Fotók: Gál Barna
Olga néni kapuja be van zárva, telefonon értekezünk az utcáról, hogy bebocsátást nyerjünk. Meredek udvaron kapaszkodunk fel a bejáratig, az őrző-védő feladatokat egy szunnyadó kutya és egy idegesen lépegető rozsdaszínű kakas látja el. Frissen festett kerítés illata fogad minket, ami árulkodik a gazda munkabírásáról, élethez való ragaszkodásáról.
Aztán Barninak számoljon be a régi dolgokról, vegye sorba, mi történt a faluban születése óta – szól a kísérőm mondata, amikor egy belevaló beszélgetőtársat keresek Lengyelfalván.
Bartalis Mózes, Olga néni édesapja volt hajdanán a kisbíró a faluban – a farcádi bírót meglátogatva hallotta, hogy az Olga nevet adta leánygyermekének az elöljáró, s úgy megtetszett neki, hogy ő is hasonlóképpen cselekedett. Pedig az Olga nem egy szent név, katolikus faluban pedig az is szempont. Székelylengyelfalva történetének utóbbi kilencven évében egyetlen Olga született, az ő történetét ismerhetjük meg beszélgetésünk által.
Mózes és Vilma harmadik gyermeke
– A falu fele nem itt született, jönnek hozzánk, burkolják be a házakat, meg sem lehet ismerni a régi falut. Egyszer egy öreg járt úgy, hogy hazajött, kereste a szülői házát, megállt előtte, de nem ismerte fel. Mondták neki, hogy pedig itt született maga. Úgy járt, mint a menyasszony, akit nem lehet felismerni a fátyoltól, de alatta biza ő van. Én idevaló vagyok, a nagyapám nagyapja is itt született, itt van eltemetve. Péter és Pál ünnepén születtem, 1934-ben, Bartalis Mózes és Bartalis Vilma harmadik gyermekeként – kezdi a gyors bemutatkozást beszélgetőtársam, felvezetve életének legtragikusabb időszakát.
Emlékei elhalványultak az ötéves gyermeknek, de látja maga előtt az ágyban fekvő édesanyját, aki tüdőgyulladást kapott egy disznóvágás után. Vagy talán megcsömörölt, nem lehet tudni. Akkoriban nem volt olyan fejlett az orvostudomány, gyógyszer nélkül gyakran egy ma aprónak tűnő betegség is végzett az emberrel. Hiába próbálták gyöngyvirágos teával kezelni az asszonyt, a láza végül megölte őt.
