Emlékszel még arra, amikor megkért az osztálytársad arra, hogy írj bele az emlékes füzetébe? Jó haver, padtárs kellett, hogy legyél. Vagy csak egy szimpatikus pofa az osztályból. Mert nem mindenki írhatott csak úgy bele. Kedvenc ételek, filmek, színek adatbázisa tárult fel a füzetet lapozva. Leginkább a mások válaszai érdekeltek mindig, mert meg lehetett tudni, hogy ki kinek tetszik az iskolából.
Fotó: Dávid Anna Júlia
Húsz-harminc év távlatából elolvasva ezeket, szép emlékeket és időket hoznak vissza, azokat az időket, amikor reggeltől estig együtt lógtunk a számunkra legfontosabb arcokkal.
De mit szóljak akkor, mikor kezembe adnak egy több mint száz évvel ezelőtti emlékes füzetet? Egy olyat, amibe harcedzett katonák írnak, olyanok, akik naponta találkoznak a halállal, de mégis az életről regélnek.
Erotika 1913-ban. A fotó illusztráció. Forrás: Fortepan
Jakab Ferenc naplóját, emlékes füzetét az unokája, Lázár azzal a megjegyzéssel adta kezembe,
hogy azért „tartalmaz pajzán dolgokat is”.
Az első részben a szeretőtől búcsúzkodó katonát mutatjuk be, aki a szolgálati ideje alatt erotikus történetekkel is orvosolja honvágyát, szeretője hiányát. Ez a keményfedelű könyvecske több kézben megfordult, beírások sokasága tanúskodik erről. Az emlékes füzet első bejegyzése 1909-ből származik, az utolsó 1921-ből. Tizeként esztendő bejegyzéseiből betekintést nyerhetünk a korabeli bakák életébe, akik háborúznak, szexelnek, és imádkoznak. Igen, ez a hármas megfér egymás mellett.
A bejegyzések tekintélyes része „egy dal” néven szerepel a dokumentumban, így hívhatjuk akár beéneklésnek is őket.
Nem a hölgy kezéből vettük ki a könyvet, Városfalván kaptuk. Fotó: Dávid Anna Júlia
Igaz, én nem vagyok nagy nótás, de a hangulat el szokott ragadni. Múltkorjában arról beszélgettünk baráti társaságban, hogy miért ennyire népszerűek a népdalok falun, miért jár együtt minden találkozás az egymás hátát veregető, sírdogáló, a refrénnél ég felé mutató énekes tevékenységgel. Nem válaszoltuk meg, mert közben valakinek elkezdték a nótáját.
A kökényszemű barna kislánytól az öröm ostoráig
Adott a helyzet: alig érték el a felnőttkort, katonának sorozzák be a székely legényeket, akiknek fájó szívvel kell búcsút inteni az édesanyjuknak, vagy kedvesüknek. Elkerülnek a biztonságot nyújtó családtól. Ha visszagondolunk, nemrég még külsőségek mellett, nagy ceremóniával búcsúztatták a katonának induló fiatalokat.
Búcsúestet tartottak, énekeltek, majd bekísérték őket a vonatig, vagy kaszárnyáig, volt kerete, formája az elválásnak.
Ferenc 1911. február 20-án vonult be, a kökényszeműtől vesz búcsút naplójának elején.
Szerencsére nem maradt egyedül, társai osztoztak bánatában, mindenkinek maradt otthon szeretője, akit szeretett, vagy akit meg kívánt hódítani. A naplót kezdetben a Pál legények vezetik, Dénes és Ignácz neve tűnik fel a szövegek végén. Ezek a személyek lehettek öregebb bakák, akik leszerelve a fiatalabb Ferencre hagyják élményeiket a füzetbe zárva. Mielőtt átadnánk magunkat az emlékek élvezetéknek, fontosnak tartom megjegyezni azt, hogy:
a telefonos osztag katonái mindig a csapat előtt jártak,
lefektették a vezetékeket, majd a hadi cselekmény után utolsóként távozva összeszedték azt. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy szinte állandó életveszélyben voltak, a tűzvonalban bármelyik pillanatban találkozhattak a halállal. Nem, még nem tört ki az első világháború, de a fiúk Bosznia-Hercegovinában őrzik az országhatárt, legalább ezer kilométerre a városfalvi templomtoronytól. Ekkor még nem sejthették, hogy öt éven belül pont ebben az országban történt cselekmények miatt fog kitörni a világháború, első ezen a néven.
Telefonisták elfekvőben. Fotó: Fortepan
Nyugodt pillanatukban lapozzák a naplót, beleírnak egy utolsó üzenetet. Telik az idő nem jön hír az ottoniaktól, főleg a szeretőtől. A szomorkás nótákból lapról-lapról fenyegetők lesznek, féltékenységüknek adnak hangot.
