fotó: Hodgyai-Lőrincz Eszter

Ha nagy leszek, Botházi Mari leszek, futott át az agyamon, amikor gimnazistaként a helyi kábeltévén az ifiműsort vezették Katona Zolival.

Botházi Mária újságíró, a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen tanítja is a mesterséget. Emellett író, publicista. Fanyar humorával, együttérző iróniájával időről időre tükörbe nézésre készteti az erdmagyar, vagy ha rosszabb idegállapotban vannak, rommagyar olvasóit.

LÉGY UDVARHELYI NAGYKÖVET!

A Tourinfo iroda idén indított programjával olyan székelyudvarhelyről elszármazott embereket keres, akik vállalnák, hogy Székelyudvarhely értékeit, turizmusát népszerűsítik a nagyvilágban, ezáltal is támogatva a helyi vállalkozásokat.

Ilyen például Katona László színész és Botházi Mária író, újságíró, mindketten szakmájuk és új otthonuk ismert, elismert személyei, akik erősen kötődnek szülővárosukhoz.

A programról itt olvashatsz bővebben.

Régóta figyelem távolról a pályafutását. Élőben annyira kedves és közvetlen, hogy már-már gyanússá válik, az írásaiban megjelenő önfeláldozásig kedves erdélyi nőt nem magáról mintázta-e. Szelíd, szorongó, kicsit önbizalomhiányos, ha szereplésről van szó, de pikkpakk összekapja magát, határozott és vicces nővé válik, amikor már a közönség előtt áll – derül ki róla az udvarhelyi TEDx előadójaként. Ő az élő bizonyíték arra, hogy az erdélyi nő nem csak szende szűz, mártír családanya, fekete fejkendős matróna lehet, akit nőnapon felköszöntünk amiért mindannyiszor, betegen is, fáradtan is, lankadtan is kivasalta az inggallérunkat, hanem vicces is.

A Tourinfo iroda felkérte Udvarhelyi Nagykövetnek, hogy évtizedek óta Kolozsváron élő udvarhelyiként mutassa meg „a kívülről nézem, belülről szeretem” perspektívából, mitől vagyunk mi, udvarhelyiek értékesek. Mi az, amit a város ad nekünk, és mi az, amit mi a világnak, a hozzánk látogatóknak adni tudunk. Erről kérdeztük városi sétánkon, ahová a járvány miatt videócsevegőn vitt.

A Botházi család Szombatfalváról költözött Mari totyogó kétéves korában a Bethlen negyedbe, a szocialista évek stílusában épült lakótelep jelenti számára az otthont.

„Kifejezetten gyönyörűnek találom”

– jelenti ki a frissen felújított Virágok sétányára toppanva szülei tömbházából. „Édesanyám nagyon boldog. Gyönyörködve néz ki az ablakon. Azt mondja, élete nagy eseménye a nemrég lezajlott teljeskörű renoválás, nem is hiszi, hogy lesz még ilyen mostanában, hisz erre is negyven évet kellett várni” – mosolyog a telefonom képernyőjén.

A járvány miatt hibrid interjút készítünk, ami abból áll, hogy az interjúalany és a fotós a helyszínen tartózkodik, én pedig karanténból, a telefon képernyőjén élő adásban tartok velük. Így legalább Mari szemében látom a várost, a sajátoméban már úgyis ismerem.

Mit adott neked a Virágok sétánya, nevezhetjük-e „szülőfaludnak” ezt a vidéket?

Itt kaptak a szüleim blokkot a hetvenes évek végén. Ez egy élettel teli hely volt: fiatal családok, sok gyerek. Mindenki arra emlékszik vissza, hogy a blokk előtt nőttünk fel, ami persze nem teljesen így volt. De akkoriban már 5-6 évesen megkaptuk a kulcsot a nyakunkba, és lent játszhattunk, mert nem volt ennyire veszélyes, mint ma, és nem is volt más lehetősége a szüleinknek.

A városlakók jelentős részének meghatározó élménye, hogy itt élt, itt nőtt fel, itt szocializálódott, és ennek van egy kulturális, szociális hozadéka.

Ismertük egymást.

A helyi identitás része, hogyha Kolozsváron vagy bárhol udvarhelyiekül találkozunk, tudjuk, ki melyik lakónegyedből származik. A nagy egyformaságban pedig megkülönböztető jel volt, hogy kinek milyen kötőn lóg a kulcsa, ez menőségi tényező volt.

