Csíkinak tartja magát, 3-4 éve él Udvarhelyen. Az elején ellenkezett az udvarhelyi élet ellen, most nehéz kimondania, de megtalálta itt a helyét. Élt Csíkmadarason, Háromszéken, focizott Magyarországon, sorsfordító tapasztalatokat szerzett Amerikában, dolgozott Németországban, de még a maltert is keverte Bukarestben segédmunkásként. Önkormányzati sajtósként, fotósként is kipróbálta magát. Lassan, de megérkezünk a jelenbe.

Focista vagyok, így fogok meghalni, ez a legfontosabb szelete személyiségemnek.

A foci mentette meg a gyerekkorát és az életét, szülei korán elváltak, 5 éves volt akkor. Édesapja élsportoló volt, országos bajnok gyorskorcsolyában, akit Csongi példaképének tekintett, mindig sportoló akart lenni.

Kilenc hónapos korában kikerült a nagyszüleihez, szülei házassága nem hozta meg a számításaikat. „Az én sorsom is megpecsételődött, de ezt idézőjelben mondom”. Azért, mert pozitív vonzata is volt ennek: falun nőhetett fel a nagyszüleivel, a barátaival. Elméletileg édesanyjánál maradt, gyakorlatilag a nagyszülei nevelték iskolás koráig. Óvoda-óvodát követett, hol Csíkmadarason, hol Csíkszeredában járt, hol nagyszülei falujában, hol édesanyjánál, a megyeközpontban.

Mikor az iskolát elkezdte, elköltöztek Kézdivásárhelyre, édesanyja újra férjhez ment. Nyolc évet élt ott, akkor találkozott a focival. Sajnos akkor nem voltak akadémiák, ahol szervezett formában tanították volna, a játszótéren sajátítottak el mindent, ami a focihoz kell. A kortársaihoz képest jobb fizikai kondícióval rendelkezett, jöttek az eredmények, mikor csapatot talált magának. Vagy a csapat megtalálta őt. Ő volt a leggyorsabb, így ha nem is volt olyan technikai tudása, sokszor helyzetbe tudott kerülni a képessége miatt. Ezért sikerült rengeteg gólt lőnie, amit jutalmaztak is, értékelték az elszántságát, pozitív környezetet jelentett számára.

Elismertek, a csapat megkerülhetetlen része voltam.

Hiába voltak nálam sokkal tehetségesebbek, én csak a kaput láttam, annyira akartam gólt lőni, hogy én lettem a legeredményesebb, mindenki szeretett. Hiába nyert a csapatom, ha én nem rúgtam gólt. Ha engem nem veregettek hátba, nem ölelgettek meg, akkor nem éreztem azt, hogy elfogadnak engem. Más célom nem volt, mint focista lenni – mondja élete szerelméről.

Sokkal később értette meg a foci valódi szerepét életében, rájött arra, hogy ez a sport adja számára az érzelmi biztonságot, csak a pályáról kapott pozitív impulzust. A focipályán érezte jól magát, úgy érezte, ott szeretik, elfogadják.

Elhanyagolta azt, hogy edzeni kellene, dolgozni azért, hogy egyre jobb legyen. Csak a pályára kívánkozott, rúgni a gólokat. Még a tévében sem nézte a focit. Csak a siker érdekelte, abból jött vissza csak a simogatás.

Aztán, tizennyolc éves korában felfedezte egy magyarországi csapat, ahol kijött az edzésbeli különbség. Mindent feltéve dolgozott a hátrány lefaragásán, de a sok munka miatt lesérült, úgy festett a dolog, hogy nem lesz semmi a focista karrierből. El kellett fogadnia ezt a helyzetet, de ez nem könnyű egy olyan fiatalnak, aki mindig focistának képzelte magát.

Szociológia, az mi?

Magyarországon leérettségizett, aztán hazajött, Kolozsvárra szeretett volna menni, mert látta, ott van az élet. A szülei akkor nem tudták segíteni anyagilag, ezért maradt a csíkszeredai Sapientián, ami közelebb is volt a lakóhelyükhöz, olcsóbb is volt.

