Kezemben új könyv, tele képeslapokkal, tele Udvarhellyel meg olyan helyekkel, amiket fel sem ismersz, pedig azt írja, hogy ezek is a város részei voltak. Mert sokszor csak mész a városban és az az érzésed támad, hogy ez mindig is így volt, mindig is csak ilyen lehetett, pláne, ha a történelmi központon mész át. Pedig 150 éve még minden nagyon más volt, vagy nem is volt. Az emlékezésben, a nosztalgiában, illetve a megismerésben, rendszerezésben is segít az a könyv, amit 2021-ben adott ki a Haáz Rezső múzeum, címe: Székelyudvarhelyi képeslapok az Osztrák-Magyar Monarchia korából.

Fotó: Ambrus Bernadett

A szerzőjével, Szász Hunor történésszel beszélgettünk, nem csak arról, hogy mi mindent hozott a nagy fejlődés kora, hanem arról is, hogy mit ragadott magával – jót és rosszat egyaránt. A képeslapokon homályos gyermekkori emlékek tisztulnak ki, és a kirakós darabokból egy olyan városkép tárul elénk, amilyet jóformán semmilyen más forrásból nem ismerhetünk meg, hisz egy olyan korból származik, amikor mindenkinek nem lapult a zsebében egy fényképezőgép.

De előbb arról, hogy 

mi is ez a könyv, honnan jött az ötlet, és hogyan valósult meg.

– Egy kicsit mindent szerettünk volna. Elsősorban egy szép, tetszetős képeslapalbumot a nagyközönségnek, ami a város múltját megeleveníti, egy letűnt korszak hangulatát, amit sokan nem ismerhetnek, mégis a mienk. Nagyon sok épület ugyanaz vagy szinte ugyanaz, köztünk él ez a múlt, és azt szerettük volna, hogy aki forgatja, megtalálhassa az otthonát benne. Vannak olyan képeslapok, amin látszanak azok a helyek, ahol még játszottam gyermekkoromban, így személyessé tud válni – magyarázta a szerző, hozzátéve: volt egy olyan célja is, hogy műfaji úttörő legyen a képeslapgyűjtés és -publikáció terén.

– Több gyűjtő van, mint gondolnánk, őket is meg szerettük volna szólítani. Nem akartuk megszabni nekik, hogy mit hogyan kell csinálni, viszont nem létezett Udvarhelyre vonatkozó kézikönyv, amit a gyűjtők is használhatnak. Nagyon sok gyűjtő nem történész, nem tudja kontextusba helyezni, datálni a képeslapokat, ezt tudom én nyújtani számukra. Ha felüti ezt az albumot, akkor be tudja azonosítani, hogy melyik kiadótól, melyik korszakból származik, az alapvető építészettörténeti adatokat megtalálja benne.

– Azért is tartjuk fontosnak az ilyen kiadványok, mint a képeslapalbum megjelenését, mert, mint helyi múzeum, mi vagyunk hivatottak arra, hogy a város múltját, értékeit felkutassuk, megőrizzük és közkinccsé tegyük. Mi nem akarunk elefántcsonttoronyban létezni, minél tágabb közönséget akarunk bevonzani a múzeumba és bevonni a helyi kultúránk és örökségünk megismerésébe.

A könyv egy szerencsés egybeesés eredménye:

2020 decemberében vásárolt a múzeum egy nagyobb képeslapgyűjteményt „Simon Feri bácsitól”, helyi vállalkozótól, éppen akkor, amikor a város eldöntötte, hogy 2021. a könyv éve lesz. A több mint 200 darabból nem került be mindegyik az albumba, voltak duplumok, amelyek viszont az eltérő üzenetük miatt helytörténeti szempontból voltak értékesek. Ezt a kollekciót egészítették ki egy meghirdetett gyűjtéssel, magánszemélyek képeslapjaival, illetve más intézményektől is kértek, kaptak – Székelykeresztúrról, Sepsiszentgyörgyről, Budapestről.

– Végül 176-ot válogattam be, a fő szempont az volt, hogy a város épített örökségének minél nagyobb szegmensét lefedjék. Minden olyan lap bekerült, amely valamilyen teret, épületet, városrészt ábrázol. Mivel a gyűjtőknek is szól, betettünk olyanokat is, amelyek hasonlóak, de más kiadásúak – például egy szépiát s egy színeset. A gyűjtőnek az is érdekes, ha egy sorozatban van valami hiba, ami egyedivé teszi, például két nap vagy két hold.

