A kiemelt képen egy „belügyis” feleség szerepében Mirela Oprișor.
„Ha ti terroristák vagytok, akkor én apáca”, mondja egy adott ponton egy rendőrnő Tudor Giurgiu új filmjében, amikor a vélt vagy valós terrorista indítékok miatt elkülönített nők a felügyelőknek könyörögnek, hogy vécére mehessenek.
A Szabadság (Libertate) a ’89-es események egy viszonylag közismeretlen szeletét, a szebeni megmozdulások több mint egy hónapját mutatja be, olyan ütemben, hogy csak kapkodjuk a fejünket: ki ki, kivel tart, kinek mi a vétke, kinek kell hinni, és egyáltalán, mi itt az igazság?
A marosvásárhelyi előbemutató közönségtalálkozóján a rendező elmondta, hogy több mint három év kutatómunkát igényelt a film, a forgatás csak ezután következett.
Ha az 1989-es rendszerváltás decemberére gondolunk, fogalmaz Giurgiu, a fővárosi, a temesvári, a kolozsvári és – teszem hozzá – a marosvásárhelyi események jutnak elsőre eszünkbe, a köztudatban ezek a városok forradalmi hozzájárulása (és áldozatvállalása) maradt meg a legélénkebben.
Nagyszebenben viszont 99 emberáldozatot követelt a forradalom, ráadásul egy olyan méretű fejetlenség, őrület, káosz és pszichózis közepette (kétmillió puskalövedéket használtak el pár nap alatt), hogy szinte meglepő, hogy mindeddig nem készült róla művészfilm.
A Szabadság gyors tempójú cselekménye a forradalom napjaiban kezdődik és bő egy hónapra rá ér véget, pontosabban akkor, amikor a szebeni politikai foglyok hosszas kihallgatás után (majdnem mind) kiszabadulnak. Giurgiu azt a pillanatot ragadja meg, amikor a rezsim épp megdől, és bár Ceaușescu már halott, a táborok és az érdekek olyannyira összekuszálódnak, hogy
csakis a pánik uralkodhat.
A film elején a nép már fellázadt, megzabolázhatatlan, és bár a Milícia tesz egy próbát a békés tüntetés kikövetelésére, a pokol hamarosan elszabadul. A hadsereg a tömeg oldalára áll, a Milíciával és a Titkosszolgálattal (Securitate) szembekerülve, de a harc nem lehet egyértelmű: egy (egyen)ruhaváltás, egy pár elejtett szó, egy régi neheztelés is meghatározhatja, hogy ki számít most, ebben a pillanatban terroristának.
Giurgiunak valószínűleg azért volt szüksége három év dokumentálódásra, hogy nézőként mi kicsit többet értsünk abból a káoszból, ami a civilek, a szekus tisztek, a milicisták és a katonák erőszakos egymásnak feszüléséből fakadt. Bár a rendező kiemelte, hogy ez voltaképp egy főszereplő nélküli film, a cselekményszál gerincét egy fiatal milicista, Viorel (Alex Calangiu) története képezi, akinek lelki szemei előtt végig az lebeg, hogy mindenképp el kell érnie január 7-én a fia keresztelőjére. (Egy, a rendezővel való interjúban a kérdező Fehér Enikő pontosan rátapint, hogy a Saul fiában is egy szakrális szertartás, a főszereplő fiának temetése ad belső irányt az átható zűrzavarban.)
A rendszerek közötti bardo-létet jelzi, hogy bár Viorel a szekurális állam egyik legelkötelezettebb embere kellene legyen, ő is keresztel, keresztelni akar, és ezt már a régi rezsimben eldöntötte. A rengeteg mikrotörténet közepette nézőként az ő szálához tudunk következetesen kapcsolódni, bár ott van a csavar, hogy nem tudhatjuk: egy ártatlan, fiatal apa vagy egy tulajdonképpeni tömeggyilkos célbaéréséért drukkolunk.
A szebeni események brutalitásáról megrendítő és gyomorforgató cikkeket olvashatunk, a film azonban inkább az érzelmi kétségbeesés, a mentális zavarodottság és a teljes kiszámíthatatlanság kapkodását ragadja meg. Lemhényi Réka vágó staccato hangulatot teremt, itt nincs elmélyülés, kevés idő jut elérzékenyülésre, és a pillanatnyilag megfogalmazott narratívák seperc alatt borulnak máris a következő jelenetben.
A film előrehaladtával az utcai borzalmak (ütlegelések, lövöldözések, robbantások, gyújtogatások, temetetlen holtak) helyszíne a 01512-es számú katonai alakulat sporttermébe, pontosabban kiszivattyúzott medencéjébe költözik át. ’89 decemberétől ’90 február elejéig ebben a medencében ötszáznál több férfit tartottak fogva, megalázó, embertelen körülmények között (a nők elkülönítve voltak).
A közönségbeszélgetésen Giurgiu elmeséli, hogy a szebeni vetítésen egy hatvanas hölgy örvendett, hogy a film nem lett annyira naturalisztikus, mint ahogy azt a valóság megkívánta volna (a rendező szerint ez a kisszámú sminkes csapat miatt volt). Anno Szebenben ugyanis egy személy életét vesztette a medencében, mert nem kapott orvosi ellátást, a nyílt sebek, az éheztetés és WC-használat megtagadása miatt pedig szinte elviselhetetlen állapotok uralkodtak a helyiségben.
A Szabadság egy morális patikamérleg,
amelyet egy-egy új információmorzsa mozdít jobbra, majd balra, majd jobbra-balra. A film tétje végig az, hogy mit jelent az emberség a harcban, a háborúban, hogy megőrizhető-e a méltóság és a méltányosság a legnehezebb ideológiai összecsapások közepette (rossz szájízzel jegyzi meg Oana Giurgiu producer, hogy az utolsó brăila-i forgatási nap az orosz-ukrán háború kitörésével esett egybe).
A hirtelen fogolytáborrá változott medencében a zárt terek barakk-dramaturgiája (Visky András fogalma) lép érvénybe: a szabadságvágy itt már nem csak a hierarchiában tör utat magának, de rizomatikusan is terjed. Minden apró gesztus, ami a szabadság illatát hozza magával, a túlélés záloga lesz: egy beérkező ételcsomag, egy rögtönzött focilabda, egy dal a rádióban… A film végén az új világnak nessz- és narancsíze van, de az elsimítások és a hatalmi viszonyok rendeződése váratnak magukra (a pesszimista énem azt mondja, mind a mai napig).
A kiváló és karakteres román színészek mellett (Cătălin Herlo, Ionuț Caras, Toma Cuzin) kisebb szerepekben feltűnik Dimény Áron és Bíró József, és az M Stúdiós Deák Zoltánt is megpillanthatjuk katonaként (a film magyar-román koprodukció). A Szabadság nem tipikus forradalomfilm, nem keres hősöket, a szebeni események révén pusztán tükör által homályosan láttat egy felrúgott hangyabolyt, ami a ’89-es forradalom egyik legneurotikusabb fejezetének bizonyul.