– Annyira menő volt blokkban lakni akkoriban, hogy a nővérem a házunk arasznyi kapukulcsát képes volt a nyakába akasztani, hogy neki is legyen – erősíti meg a kamera mögül Eszter, aki a fiatalabb generáció tagjaként már nem nagyon élte ezt a kulcsos gyerek világot.

A Bálint utca fele indulunk el, amit újabban hivatalosan Gábor Áronnak hívnak.

– Ez a macskaköves, gyönyörű kis utca egy nagyon szép helye Udvarhelynek, átmenet a régi és az újabb, szocialista Udvarhely, a magánházak és a tömbháznegyedek között. Itt volt régen egy korlát – áll meg a sarkon. –  Szinte sajnálom, hogy levették, mert szimbólum volt, egyrészt ez volt a határ a városrészek között, másrészt találkahely. És idáig szoktuk kísérgetni oda-vissza egymást a barátnőmmel, mert iskola után még hosszasan nem tudtunk elválni egymástól.

„Ez pedig a másik kedvenc részem”, mutat a sárgalombú nyírfák közt a Bálint  és a Függetlenség utca kereszteződésében álló tömbházakra. „Nem csak azért, mert itt lakott a legjobb barátnőm, Mika Zsófi, akivel együtt jártunk a Tábor negyedi kettes iskolába. Hanem azért, mert ez is egy határ, ahol a Bethlen és a Tábor negyed, a magán- és a tömbházak, a mező és a település találkozik” – folytatja.

– Tizenkilenc évesen költöztem el innen. Most már több időt töltöttem Kolozsváron, mint Udvarhelyen, de az udvarhelyiség sokkal meghatározóbb. Biztosan van ilyen kolozsváriság is, de én ezt nem annyira tapasztaltam. Én azt érzékeltem, hogy a kolozsváriak a sok székely bevándorlót fenntartásokkal kezelik. Egy idő után nagyon befogadóak, és kedvesek, de kezdetben van egyfajta távoltságtartás. Nem tudom, hogy itt van-e.

Az ideköltözött csíki ismerősök azt mondják, van. 

Menjünk a Gimi fele?

Aha. Nekem van egy kép a fejemben arról, hogy a diákműsorban Katonával a gimi lépcsőjéről jelentkeztek be.

Igen, volt egy diákműsorunk, amit a Digital3 csatornán Kovács Ágnes magyartanár koordinálásával készítettünk. Akkor már tudtam, hogy ez a tévés dolog nekem nem fog menni.

De miért?

Nem szívesen nézem vissza magam a mai napig felvételen. Valószínűleg több önmegmutatási vágy kell az emberben legyen ehhez. Nekem az írás az önkifejezés formája.

Pedig nagyon menők voltatok!

Tényleg? Én soha nem gondoltam, hogy menő lennék, mindig kicsit nyominak éreztem magam. De jó ez a visszajelzés!

Mi az, amit a lányodnak Udvarhelyből átadnál? Ő már kolozsvári.

Ő teljesen máshogy, erőteljesebb érzésekkel ragaszkodik Kolozsvárhoz, ezt a fajta udvarhelyiséget csak nyomokban tudom átadni neki. Járkálunk jobbra-balra, Régenben is, ahol a férjem felnőtt, meg itt is, és mesélünk történeteket, már nagyon unja őket egyébként. Igaz, a történeteink lényege mindig az, régen minden nehezebb és jobb volt. De azt hiszem, hogy sikerült a város szeretetét átadni, mert most ő is nagyon kívánkozott Udvarhelyre, mondta, hogy sétálna a központban, milyen szép a város ilyenkor, ősszel. Ebből lehet írni egy anyagot? –  aggódik belőle az újságíró.

Abszolút. Most hová szól a személyid?

Kisbács községben lakunk egy lakóparkban. Kisbács kalotaszegi faluból Kolozsvár alvónegyedévé változott az utóbbi években, az emberek reggel elmennek dolgozni, este haza. Van egy erős kisbácsiság érzés is a régi ottlakókban, ott is így szeretik a településüket. Igyekeztünk mi is bácsiak lenni, amíg a lányom oda járt óvodába, sikerült kicsit beilleszkedni. Szegény Kisbács, kezdi elveszíteni a sajátosságát. Ott jóval nagyobb törést okozott, mint itt, hogy rátelepedtek a településre a lakónegyedek.

