vagyok, a szüleimhez.

Szervezetlenség volt, a kamoinsor külön állt, ők dudálgattak, mert egy ideig nem nagyon foglalkoztak velük. A mi sorunkban is sokan voltunk, mindenkit átengedtek. Mindig más határőr ment a kisépületbe a határnál, ő elvette a papírjainkat, akkor mondta, hogy parkoljunk le, jött a nyilatkozatokkal, elvitt egy sátorhoz, odaadta a papírokat, minket beküldött, ott megnézték, hogy jól töltöttük-e ki a nyilatkozatot, ha igen, visszaadták a személyiket.

Az volt a szóbeszéd, hogy minket is haza kell, hogy kísérjenek, és a határőrök is azt mondták, hogy várjunk, hiába hogy mi visszakaptunk mindent, és rendben voltak a nyilatkozatok. Félreállítottak a többi autó közé. Eltelt egy-két óra, még semmi sehol. Álltunk ott türelmesen.

Menekülttáborszerű hangulat volt.

A románok nagy része Németországból és Franciaországból jött, maszk és kesztyű nélkül jöttek-mentek. Egy adott ponton az egyik felnyitotta a csomagtartóját és a miccseket elkezdte osztogatni. Nagy türelmetlenség volt, mindenki szállt ki az autóból, hogy miért nem engedik tovább, még szöktek is neki a rendőröknek, kiabáltak nekik, ők meg a pisztolyokkal járkáltak, ezen kívül semmit nem csináltak. Elméletileg közel sem szabadna annyira lennünk egymáshoz, de többfős csoportokban jártak az emberek, a rendőrök pedig elvonultak az autóikhoz, gondolom, próbálták kitalálni, hogy mit hogyan oldjanak meg, mert nagyon úgy nézett ki, hogy senki nem tudja, mi történik.

Mi vártuk, hogy betegyenek egy konvojba, közben két rendőrtől is megkérdeztem óránként, hogy mi történik, mondják meg, mire várunk, egyáltalán jó helyen állunk-e. Mindig azt mondták, hogy várjunk nyugodtan. Amikor már négy órája várakoztuk, azt vettük észre, hogy már szinte csak mi vagyunk ott azok közül, akikkel egyszerre érkeztünk.

Megláttam megint egy rendőrt, akkor már kicsit mérges voltam, kérdeztem, miért nem mond senki semmit. Mondtam, hogy Nagy-Britanniából jövünk, és azt mondta, az sárga zóna, már akkor elmehettünk volna, amikor visszaadták a személyinket. Kihívott valakit, aki már ilyen védőöltözetben volt: overallban és maszkban volt, ő is azt mondta,hogy elmehettünk volna már órákkal ezelőtt, nem kell nekünk kíséret, s „drum bun”.

Amikor töltöttük ki a nyilatkozatokat, azt mondta a nő, hogy nem találkozhatunk senkivel, nem mehetünk sehová két hétig, amikor hazaértünk, fel kell hívnunk a családorvost, ő majd bejelenti, hogy megérkeztünk. Nem emlékszem, hogy mondta volna a járványügyet, már nagyon fáradtak voltunk. Azt is mondta, hogy fel kell vennünk a telefont, ha hívnak, – meg kellett adnunk a telefonszámunkat, és az e-mail címünket –, és elmondta, hogy ellenőrizni fognak.

Ami még fura, hogy semmi papírt nem adtak nekünk, hogyha megállítottak volna minket itthon, vagy bárhol ezután a rendőrök, el kellett volna magyaráznunk nekik, hogy mi történt a határon. Mi a nyilatkozatot leadtuk, és eljöttünk a semmivel. Angol autóval voltunk, de nem állítottak meg.

Megérkeztünk,

engem a srác, akivel utaztam, hazahozott. Senki nem jött ki, felcipeltem a bőröndömet, a szüleim elmondták, hogy mit hova tettek, otthagyták a lábtörlő alatt a kulcsot. Egy idős bácsi adta kölcsön a lakást, ahol elkülönítésben vagyok. Más nem nagyon akarta a lakását ideadni, még úgy se, hogy anyuék költöznek be, én meg haza. Mindenki be van szarva. Amikor eldöntöttük, hogy jövök haza, már elkezdtük ezt szervezni.

Felhívtam először a családorvosomat, amikor megérkeztem. Az asszisztense vette fel, neki elmondtam a nevemet, honnan jöttem, mikor érkeztem. Kérdezte, hogy tüneteim vannak-e, mondtam, hogy nincsenek. Elmondta azt is, hogy mindennap meg kell mérnem a lázamat, fel kell hívnom a családorvost, és be kell diktálnom, ahogy azt is, hogy érzem magam. Kivéve hétvégén, mert akkor ők nem dolgoznak. Akkor kell telefonálnom is, amikor nekik munkaidő van. Ezt tizennégy napig. Egyelőre lázmérőm nincs, de a szüleim hoznak.

Ő mondta azt is, hogy fel kell hívnom a járványügyet s megadta a telefonszámot. Azt hiszem, ez megyei, magyarul beszéltek. Nekik is elmondtam az adataim, és hogy honnan jövök. Ők megvitatták, hogy ez éppen milyen zóna, és mondták, hogy oké, maradhatok házi elkülönítésben és akkor mondták, hogy ne érintkezzek senkivel, még a szüleimmel se, és hogy jelentsek a családorvosnak. Lényegében sokat nem mondtak.

Szerencsére anyuékhoz közel vagyok,

nekik szólok, hogy mire van szükségem, amikor el tudnak menni a boltba. Áthozzák, megcsengetnek, megvárom, amíg elmennek, és ha nincs senki a lépcsőházban, kinyitom az ajtót, és elveszem. Anyuék betettek nekem egy ágyat, kaját, a laptopomat, a jógamatracomat. Szerencsére mindig hozhatnak dolgokat, csak nem találkozhatok velük, ezt a járványügyesek mondták el telefonon. Arra viszont nem tértek ki, hogy én odaadhatok-e nekik dolgokat. Kérdeztem anyumtól, hogy mi lesz a mosással, ő azt mondta, szerinte nem lehet elvinni a cuccaim.

Jógázom, tornázom, főzök, ha hoznak alapanyagot. Már felajánlották páran, hogy hoznak könyveket, vagy kötőtűt, fonalat. Jó, hogyha segítőkészek az ember barátai, még ha nem is hoznak dolgokat, legalább megígérik. Lehet, hogy megtanulok egy negyedik nyelvet, megnézem a sorozataimat, meg az összes filmet, takarítgatok, egyelőre ennyi.

Az van, hogy én szeretek egyedül lenni, de már ma rájöttem, hogy így, hogy nem otthon vagyok, nem épp a komfortzónám. Próbálok valamit úgy alakítani, hogy egy kicsit otthonosabb legyen. Szerencsére van teraszom és közben ki tudok menni a levegőre.

És folyamatosan várom a rendőröket, mert állítólag fognak jönni ellenőrizni, és az ajtón ki kell majd talán mutatnom a személyimet és mennek is tovább. Ezt egy ismerőstől tudom, aki szintén házi elkülönítésben van. Egyelőre nem jöttek, ez az első napom.