„Hogyha engem megcsalsz álnok szívű, verjen meg az Isten
Forduljon el, s a kegyelme soha ne segítsen”.
Rossz álomként jelenik meg a bakák álmában a hazatéréskor a hálószobában talált tiszti kard, ami a feleség hűtlenségét jeleníti meg. Nem csak az ellenséggel küzdenek, a 36 hónap szolgálati idő a kapcsolatokat is próbára teszi. A kesergő, búcsúzós nótácskák pajzánná válnak a lövészárokban töltött idő hatására. Erotikus történetek, többéjszakás kalandok perzselő tüze elevenedik meg a barna lapokon.
Signore volt azon szeleszt, aki ma öt órakor az estélyi misén a Szent Márkus templomban volt?
– tették fel olasz nyelven a történet hősének a kérdést. Igenlő válaszára levelet nyújtottak át neki, Ilonka Verona invitálta játékra az úrfit:
A palota szobájában lezajlott afférban férfiúi amazok, női áldozócsészék főszereplésével zajlott a lapra vetett képzelődés, amit a biztonság kedvéért kétszer is leírnak a füzetben, nehogy elvesszenek a lapok a harcban. Ez a legszebben megfogalmazott pajzán sztori az egész füzetben, annak ellenére, hogy nem tűnik sajátnak. Több kéz másolja a füzetbe, néha az a gyanú is felmerül, hogy női kéz fogta azt a tollat. Nem egy szemérmes írás, de nem is közönséges.
Habár nem ismerjük minden katona ízlését nők terén,
az álomnőről van sejtés a történet alapján. „A picziriny száj kétrend fehér gyöngye által kettéválasztva, kissé nyitva volt és bájosan mosolygott reám. Sötét fekete szeme úgy ragyogott, mint két izzó széndarab, duzzadó keble könnyen le volt fátyolozva, hófehér lábszárain kétfél harisnyák voltak, melyek a tele gömbölyű czombokat láthatóvá tették” – olvasható a szövegben. Ez a mondat is bizonyítja azt, hogy átvett szövegről van szó, ennyire azért egy „életerős” katona nem fekszik neki a részleteknek.
Elérhetetlen, mesebeli helyszínek váltogatják egymást: palotaszerű épület harmadik emelete, egzotikus tájak, templom, gyóntatófülke sötétje. A szereplők is ki vannak találva: van grófné a palotában, aki kacérkodik a templomban, sőt egy barát is csinos kislányoknak „ad bűnbánatot”.
Első felvonás.
Bíró Gyárfás Zetelakáról beleírta magát a történelembe a fodrász és a mókuska felnőtteknek szóló meséjével. Az ideál itt is pamlagon fekszik, valami kicsi pongyolában. A nyugtalan göndörszőrű frizurájának elkészítése mellett olyan élethelyzetek kerülnek a lapokra, amelyek itthon, egy zárt közösségben nehezen elképzelhetőek.
Azt gondolhatnánk, hogy a csoportos szexuális együttlét újkeletű tevékenység,
miközben Ilonka és Piroska már száz éve eljátszadozott a lapokon az úrfival. A beavatás, első szexuális együttlét is foglalkoztathatta a katonákat, a szüzesség elvesztése is visszatérő téma. Van olyan képzelgés is, amely a fa alatt alvó lánnyal való együttlétről szól, miközben édesded álmát alussza. Őszintén szólva, ez inkább erőszaknak tűnik, mint ártatlan fantáziának.
Második éjszaka. Bemutatom új szereplőnket: Piroskát.
De volt olyan férfi is, aki a lap szélén kért bocsánatot barátnéjától. Olyan tabukat feszegetnek a bajtársak néha, amiről nem szoktak beszélni itthonjában, ezért néha a lelkiismeret furdalás is mutatkozott egy pár mondat erejéig:
Kedves barátném, Mari.
Nehogy megharagudjál, hogy ezen soraimmal alkalmatlankodok előtted.
Szerelmes viszonyokat írtam le – jegyzi meg a csinos lány gyóntatását taglaló vers végén a naplóíró. Képbe kerül a kapucinus barát, de még Szent Péter is, ha a kielégítetlen nemi szükségletekről van szó.
Mivel az első világháború állóháború volt, előfordult,
hogy a katonák rengeteg időt töltöttek a frontvonalban, heteket, hónapokat nem mozdulhattak helyükről. Kezdeni kellett valamit a hadvezetésnek a szükségletekkel, de leginkább az egyre terjedő nemi betegségekkel. Minden ezred számára tábori bordélyokat alakítottak ki, ellenőrizhetővé kívánták tenni a folyamatot. Tizenöt percet enyeleghetett a katona az örömöket szolgáltató hölggyel, 3 koronájába került a pásztoróra. Első és másodrendű prostituáltak apasztották a legénységség zsoldját.