Az udvarhelyi összetartás és az udvarhelyiség érzése nagyon erős. Ez egy olyan város, amelyre az emberek nagyon büszkék. És ezt továbbadják. Olyan honvágyam volt hosszú ideig, hogy arról álmodoztam, hogy hazajövök és végigmegyek egy utcán.

Ez mikor volt?

Az elején. Az első tíz évben – nevet.

Akkor már tudtad, hogy ott akarsz élni Kolozsváron?

Azt sose tudtam, hogy ott akarok élni, úgy alakult. Más vajon tudja ezeket a dolgokat, hogy mit akar egészen pontosan csinálni? Nálunk egyik dolog hozta a másikat, és elsősorban a munka miatt nem alakult úgy, hogy hazajöjjünk. Időközben persze kialakult ott is a baráti kör, a kulturális életünk, mindenféle. De attól függetlenül azt az erős odatartozást sosem éreztem, amit Udvarhelyen érzek. Olyan jó érzés hazajönni már ott Vásárhely után, amikor az eltérőnél befordulunk a mellékutakra.

– Na itt a kettes iskola. A Tábor negyeden is érdemes átvezetni a turistákat.

Neked hogy alakult ki az udvarhelyi identitásod? A szüleid, abból kiindulva, hogy blokkban nőttél fel, nem feltétlenül udvarhelyiek, úgy tudom.

Édesapám nem, ő zsigmondtelepi. Egyik testvérével együtt beköltözött a városba, másik két testvére otthon maradt. Zsigmondtelepre is nagyon sokat jártam nyaralni a nagyszülőkhöz.

Anyai ágon régi udvarhelyiek vagyunk. Dédnagymamám nagyon erős, mai szóval tökös nő volt, a férje halála után beköltözött Keményfalváról Udvarhelyre, pontosabban Szombatfalvára – a szombatfalviak is másak, mint a kadicsfalviak, tudtátok? – épített egy házat, piacozott és abból nevelte a gyermekeit, nekik is házat vett, keményen dolgozott mindig. Mi a szombatfalviságunkra büszkék vagyunk. Ez meghatározott mindig és erőteljes identitáshátteret adott.

És az is, hogy nagyapámtól kezdve mindenki a Gimibe járt a családban. A régi udvarhelyiség a szombatfalvisággal kiegészítve, valamint a gimnáziumba járás a családi legendárium egyik fontos eleme, mindig rettenetes nagy büszkeség volt.

Ez a városi és falusi identitás hogy fér össze, hogyan találkozik?

Úgy általában? Az első időkben valószínűleg nagyon erős bizonytalanság érzés lehetett az emberekben, hogy ilyen kis lakóterekben, állatok és föld nélkül kell élniük, gyakorlatilag lakódobozokban, és rendszeresen be kell járniuk a gyárba dolgozni. Ezt tapasztaltuk is gyerekkorunkban, a túlélésért, az élelemért való küzdelem oda vezetett, hogy visszanyúljon mindenki egy kicsit a falusi identitásához, hogy valamilyen kis földet találjon, ahol tud egy kis zöldséget termeszteni, a Bethlen negyed szélén pajták voltak, ahol az emberek disznókat, tyúkokat tartottak, hogy tudjanak megélni. Ez a kettős identitás mindenhol meghatározó, ahova betelepítették az ottlakókat.

A kilencvenes években, amikor sorra szűntek meg a gyárak, nem volt munka, nem volt pénz, a családi földeket mi is beültettük, és kellett menni a mezőre. De utáltam. Ám ezzel járt egy természetközeli életforma is, ami még mindig jellemző a környékre. Elérhető közelségben van a természet, ami egy nagyobb városban nem ennyire egyértelmű.

Hogyan változik a város két hazalátogatás közt? Milyennek tűnik kívülről?

Az a baj, hogy én nagyon elfogult vagyok és csak a jó irányt látom. Különösen abból a szépítő távolságból. Amikor beszélgetek itthon az ismerőseimmel, mindenféle negatív dolgokra felhívják a figyelmet, amiket nem látok, vagy nem is látok annak. Például hogy nem kedvesek a boltban az eladók. Én mindig azt tapasztalom, hogy borzasztó kedvesek a bolti eladók, milyen nagyszerű, hogy lehet velük magyarul beszélgetni, ha mosolyogsz rájuk, visszamosolyognak, ha köszönsz, visszaköszönnek. És úgy látom, hogy ott, ahol én élek, na ott nem kedvesek.