A történésznek az adat a legfontosabb, amit hordoz, a műkedvelő számára pedig egy olyan életkép, ami nem sablonos. Érdekesek azok a képeslapok is, amelyeket nyomtatás után kézzel kiegészítettek, például lámpatesteket rajzoltak olyan képeslapra, amely a villamosítás előtti Udvarhelyről készült. Vagy a fekete-fehér fotókat utólag megszínezték – korabeli photoshop, mondhatnánk erre, hiszen a színes fotó is jóval később jelent meg.

Kultúrtörténeti szempontból különleges például az a lap, amely az 1900-as évek elején a Felvidékről Udvarhelyre érkezett Haáz Rezsőt említi. Az üzenetben egy, Haáz Rezső helyére pályázó tanárt biztatja kollégája azzal, hogy ne adja fel a reményt, mert lehet, hogy Haáz Pozsonyban nyer végleges katedrát. Végül csak az udvarhelyi Református Kollégiumban véglegesítették Haáz Rezsőt, aki a város kultúrtörténetének egy meghatározó személyiségévé vált. Ha ez nem így alakul, akkor a város is szegényebb lenne – jegyezte meg ezzel kapcsolatban a történész.

A fő téma amúgy az épített örökség,

a korszakra jellemző módon, emellett vannak életképek is, még ha nálunk kevésbé is. Ebben az időszakban (1867-1920) voltak olyan kiadók, akik gyakran egy-egy gyűlést, népeseményt dolgoztak fel: egy ilyenen látszik az egyik osztrák főherceg és vezérkara látogatása az első világháború idejéből. A román hadsereg visszaverése során nálunk is megálltak egy csoportképre, a Katolikus Főgimnázium (ma: Tamási Áron) előtt, ebből lett egy képeslap.

A katolikus gimnázium máig álló épületei. Baloldalt az osztrák főherceg a vezérkarával.

Ahogy abból is, amikor a volt Budapest Szálló (Kossuth 20.) előtt várták az udvarhelyiek az autóversenyzőket. „Beszélgetnek az urak, a nők nézik az ablakból, mintha a boldog békeidőkbe csöppenénk, a kispolgári elit elevenedik meg előttünk. Egy dolog ezeket az épületeket szemlélni és más beleélni magunkat az akkor élő emberek pillanatban való létezésébe” – elevenítette fel Hunor, akit személyes sztori is fűz egy másik képeslaphoz.

Az 1987-ben Székelyudvarhelyen született Szász Hunor a Tamási Áron Gimnáziumban járta a középiskolát, mialatt már több történelem versenyt nyert. Az érettségi után Kolozsváron a Babeș-Bolyai Tudományegyetem történelem szakán ókori görög történelemből államvizsgázott, majd később erdélyi újkorra szakosodott, különösen Erdély és Székelyföld közigazgatástörténete érdekli. 2016-tól a Haáz Rezső múzeum munkatársaként dolgozik.

Gyermekként nem tudta, hogy mit ábrázolhat, de nem hagyta nyugodni a fantáziáját, végül itt, a múzeumnál dolgozva találta meg, a korabeli sajtóban, hogy mi is volt. Így lett az egyik kedvence az a képeslap, amelyen a Kuvar oldalában 1915-ben felavatott kettős dombormű látszik, I. Ferenc József osztrák császár és magyar király, valamint II. Vilmos német császár arcképével. – Akkor (a kilencvenes években) még megvolt. Az 1918/19-es impériumváltás után megrongálták az arcokat, s kilencedikes korunkban (2002/3) el is tüntették, amikor megnagyobbították a (Petrom) benzinkút területét, és támfalat húztak a szikla elé – emlékezett vissza, mire bevillant még egy kép.

– Azt sem tudtuk gyermekkorunkban, hogy milyen fürdőélet volt a Jézus szíve kápolna mögött. Virtuskodtunk a Salvator-hegyen, a Köszörűkő nevű sziklán mászkáltunk, éreztük a sós levegőt, ittunk a sós vízből. A Solymossy-fürdő már a Monarchia vége felé eltűnt egy földcsuszamlás következtében s nem építették újra – erről van a legtöbb képeslap meg a Szejkéről. Van a Fernengel-fürdőről is, ami a gyümölcsös és a vasút között volt, a Budvár oldalában – emlékezett arról a letűnt világra, amelyről a képeslapok mesélnek.