Ez egy anagramma, aminek a megfejtésére sokan áhítoztak
Túlzás lenne azt állítani, hogy a „megfáradt vén csontok” egyetlen reménysége a legősibb mesterséget gyakorló hölgyek felkeresése lett volna, hiszen a gondviselő segítségében is bíztak. Templombéli énekeket is jegyeztek bele a füzetbe, a 42. zsoltár bátorító szavai támaszt nyújthattak a nehéz időkben:
Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik,
Lelkem úgy óhajt, ó Uram, és hozzád fohászkodik. (egyházi ének)
A magyar himnusz és a nemzeti dal mellett a lengyel himnusz szövegét írta le magyar nyelven Ferenc 1914. március 28-án. Feltevődik a kérdés, hogy miért tartotta fontosnak beírni a füzetbe ezt,
a lengyel-magyar barátság már ekkor is létezett?
Miután a keresőben kutattam a lengyel himnusz után, érdekes felfedezést tettem: egyes források szerint Petőfi a régi lengyel himnusz dallamára írta a Kis lak áll a nagy Duna mentében című költeményét. A magyarázat szerint előszeretettel írt verseket már létező dallamokra Petőfi.
Úgy tartják, hogy 1914-ben az északkeleti fronton, ahol magyar bakák is harcoltak Lemberg környékén az egyik faluban masírozva hallották a templomból kiszűrődő ismert dallamokat. Honvágyat éreztek, levették a sapkájukat, bementek a templomba. Talán a városfalvi hősünk személyesen is megtapasztalta a lengyel barátságot?
A háború kitörésének évében fényképpel és levéllel „keresi” meg szüleit. A február 8-án keltezett fényképhez való köszöntőjében beszámol az öregeknek “hervadó fiúknak” szomorú állapotjáról. Annyira távol nem került szülőfalujától, mint ahogy levelében írja, a „messzi Ausztráliának” nevezett országot Ausztriának hívják, Bécs a fővárosa. Bécs város közepéből jelentkezik:
Tehát jó szüleim, eljöttem magukhoz,
Hogy meglátják hervadó fiokot.
Hervadó fioknak egyszerű fényképét, melyet
idegenből küldök jó napot köszöntök.
De nem valóságban, hanem csak levélben (…)
Fogadják jó szívvel, mert
a hamis élet elzárt itten engem.
Jakab Ferenc Városfalván született 1892-ben Ferenc és Rebeka gyermekeként.
Ferenc 14 évesen, 1906-ban kapta első komolyabb küldetését. Ebben az évben fejezték be a városfalvi szeretetotthon építését, a munkásokat ki kellett fizetni, túl nagy címletekben volt a pénz. Elmagyarázták neki, hogy a Bágyi-tető mellett egyenesen haladjon, menjen be Udvarhelyre, váltsa be a pénzt, aztán igyekezzen vissza. Bocskorban tette meg az utat, a város határánál húzta fel a hátán lévő csizmáját. Ekkor járt először a városban, ekkor látott először vonatot.
Kartonja szerint Franz, de Ferencnek szólították. Szakaszvezető volt.
A székely gőzös fontos szerepet játszott életében, vele vonult be katonának Bécsbe a 82-es székely gyalogezredhez. Ferenc a telefonos osztagnál szolgált, az első világháború kitörése előtt. És utána is. A Morse-jelek ti-tájának kitanulása komoly feladat elé állította a városfalvi katonánkat, de harctéri szolgálatainak elismeréseként nem hiába szerelt le szakaszvezetői ranggal. Nem csak a technika megtanulása jelentett kihívást számára, előtte el kellett sajátítania minden szónak a német megfelelőjét. Ma a kaiserről a húsos szalonna jut eszünkbe, abban az időben a császárt nevezték így. De a jäger-ről sem a vadász ugrik be elsőre! A tüzet a feuer-rel indították, az einstellen-nel fejezték be. Abban az esetben, ha valaki kenyeret szeretett volna kérni az anyanyelvén, és nem szolgálták volna ki, akkor a brot nevű szót kellett kérni egy kicsi bitte-vel fűszerezve.
Kedves szüleimnek az ojtozi szorosból. 1916
A tananyag tekintélyes részét teszi ki az irománynak, amelyben még a telefonisták magaviseletére is kitérnek. E szerint „a szolgálat a Telephonistától megköveteli: az önállóságot, szorgalmat, fegyelmet, csatában hidegvért és bátorságot, és okvetlen szolgálati titoktartást. Ennélfogva mindazon dolgokról, amelyet látott, vagy hallott, beszédet folytatni nem szabad” – áll a magaviseletről szóló fejezetben.