Azt is fel szokták hozni, hogy nincs elég tisztaság. De hát ahhoz képest, ahonnan én jövök, itt elég nagy tisztaság van. Úgy látom, hogy jó irányba haladnak itt a dolgok, és ez nem politikai állásfoglalás, mert nem követem a helyi politikát. Egyszerűen, úgy érzem, hogy romániai viszonylatban egy kis ékszerdobozon megyek itt végig az utcán.

Hová szoktatok menni a családlátogatáson kívül, ha hazajösztök Udvarhelyre?

Szeretünk kint enni, ha úgy adódik, nem gyakran, mert anyukám remekül főz, és mindig nagyon felkészül a fogadásunkra. Fantasztikus, ahogy mostanában enni lehet Udvarhelyen. Valószínűleg a nagyon erős magyarországi hatásra is, nagyon jó irányba változott a gasztronómiai kínálat: helyi termékeket, gyönyörű tálakat hoznak ki, az ember étteremben különlegességeket, különleges társításokat fogyaszthat.

Szombatfalvától Bethlenfalváig nagyon sok helyre be lehet ülni, és kiváló konyhával lehet találkozni. Nagyon kortárs, nagyon finom ételeket ettem a legegyszerűbb bisztrótól kezdve a drágább vendéglőig. A cukrászdák kínálata is hasonló.

Udvarhely gasztronómiája kifele kezd mutatni a romániai olvasztótégelyből, a múlt rendszer örökségéből. Aki a városba jön, nézze meg, hogy miket ajánlanak a turisták a weben, és nem fog csalódni, mert nem véletlenül ajánlják azokat. Úgy érzem, Udvarhely ebből a szempontból Kolozsvár előtt jár.

És amit még gyakran felkeresünk, azok a wellness-fürdők, elérhető távolságban és árban vannak, remek időtöltés tud lenni.

Mik azok a sztereotípiák, amelyekkel találkozol, ha elmondod, hogy udvarhelyi vagy?

Hát, hogy az udvarhelyiek állítólag nagyképűek. Nem tudom, hogy hallottál-e erről? – nevet. Nagyon okosaknak képzelik magukat, erősen nagy az egójuk. Én ezt magamon soha nem tapasztaltam, sőt az ellenkezőjét, de persze nem tudom, kívülről hogy látszik. Hogy hogyan beszélünk Udvarhelyen: énekelve beszélünk, azt mindig felfedezik. És, hogy el vagyunk ragadtatva a mi városunktól.

Pozitív sztereotípia, hogy jó a humorunk, van bennünk egyfajta lezserség, vagányság. Ez most nem lesz gendersemleges, de azt szokták mondani régebb, hogy az udvarhelyi lányok nagyon szépek. Nem tudom, ez még érvényes-e. Nem túl kedves persze, hogy a fiúkról nem mondanak semmi ilyesmit. Ja, és hogy nem tudunk románul, és nem is tudunk megtanulni. Az utóbbi nem igaz, és annak, hogy nehezen tanuljuk, megvannak a maga okai. Ha tömbmagyar helyen nősz fel, ahol csak az iskolában hallod a nyelvet, és azt várják tőled, hogy egyből tökéletesen, hibák nélkül szólalj meg, akkor azt is elfelejted, amit tudsz.

Hogy érvényesülsz románul?

Amikor felkerültem Kolozsvárra, igen erős frusztráció forrás volt a román nyelv: mindig előre kitaláltam, hogyha telefonáltam, leírtam, amit mondani akarok, de inkább nem is telefonáltam. Úgy sikerült románul megtanulnom, hogy elmentem Franciaországba. Itthon nagyon sokat tanultam, sok mindent tudtam franciául, de ott nem mertem megszólalni. Amikor aztán mégis, akkor mindenki el volt ragadtatva, hogy micsoda szókincsem van és milyen jó nyelvérzékem. Azelőtt azt hittem, nekem semmi nyelvérzékem nincs.