Hogy mi lett velük? 1920 után még egy darabig működtek, de fokozatosan elhanyagolták ezeket, nem láttak benne gazdasági fantáziát, megszűntek a vállalkozások. Pedig Udvarhely fürdőparadicsom volt, kis túlzással („székely Gassteinként” emlegették a Szejkét Orbán Balázs idejében – szerk.), de az első világháború után új világ jött, gazdasági válság is, elszegényedett és összezsugorodott az a középréteg, amely használta – válaszolt kérdésemre Hunor, aki szerint a világégés a képeslap divatjára is hasonlóan hatott.

A képeslap a XIX. század második felének szülötte,

egy relatív jóléti korszaknak, amely az első világháború előtt volt Európában, az Egyesült Államokban. A középosztály ugyanis sokat utazott, és – a kor technikáját kihasználva – próbáltak beszámolni barátaiknak, szeretteiknek arról, hogy merre jártak. „Úgy, ahogy mi most szelfizünk vagy élőben bejelentkezünk, nekik ez abból állt, hogy amint megérkeztek, küldtek egy képeslapot”.

Az első levelezőlapot, amit nem tesznek borítékba, hanem rövid, nyílt üzenetnek szánták, 1869-ben éppen az Osztrák-Magyar Monarchiában adták ki, míg az első képeslap az 1870-es évek végén, a porosz-francia háború idején jelent meg, hogy a katonák tudjanak hazaüzenni azokról a helyekről, ahol járnak. „Mondhatjuk, hogy a háborúnak köszönhetjük. Ha lehet valami pozitív hozadéka, akkor ez az. A téma adta magát, a propagandának is helyet adott, olcsó volt, gyors volt” – jegyezte meg picit fanyar mosollyal a történész.

A képeslap divatja ugyanakkor összefüggésben volt a postahálózat fejlődésével – erre külön kitér az album bevezetője –, ami nem volt éppen zökkenőmentes. Udvarhelyen egy Lányi Imre  nevezetű, megbecsült postafőnök ugyan elérte a századfordulóra, hogy kibővítsék a személyzetet, és modernizálják a rendszert, a vasúti szállítás kezdetlegessége miatt (1888-ban jelenik meg székely gőzös) továbbra is gyengén működött, „így sokszor Keresztúrra később ért el a levél, mint Budapestre”, ahová – a bélyegzők alapján – egyébként „meglepően gyorsan”, két nap alatt is elérhetett a postát szállító vasúti szerelvény.

Az udvarhelyi „nagyposta” több helyen volt, előbb a Bethlen utcában (az akkori számozás eltért, ezért nem tudjuk pontosan beazonosítani), majd az 1900-as évek elején költözött bérbe a Kossuth 35. szám alá – ma: Flórián ékszerészet. Többször felmerült a saját épület ötlete, de sosem volt rá pénz, 1915-ben írtak ki pályázatot a Kőkereszt tájékára, abból viszont nem lett semmi. A Kossuth utcai székházra már csak a tornyocskán lévő postakürt emlékeztet, napjainkban pár házszámmal fennebb, a Fényes vendéglő helyén fogadják a leveleket, lapokat, csomagokat.

A kezdeti nehézségek ellenére idővel a képeslapot már nem csak a középosztály használta, s akkora divatja lett, hogy az is hazaüzent, aki faluról bejött az udvarhelyi vásárra, hisz a telefon sem volt mindenki számára elérhető. Vagy sok olyan képeslap van, amit gyűjtők küldtek egymásnak Európa különböző helyeiről, sokszor üzenet nélkül, csak felcímezve.

– Hatalmas gyűjtemények alakultak ki, de az első világháború után kezdett hanyatlani az érdeklődés, ami a politikai-gazdasági változásokkal érthető is, s a második világháború után talán már tömegkultúráról nem is lehet beszélni – gondolja a történész, aki a technológia fejlődésével, az okostelefonok megjelenésével nem is igazán hiszi, hogy valaha visszatérne a divatja. „Inkább kuriózum, nosztalgia, történelmi forrás, szellemi érték marad”.

De így is csak féligazságot tárnak elénk,

mert a város több volt ennél és kevesebb is – vélekedik Hunor a száz-százötven évvel ezelőtti állapotokról, megjegyezve, hogy szerinte nem csak jót hozott a fejlődés a városképnek.