– Felvételiztem egy olyan szakra, amiről később tudtam meg, hogy mit jelent. Nem értettem, mi a szociológia, nem találkoztam ezzel a szóval, motivációm nem sok volt. Az egyetemista életet fizetni kellett, nekem erre nem volt pénzem, ezért az egyik barátommal elmentünk dolgozni segédmunkásként Bukarestbe. A csempézés meglátszott az egyetemi tanulmányaimon, vizsgázni sem engedtek sokszor, amit bukás követett. Ami minden iskolámban előfordult – emlékszik vissza Csongi, aki huszonkét évet tanult, de csak harminchárom éves korára diplomázott le, pszichológiából.

Mikor még mindig teljesen amatőr szinten focizott, akkor is hitt abban, hogy focista lesz. Ebben az időben alakult meg az FK Csíkszeredában, fél év foci után a szervezete azt mondta, hogy ez nem mehet tovább, kialakult egy gerincsérv nála.

Ez volt az élete megfordítója. Egyetlen dolog, amibe kapaszkodott, az a foci volt, de az is kicsúszott akkor a kezéből.
– Ott álltam teljesen egyedül, a legmagányosabbnak éreztem magam az egész világon. Jelként tekintettem arra, hogy egyik reggel nem tudtam a cipőmet bekötni, ekkor éreztem először azt, hogy nem egy járható úton vagyok – mondja élete nehéz időszakáról Csongi.

Lekerült a pályáról.

Ez vitte arra, hogy dolgozzon magán, próbáljon megnyugvást, gyógyírt találni. De nem ment. Az öltöző, a különböző krémek szaga túl fontos szerepet játszott az életében. Mindig azért hívták, mert jó focista volt, vele nyerhettek. Ez kezdett kimaradni, a bajnokságokra sem vitték el, úgy érezte, mintha elhagyták volna a szülei.

Sokáig az járt a fejemben, hogy a szüleim tehetnek mindenről. Ha ezt visszavezeted, akkor így is jön ki, de véget vettem a bűnbak keresésnek, mert az nem old meg semmit. A foci volt az igazi családom fiatal koromban – mondja úgy, hogy ezzel nem szeretne senkit megbántani a családjából.

Ekkor kezdett foglalkozni azzal, hogy megértse a helyzetét, hogyan került ide. A gondviselés mindig küldött valakit, akinek megfoghatta a kezét, kivezette őt a nehéz helyzetből. Találkozott egy mentálhigiénés szakemberrel, aki egy világi apáca volt, és segített megérteni a működését. Időközben sajnos őt is elvesztette. Minél több önismereti munkát végzett, annál jobban látszott számára, hogy valójában őt mindig az emberek érdekelték: hogy működnek, mi motiválja őket, mennyi a tudatosság abban, amit ők csinálnak.

A focit a fényképezés váltotta fel.

Madarason volt egy fotótábor, megismerkedett Ádám Gyulával, aki nagy hatással volt rá. A focis időszakban is voltak apafigurák számára – édesapját is korán elvesztette – mindig pótolta kintről a hiányt. Ádám Gyulától nagyon sokat tanult, csak azáltal, hogy nézte, mit csinál: azt, ahogyan beszél az emberekkel, miközben képet készít róluk. Rájött arra, hogy nem szép képet akar ő csinálni, hanem az igazi karaktereket keresi. Mehetett vele, barátjaként fogadta el Csongit.

Nem volt fényképezőgépe ekkor még, ezért gerincsérvvel nekivágott Németországnak, három hónapot kellett dolgozzon ahhoz, hogy vegyen egy készüléket. A fotózás, és a feldolgozás is boldoggá tette, azt érezte, mint a focinál: jönnek a pozitív visszajelzések.

Nem tagadom, azért is csináltam, hogy figyelmet kapjak az emberektől. Hogy nem vagyok haszontalan, valamit hozzá tudok tenni ehhez a világhoz – vallja beszélgetőtársam.

Közben blogot írt, az volt a pszichológusa.

Nem mondhatta el senkinek, ezért elmondta mindenkinek alapon írt olyan témákról, amelyek foglalkoztatták. Ekkor úgy gondolta, hogy nincs semmi szüksége szakemberre, hogy megértse saját magát, kiírja magából, ha olyan van.