Mivelhogy így biztattak a helyiek, három hét alatt már beszéltem, és néhány hónap alatt egész jól megtanultam franciául, miközben az egyetemi évek alatt sem sikerült erre a szintre eljutnom román nyelvből Kolozsváron. Amikor hazajöttem, megfizettem egy dél-romániai lányt, Loredanát, hogy legyen a társalkodónőm. Ő tanított meg ilyen egyszerű szavakat, hogy carafă (kancsó), pubelă (szemetes). Bacoviát tudtam, de a konyhai eszközöket nem. Járkáltunk a lakásban, és beszélgettünk. Egy-két hónap volt az egész, amíg jól belejöttem. Még mindig figyelek, hogy helyesen beszéljek, de egyre kevésbé, úgyis elkerülhetetlen a hibázás. Gyakran a saját környezeted bátortalanít el egyébként, ha azok a magyar emberek, akik jobban beszélnek, megjegyzéseket tesznek, mosolyognak. Ez nagyon csúnya dolog.

A férjed hogy viszonyul az udvarhelyiségedhez?

Nagyon jól, ő is nagyon szereti Udvarhelyet. Azt nem tudta soha elképzelni, hogy itt lakjon, de nagyon szeret idejönni és gyakran jövünk azért.

Én a pályám első éveiben, más városokban élve kezdtem rájönni arra, hogy mik azok a téglák, amiket itthon kaptam, amikből építkezem. Neked mivel járult hozzá az udvarhelyiséged ahhoz, amivé lettél: újságíró, szerkesztő, egyetemi tanár, édesanya stb.?

Jaj, hát minden.

Ettől a választól féltem. 

És mik voltak azok neked, mert nekem most nem jut eszembe…

Például az iskola, hogy  mekkora önállóságunk volt, és mekkora problémamegoldó képességre kellett szert tennünk.

Igen, azok a dolgok, amiket bizonyos tanároktól kaptunk: én Kovács Ágnestől, Szász-Mihálykó Máriától és Szakács István Pétertől. Kovács Ágnes nem tanított magyartanárként, de úgy neveztük, hogy anyánk helyett apánk volt, aki abban a törékeny életkorban, amikor eldől, hogy mivé leszel, kezünkbe adta pont azokat a könyveket és meg is beszélte velünk, amik szükségesek voltak a személyiségfejlődésünkhöz.

Szakács István Péter fantasztikus világirodalmi kitekintésekkel tartotta az óráit. Szász-Mihálykó Mária biztatott arra, hogy akkor is írjak, ha százszor is visszadobják a szövegeimet. Ami rossz volt, mindig megmondta, ami jó volt, megdicsérte. Objektíven tudott hozzáállni az íráskészség csiszolásához, és ő is nagyon meghatározta az irodalomfogyasztásomat. Jaj, de gyönyörű innen a város!

Mi hiányzik Udvarhelyről?

A könyvtár, mert nagyon sok jó könyv volt mindig is, még egyetemistaként is hazajártam könyveket kölcsönözni. Kolozsvárnak egy nagy hiányossága, hogy nincs egy tűrhető magyar könyvtára. Most nyílt a megyei könyvtárnak egy magyar részlege, próbálják feltölteni az állományt, van két nagyon lelkes könyvtárosnő, hátha sikerül jól felfejleszteni. A Heltait nem fejlesztették tovább, és elég hamar ki lehetett olvasni.

Az is furcsa Kolozsváron, hogy kétszer akkora magyar lakossága van, akadémiai képzettséget nyújt, és feleannyi magyar könyvesboltja van, mint Udvarhelynek.

Igen, ez a másik programunk, ha hazajövünk, hogy elmegyünk könyvesboltba, amennyiben az anyagi helyzetünk engedi.

Ami még hiányzik, az a város élhetősége egy nagyvároshoz képest. Kolozsvár egyre élhetetlenebb, elképesztő méreteket öltenek a vadkapitalista építkezések, a beavatkozás a városképbe. És bárhová el akarok jutni, nagyon sok időt kell rászánnom. Ha különórára kell menjen a gyerek, az egyórás órára 2-3 órát kell még autóval is kalkulálni. Itthon mindenhová el lehet menni gyalog is. Ami nagyon furcsa itthon, hogy mindenki autóval jár, alig járnak már gyalog az utcán emberek.

Nagyon sok autót látok, amiben egy-két ember ül, és vonulnak ezen az autós közlekedésre kevéssé alkalmas központi részen egy sorban a kocsik. Valószínű, valamivel könnyebb, kényelmesebb kocsival járni, mi viszont, amikor hazajövünk, letesszük az autót, és annyira élvezzük, hogy mindenhová rövid idő alatt gyalog el lehet jutni. Nagyon kellemes, és közben szép a látvány. Hamar eljutsz egy üzletbe, bárhová.

