Matyóék koszorúztak. Mi ez a háborús kultusz? Elfeledtük, hogy milyen szörnyű egy háború?

Több ismerősöm is átküldte Matyóéknak a fotóját, hogy mi van ezekkel, meg vannak zakkanva? Mondtam nekik, hogy nem, ez az alapállapotuk.

Képek forrása: UTCA Facebook-oldala

A kép sokaknak ijesztőnek tűnik, de ugyanakkor vicces is. A Matyó két oldalán álló két maszkos az éjszakában nem sugall semmi bizalomgerjesztőt, közben valószínűleg csupán azért vannak maszkban, mert félnek, nem akarják adni az arcukat a cselekedetükhöz.

Számomra azért is vicces ez az egész, mert legutóbb, mikor azt írtam meg, hogy Matyó katonaruhában mutatkozik egész nap, akkor kitámadt, hogy tudatlan vagyok, mert ez nem katonaruha, hanem horgászöltözet. Ok, megtanultam a leckét, de akkor most mikor ránézek erre a képre, annál viccesebbnek tűnik, hogy horgászok szalutálnak egy orosz katonai temetőben. Paródia.

Ráadásul azt írják a szovjet és a román hősök emlékművének megkoszorúzásáról, hogy: „Büszkék vagyunk arra, hogy támogathatjuk a múltunk megőrzését és az emlékek ápolását, hiszen e hősök áldozatainak köszönhetjük a szabadságunkat és múltunk darabjait.”

Mi van? Mi, udvarhelyi magyarok milyen szabadságot köszönhetünk a szovjet és a román hősöknek? Szerintem itt gondok vannak a történelem értelmezésével.

Na, de nem erről akarok írni. Tőlem aztán minden horgász ott tiszteleg, ahol akar, szólás- és tisztelgésszabadság van. Maximum csodálkoznak majd, ha egy újabb székely terrorista-ügyet kreál majd valaki ebből, ahogy egyik ismerősöm írta a kép láttán. Amiről ellenben én szeretnék írni ma, az

a hősi halottak kultusza.

Ez a kérdés már múlt héten is foglalkoztatott, mikor a református temetőről írtam, s egyik-másik sírkő leírásában olvastam, hogy „hősi halott”. Mi van? Mitől lesz valaki hős, csak azért, mert háborúban esett el?

Ha nagyszüleim és szüleim elmeséléseiben hihetek, akkor ezek a katonák, akik előtt most Matyó hősként tiszteleg, ezek nem valami hősiesen viselkedtek, mikor áthaladtak Udvarhelyen. Az embereknek leölték az állataikat, megették az utolsó zsák lisztjüket, megerőszakolták a lányaikat. Úgy viselkedtek, mint valami állatok. Nem azért, mert egyébként ilyenek lettek volna, hanem mert a háború ezt hozta ki belőlük.

Nem akarom hibáztatni ezeket a katonákat, mert nem az ő hibájuk, hogy ide jöttek és ezt tették. Őket valaki küldte. És annak valószínűleg nem valami nemes, emberséges, hősies cél lebegett a szeme előtt, hanem hatalom, érdek és pénz.

Szeretném, hogy különbséget tegyünk hős és áldozat között.

Számomra hős az, aki önszántából, a veszélyek ismeretében vállalja, hogy kiáll egy nemes ügyért, szenved érte, és akár meg is hal, ha kell. Szabadságharcosokra, forradalmárokra gondolok itt, ha már háború a téma. Legtöbbször persze ők is feleslegesen halnak meg, mert utólag szinte mindig kiderül, hogy egy-két huncut eltéríti a szabadságharcot úgy, hogy érdeke származzon belőle. De attól még azok, akik hittek a szabadságban, kiálltak érte, és az életük ráment, azok hősök, vagy legalábbis én hősöknek érzem őket. Nem úgy azokat a katonákat, akiket erővel vittek el ágyútölteléknek vagy golyófogónak egy-egy stupid és értelmetlen háborúba. Akiket vágómarhaként vittek a mészárszékre, egyetlen nemes cél nélkül.

Az az ártatlan fiatal, akit akarata ellenére elhurcoltak otthonról, felöltöztették egyenruhába, kezébe adták a puskát és kivitték a frontra, az számomra nem hős katona, hanem egyenruhába öltöztetett civil. Aki behunyja a szemét, mikor lő. És ha meglövik, halála pillanatában sem tudja, hogy miért hal meg, csak az otthoni szeretteire gondol. Ez az ember nem hős, hanem áldozat. A nagyravágyó, agyament vezérek, a korlátlan hatalomvágy és az érdekek áldozata.

Az, hogy hősnek nevezünk egy nyomorult áldozatot, ez egy manipuláció. Aki ezt elültette az agyunkba, a nép agyába, az azt akarja elérni, hogy legközelebb, mikor egy stupid és haszontalan háborúba kell menni, és ismét elkezdik összefogdosni a fiataljainkat, akkor ne úgy érezzék az emberek, hogy vágóhídra küldik a gyerekeiket, hanem úgy, hogy hőssé válnak a gyerekeik.

Azzal, hogy ezeket a feleslegesen lemészárolt gyerekeket (és felnőtteket) hősként tiszteljük, és nem áldozatként sajnáljuk, egyben azt a mocsok rendszert is tiszteljük, amelyik képes aljas érdekek miatt emberek ezreit, százezreit a vágóhídra küldeni.

Érdekes megfigyelni, hogy mindig a rendszer embereinek privilégiuma ünnepnapként tisztelt alkalmakkor koszorúzni a „hősök” emlékműveinél.

Nem a „hősök” hozzátartozói ünnepelnek és koszorúznak.

Egyszerűen nem hiteles, hogy egy olyan ember dicséri a háborút, dicsőíti a háborús hősöket, aki nem látta maga mellett meghalni a legjobb barátját, nem temette el a háborúban megölt fiát, nem siratta évekig a megszálló katonák által megerőszakolt vagy tönkretett lányát.

Háború még jót nem hozott nekünk, embereknek. Csak sajnos ezt elfeledtük már, mert olyan rég volt háború nálunkfelé, és közben ezzel a háborús kultusszal kimosták az agyunk. Ne építsük a háború kultuszát! Ne próbáljuk beadni magunknak és másoknak, hogy van valami hősies, valami szép abban, hogy állati módon halnak meg emberek mások hatalmi játékában!