– Ha kirekesztettnek éreztem magam, ha igazságtalanságként éltem meg valamit, ha nagy felismeréseim lettek magammal kapcsolatban, azt szerettem megosztani az emberekkel. Amit belül megélek, azt ki kell adjam, mert ha leírtam, lefotóztam, kimondtam, azzal én megkönnyebbültem. Kényszeresen ki kellett jöjjön. Ha nem írok, akkor jól vagyok. Akkor írtam a legtöbbet, amikor rossz passzban voltam, mindig segített – mondja a tíz éve blogoló Csongi.

 

A visszajelzésekből pedig kiderült: sokan küzdenek hasonló problémákkal, csak nem tudnak beszélni róla, nem tudják megfogalmazni érzéseiket. Ekkor gondolt arra, hogy saját maga tapasztalatait kamatoztatni kellene valahol, elérhetővé szeretne lenni mások számára. Ugyanolyan szenvedéllyel tudná csinálni, mint a focit. Mindig kérdezgetik arról, hogy mi a véleményem egy-egy focimeccsről. Valójában, nem érdekel a tévében a foci, inkább a játékosok sorsa felől érdeklődöm, abban mélyre tudok menni. Önismereti témában keresik az ismerősei, gyakran látja el tanáccsal a hozzá fordulókat. Nem titkolt terve segítő kezet nyújtani szakemberként azoknak, akik megélnek nehéz időket.

A nyilvánosságnak lett visszaütője is, amikor mindenkinek Facebook profilja lett, a szülei szembesültek azzal, amit róluk ír. Nagyon rosszul esett nekik, főleg azért, mert abban az időszakban azt gondolta, mindenről ők tehetnek. Most már úgy látja, hogy inkább áldozatai ők is a történetnek. Szerinte az akkor szerzett mély sebek miatt a mai napig nem sikerült túllépniük ezen.

Az az igazi szabadság, amikor ki tudod mondani, hogy én tehetek mindenről. Egész életemben úgy éltem, hogy hibáztattam valakit az életemért.

Úgy képzelte el, hogy soha nem lesz gyermeke, családja. Nem azért, mert nem akarta, hanem mert azt érezte, hogy a család nem egy jó hely. Bizonytalan, több rossz történik, mint jó. De az is közrejátszhatott, hogy mindig menekült a kötöttségektől. Aztán megismerte a feleségét, akit elég erősnek látott ahhoz, hogy a gyermekek mellett még egy fél gyermeket is neveljen.

Amikor megszületett a kislányuk, olyan érzelmek és motivációk születtek meg benne, amiről korábban nem tudta, hogy léteznek: felelősséget vállalni valaki másért, túllépni az önzőségein. Az én-ből mi lett. Nem esik nehezére átadni magát ennek a feladatnak, de úgy látja, hogy a környezet ezt nem érti.

Olyan mintha az addig kicsapongó életmódot folytató fiatal nyugisabbra váltott volna. Korábban a környezetében élőkkel végigszáguldották az életet rövid, apró örömöket keresve.

Azt tapasztalta a gyermeke születése után, hogy szinte szégyen férfinak lenni, nem fér bele sokaknak az, hogy segítünk a párunknak, pelenkázunk, vagy több időt töltünk a gyermekkel. Mintha kialakult volna egy olyan mentalitás, hogy a férfiaké a fizikai munka és pénzkeresés, az érzelmeket a nőknek hagyjuk. Nem értékelte több barátja azért, mert nem ment sörözni velük, hanem a gyermek mellett maradt.

– Én a legnagyobb sikeremnek éreztem, hogy apa, férj tudok lenni.Nem értik, hogy ez nekem miért jó. Pedig mindig ezt az állapotot kerestem.

Nem a diszkóban csinálom a spárgát, hanem a játszótéren kergetem a gyermeket, minden lehetséges időt vele töltök, szeretem őt, ez lett az én szupererőm

– osztja meg örömét velem.

Össze lehet hasonlítani a drogosokéval ezt az állapotot, amikor először juttatnak nagyobb kábítószeradagot magukba. Azt mondják, hogy ez a gyógyszer a szorongásukra. Én pedig azt érzem, hogy ez a családi béke éri el nálam ezt a hatást. Lehet ezt függőségnek nevezni, de nekem ez lett a drogom – mondja Csongi, aki életében menekült, szabad akart lenni, de úgy történt mindig, hogy megkötötte magát valakihez, vagy valamihez.