Biztos, hogy itthon is rohanni kell, itthon is idegeskednek az emberek, nekem mégis Udvarhely a nyugalmat, az élhető helyet jelenti és a jó levegőt. Ha sétálni akarok Kisbácsban, ahogy kilépek a szépen rendezett lakóparkból, mindenhol ilyen vadkeleti dzsumbuj van. Nagyszerű barátok, családiasság vesz körül, jó a munkahelyem, jó emberekkel, jó helyen dolgozom és vagyok együtt. Csak ez a környezet, a nagyváros tud jól rátelepedni az életre és fölöslegesen kifárasztani.

Ami még fontos és másfajta minőséget ad az életnek, hogy itt magyarul, az anyanyelveden tudsz szólni bárhol. Másfajta önbizalmat ad, és másfajta kereteket az életnek, ha az anyanyelveden beszélhetsz akár az ügyintézésnél, akár orvosnál. Egyszerűbb és közvetlenebb a létezés anyanyelven.

Miket mutatnál meg Udvarhelyen a turistáknak?

A turisták mindig kíváncsiak, hogy élnek a helyiek, ezért akár három-négyféle túrát is lehetne szervezni: egyet a központban, a régi Udvarhelyen, ahol végigmennénk a főtéren útba ejtve a gimnázium, a kollégium épületét. A  Kossuth utcán lemehetnénk egészen a Jézus szíve kápolnáig, visszafele a sétatéren a kultúrházig, majd járhatnánk egyet a Székelytámadt vár környékén a gyönyörű kis utcákon. Ezt a kulturális sétát összeköthetnénk gasztronómiai különlegességeket kínáló vendéglátó-helyekkel, amik a külső negyedekre kevésbé jellemzőek.

A második túrát a szocialista időszakban létrehozott lakótelepeken szervezném, elsősorban a Bethlen és a Tábor negyedben a ‘60-as, ‘70-es évek, majd a mozi körül a ‘80-as évek vadszocializmusának blokkjait mutatnám meg. Ez is jellemző ránk, hogy az életterünket hogyan alakítottuk, hogyan laktuk be az évek során. És végül a most épült lakóparkokban, kertvárosokban is lehetne sétálni, ahol azt lehetne megnézni, hogy élnek a most prosperáló helyi emberek.

És persze érdemes a régi falusi részeket is megnézni, mint Szombatfalva, Bethlenfalva, Kadicsfalva, amelyek beolvadtak a városba, de régen falvak voltak és még őrzik a jellegzetességeiket.

És aki idejön, az feltétlenül menjen el a piacra is, ahol mindig találni helyi ízeket, termelőket, termékeket. Illetve vannak helyi termékeket kínáló üzletek is, vásárok, ahová szintén érdemes betérni.

Ami még nagyon pozitív, hogy nagyon sokfele ki lehet mozdulni Udvarhelyről, nagyon szép túrákat lehet tenni innen akár gyalog, akár autóval: Homoródtól a Hargitáig, Ivótól a Libánig, Farkaslakától Korondon át Szovátáig, és még sokfele.

Mi a kedvenc itthoni ízed?

Nagyon nehéz kérdés, mert olyan sok minden van. Úgy szeretek enni. Csak mindig igyekszem nem enni – kacag. Például a füstölt kolbász. És minden, ami igazi füstölt itthonról. Szezonban az orda, a sajt, frissen, a piacról.

Mi az az emléked, ami Udvarhelyről beugrik? 

Négyévesen elmentem labdát venni, mert a menő gyerekek kilyukasztották az enyémet. A végeérhetetlen Bálint utcán mentem végig, az állomásnál levő cukrászdát néztem ki, ami az egyetlen ismerős hely volt, oda gondoltam világgá menni négyévesen. A fél város keresett. Jártam zeneiskolába, hittanra a Szent Miklós hegyi plébániára, és amikor onnan kellett hazamenni, hazafele a Bálint utca végtelenül hosszúnak tűnt. Ott már mindig kellett álmodozni, vagy valamivel elterelni a figyelmet, hogy kibírjam, amíg hazaérek. Ezért is érdekes, hogy amikor honvágyam van, mindig a Bálint utca, amin leginkább végigmennék.