1908-ban az Osztrák-Magyar Monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát, csapatokat vezényelt az ország déli határához. A Mostar-i bejelentkezése arról árulkodik, hogy hősünk ott volt a hídjáról nevezetes városban ebben az időszakban.
Már nincs sok hátra, öreg csont, túl vagy a felén.
A bejegyzések azt mutatják, hogy valamelyik bajtársától kapta a naplót, 1912-ben került hozzá, ekkor írt bele először.
1917-ben megsebesült, kórházban kezelték. – A tomporán kapott találatot, seggbe lőtték magyarán mondva. Az 1940-es évek végén lett egy kelés a lábára, kijött a golyó, a vér levitte odáig – mondja az unokája, Lázár. A húsz év alatt levándorolt puskagolyó története mellett életre szóló élményt is adott Ferenc a háborúban. Egy visszavonulás alkalmával nyögődözésre lett figyelmes, egy fiú feküdt a földön. Felkapta a hátára, biztonságos helyre szállította a sebesültet. Itthon tudta meg, hogy egy székelyzsombori fiút mentett meg. A fiú édesapja átjött Városfalvára megköszönni, minden évben két szekér fát adott fia megmentőjének.
1918-ban, pár hónappal a háború vége előtt kérte a szabadságot,
hogy idős édesapjának segíthessen a mezei munkában. Ekkor még nem sejtette, hogy hamarosan mindennek vége, hogy a háborúnak, de még az országnak is lőttek. Augusztus 10-én hősi halált hal a kányádi Jancsika András (?) a Mostar melletti Nevesinje településen. Gyászos hangvételű szöveggel búcsúztatja Ferenc bajtársát, aki 10 havi „könnyel áztatott savanyú kenyér mellett szomorkodva” ment el a barátok mellől. Hátul a bosnyákok voltak tűzvonalban, akik aznap engem adának halálnak… de azt nem tudtam, hogy ránk haragusznak (…) e perczben egy golyó szívemet találta, egy fájdalmas jajszó volt utolsó szavam – írja Ferenc az elesett katona nevében. Bánatos szeretője, Faragó Róza várja haza hiába szeretőjét, aki nem „gondolta, mikor utoljára ajkát csókolta, hogy ez lesz az utolsó az életben”.
Pál Ignácz saját kezű szignója.
Nincsen magyar haza és hadsereg, odalett a betyárvilág – 1921-béli bús sorainak összefoglalója ez. A világháború után új élethelyzetbe került a leharcolt baka, de nem sokáig tartott a kesergő világ, újra a háború szele érte el Városfalvát.
A II. világháborúban újra szükség lesz rá, beszél németül, érti a technikát, a Palotailva környéki harcokban vett részt. Halála előtt az ágya mellett lévő keretben két katonaképet őrzött, magáról és a csíkborzsovai barátjáról. Arra kérte a családját, hogy soha ki ne vegyék egymás mellől a fotókat. Lázár nem tudja, hogy miért kerültek ilyen közeli kapcsolatba, mert „vannak olyan dolgok, amit nem mond el az ember”. 1965-ben hunyt el szülőfalujában.
Jakab Ferenc temetésére írt búcsúztató
A bajtársak emléke, barátsága bizonyosan megmaradt még a háború után is számára. Azokról a „szenvedő csontokról” van szó, akik beszéd nélkül is megértik egymást. Ők voltak azok:
Vén csontok és szenvedők
Páll Ignácz tizedes-őrvezető, öreg csont
Pál Dénes 1911-béli öreg
Bíró Balázs tizedes
Hodgyai Lajos őrvezető, 1912. Kerítésen ül egy veréb, emlékversül ennyi elég. Ha nem elég írjál hozzá, nézd meg ki van aláírva.
Demeter Albert, 82/3, 1911-béli szenvedő, kinek még van hátra 27 kis hónapocskája, azután civil kalap. 1912
Bíró Gyárfás, Zetelaka, 1912
Mátéffy Ferencz öreg, harcos veled együtt
Bugyor (?) Vilmos őrvezető, öreg szencség, én is beleírom a nevem, 1909-béli
Vas Zoltán
Simon Ferencz, gyergyócsomafalvi, deczember 27-én
Jánossy Sándor őrvezető
Szerusz Vénkomám Pál sok jót kívánok neked, barátod Laczkó Sándor őrvezető, gyergyóalfalvi
Márton József
Hajnal János vén komád, 1912, írtam január 1-én, újév napján, ebben a komisz életben
Balázs Márton, korondi öreg komám, 1911-béli vén szenvedő
Komporály Ágoston szakaszvezető, 1912.12.20.
Siló István, 1910 (?)-béli öreg szenvedő
Vas Ferenc, 1916. november 30-án
Péter Domokos, vén komád. Ha életedben minden elhagyott, igyál meg egy pohár konyakot.
Albert Gyula, 1917
Balog András, káplár.