– Az élvezetek hajkurászását tizennyolc éves koromtól harmincig pótcselekvésnek tartom. Nem tudtam azt, hogy szét vagyok esve, míg nem találtam meg egy hiányzó darabot magamból, vagy valahogy így szól egy rádióban hallott dal szövege. Én sem tudtam magamról sokáig azt, hogy szorongok. Egzisztenciális problémáim voltak mindig, hiányzott a nyugtalanság, egész eddigi életemet így éltem le – vallja Csongi, aki amíg nem érezte a szorongás hiányát, addig nem tudta milyen nélküle élni.

Szorongását azzal oldotta, hogy kapcsolatokba menekült, kereste a bulit állandóan, ahol inni lehet. Olyan tevékenységek után nézett, melyek elnyomják benne azt a kopocsáló hangot, hogy: nem vagy jól, nem vagy jól. Mikor reggel felkelt, környezete poénkodott vele, neki bűntudata, halálfélelme volt.

Sokat szórakoztatta az embereket,

később már elvárás lett, hogy vicces dolgokat mondjon, hogy kacagjanak a poénjain. Azt vette észre, hogy a társaság bohóca lett, ami elég fárasztó szerepnek bizonyult, mert elfárad az ember szája, ha állandóan vigyorgásra tartja. Nem tudott annak a szerepnek megfelelni, amit saját magára aggatott. Azért, hogy szeretve legyen. Sokan azért keresték a társaságát, mert ő szolgáltatta a humort. Aztán elfordultak, mikor nem akarta feltétlen nyomni a marhaságokat. Azt mondták, hogy biztos valami baja van, hogy nem löki a jópofit.

– Akkor vagyok értékes, ha valamit adok, ebbe a teljesítménykényszerbe roppant bele a gerincem szerintem. Mert akkor is érek valamit, ha nem tapsol meg a közönség – osztja meg tapasztalatát.

Függőséggel elnyomni a belső segélykiáltást

Csongi szerint nem jó az, hogy valamilyen szerhez kell nyúlni, hogy jól érezzük egymás társaságát. A kapcsolatai azért is változtak meg, mert nem élt ilyennel, unalmas lehetett a korábbi életéhez képest. Feltette a kérdést magának és másoknak is: van-e értelme olyan dolgokat tegyünk, beszéljünk, amire nem emlékszünk másnap? Ha a tudatosságot, felelősséget nem visszük be az életünkbe, akkor az élet velünk csak megtörténik, nem?

Őt a gerincsérv kényszerítette bele abba, hogy változtasson, ez volt a törés az életében. De mindenkinél van ilyen életesemény szerinte, ami lehet máj, vagy szívprobléma, vagy barátnő elvesztése, aki nem bírja a függőségét. A mai napig függőnek tartja magát, néha észreveszi, hogy a telefonján, vagy a számítógépe előtt többet ücsörög a kelleténél, vagy elkezd többet fifázni. Jó, ha a környezetében szól valaki, hogy valami nem működik vele jól.

– S én mindig elfogadtam azt, hogy állandó visszaeső vagyok, de tudatosan mindig ki tudok mászni a nehéz helyzetekből – mondja magáról Csongi.

Véleménye szerint annyi butaságot elkövetett életében, hogy nem ítélkezik mások felett. Úgy látta, hogy ha saját maga botlásait elfogadja, akkor másokkal szemben is sokkal empatikusabb tud lenni.

Csongi szerint

azt világítja mindig a reflektor, aki látványosat alkot,

de ahogy tisztába került magával már értékeli a védő, vagy a kapus posztokat is.

Focis nyelven a védő hozza a stabilitást a pályára, ez a poszt már értékes számára, mert férfiként biztonságot kell hozzon a családjába is.

Fiatal korunkban szerintem menni kell, meg kell váltani a világot, rúgni kell a gólokat, majd később meg kell, hogy találjuk a védő szerepet. Nem törésnek kell megélni a posztváltást, mert lehet, hogy jobban illik már a képességeinkhez – mondja a korábbi csatár.