A Monarchia második fele az urbanizációnak fontos időszaka volt, nem csak Udvarhelyen: a kisvárosok kezdtek kimászni a sáros középkori, kora újkori örökségből, építészet és közművesítés szempontjából is. Sok olyan városrészt el is tüntettek, amely romos, koszos volt, de így is nagyon sok faház, sáros utca volt, a vele járó higiéniai problémákkal, amik a képeslapokon nyilván nem vagy ritkán jelennek meg – avatott be a szerző, aki egy dolgot különösen fájlal.

A Kossuth utca is másképp nézett ki. Tudod, hol volt a Budapest Szálló?

Az urbanizáció közepette ugyanis sok értékes épület is eltűnt, a XVIII. századi provinciális egyszerű, letisztult barokk példányai, mint például a régi református kollégium, amit Baczkamadarasi Kis Gergely emelt, vagy a katolikus főgimnázium convictusa (bentlakása), aminek a helyére épült az – „egyébként külön műépítészeti értéket képviselő” – új, szecessziós épület, vagy a régi vármegyeháza (az egykori székház), melynek a helyére a mai városháza épült. 

Mindezek már csak a képeslapokon tűnnek fel, és segítenek azok datálásában is, mert a történészek pontosan tudják, hogy az adott épületeket mikor építették, vagy bontották el. Sajnos képeslapunk nincs 1886-1888-ból, amikor lebontották a régi református kollégiumot, a barokktetős épülettel, de szerencsére lefényképezték még a bontás előtt. A református kollégium folytatásaként is „egy szép épület” állt, a Papp-Zakor-féle üzlet, amit a Voința-Akarat termelőszövetkezet építésekor bontottak le a ‘70-es években, sorolja.

A történész elismeri, hogy éppen ettől a műépítészeti fordulótól lett egységes és mai napig meghatározó a városkép, de sematikus is, mert ugyanezt látja Monarchia-szerte a kisvárosokban: klasszicizáló-eklektikus épületeket, amik néhol jellegtelenek, összehasonlítva azzal, ami volt.

Egy másik befolyásoló tényező

az első világháború és az azt követő impériumváltás volt. A régi városházával egyidőben az alsó piactér is eltűnt, a céhek színeivel együtt, amik 1916-ban leégtek (lenti kép, jobboldalt). Eleve vita képezte a sajtóban, hogy túlzsúfolt, korszerűtlen a piac, sokan szerették volna, hogy eltűnjenek azok a házak, így elképzelhető az is, hogy helyi kéz volt benne, ahogy baleset is lehetett – fejtette ki a történész arra a felvetésemre, hogy a bevonuló román hadsereg tette vagy sem.

A korai lapokat fénykép után kézzel rajzolták, majd kőnyomatot készítettek róla. A litográfiát a századfordulóra váltotta ki a fotótechnika.

A millenniumi emlékművet, melynek replikája látható ma, viszont már a román hatalom bontatta el, csak a címer töredéke van meg a múzeum kőtárában – lapoztunk tovább. Van egy-egy alkalmi képeslap az eredeti Vasszékelyről is, amely a román bevonulás áldozata lett (szétlőtték, majd feldarabolták) – fából készült és fémpikkelyek borították, mert hiánycikk volt a fém a háború miatt. A felső piactér egyébként sem úgy nézett ki, hisz a kicsi magyar világban lett belőle Patkó.

Az Orbán Balázs-barlangnál meg a volt kaszárnyánál (ma: Ikos Conf gyártelepe) is volt egy-egy tábla, amik idővel eltűntek – ezek emlékét is őrzik a képeslapok. Ahogy azokét is, amelyek nem feltétlenül vagy nem úgy esztétikusak, ahogy a városközpontra gondolunk. Ilyen például a villanytelep, a vasútállomás, a kaszárnya, az Orbán Balázs utcai vashíd, amikről 21. századi fejjel nem nagyon küldenék senkinek lapot.

– Nem tetszik? – csodálkozott el Hunor a megjegyzésemen – Pedig a villanytelep az egy ipartörténeti emlék, s annak köszönhettük a villanyt. Ez is a város része, nem az volt a lényeg, hogy minden esztétikus legyen, hanem hogy lehetőleg minden szegmensét lefotózzák az akkori világnak. Igen, büszkék voltak az ipari fejlődésre, ezt meg akarták mutatni, erősítette meg a sejtésem, ugyanakkor elgondolkodtatva azon, hogy ma vajon mit tennénk ki a vitrinbe, ami nem akkoriban épült?