Újvárosi Katalin unitárius lelkész nemrég jelentkezett egy új könyvvel: a Menjünk el Betlehembe az adventi naptárak felépítését követi, tartalmas lelki készülődést ígérő kötet az egész családnak, gyerekek és felnőttek számára egyaránt. Az új könyv apropóján beszélgettünk arról, hogy hogyan szólhat külsőségek helyett a csendről és a befelé fordulásról ez az időszak, hogyan is érdemes használni a könyvet, és milyennek látja a lelkésznő az előkarácsonyi periódust közvetlen környezetében.
Most zajlik a könyvbemutató turné, úgy tűnik, mozgalmas napjai vannak. Hogy fogadják az emberek a könyvet?
Nagyon jól fogadják, nem is gondoltam volna, hogy ennyire népszerű lesz ez a könyv. Lelkészként hozzá vagyok szokva, hogy nem vagyunk népszerűek, mert azok a témák, amiket mi feldolgozunk, amikhez hozzányúlunk, a mai világban nem éppen divatosak. Most már ott tartunk a könyvvel, hogy fel kellett hívnom a nyomdát, hogy utánnyomást kérjek, mert elfogyott az első kiadás. Az egyik kolléganőm azt mondta, hogy biztos alulértékeltem magam, amikor csak 500 példányt kértem.
Tényleg nem gondoltam, hogy így fogják szeretni és vinni a könyvet, nagyon pezsgő napok vannak és nagy az érdeklődés, és ez azt jelenti számomra, hogy nem veszett ki az érték a világból. És bár nagyon harsány az, ami körülvesz, a csillogás, ami a giccs felé is eltolódik, mégis van egy-egy csendes réteg, akik erőteljesen az értékek mellett állnak, azokat keresik, a helyes utat, a lelki töltődést, és ez számomra óriási visszajelzés, hogy jó ez az út, és ezt az utat kell járnunk.
Újvárosi Katalin 1980-ban született Sepsiszentgyörgyön. A Székely Mikó Kollégium adta életéhez a tudományt, a Homoródalmáson eltöltött vakációk pedig az élményt. Unitárius lelkésznek, vallástanárnak és lelkigondozónak tanult. Kórházlelkész volt Székelyudvarhelyen, majd Székelymuzsnán szolgált 16 évig. Jelenleg a zetelaki és a székelyudvarhelyi Bethlen negyedi unitáriusokat pásztorolja. Legfőbb küldetésének az emberek Istenhez való kísérését tartja.
A könyv elején utal arra, hogy mostanság már novemberben elkezdődik a karácsonyi hangulat. Én idén október közepén vettem először észre a csokikat meg a kis télapós díszeket a szomszéd kisboltban, és nagyon nagy erőfeszítés volt ellenállni annak, hogy elkezdjek ajándékot vásárolni, díszíteni idejekorán. Végül pár napja beadtam a derekam, és hallgattam egy kis karácsonyi zenét, de azt gondolom, hogy egyre korábban kezdünk el készülni olyan ünnepekre, amelyeknek sokkal később van az ideje. Hogy látja, hogy mit tesz velünk az emberileg, lelkileg, vagy akár társadalmilag, hogy ennyire előrehozzuk ezeket a határidőket?
Egyértelműen elfáraszt. Amire meg kellene érkezzünk az ünnepre, arra már idáig vagyunk vele, annyira telítődtünk. Nem véletlen, hogy az adventi időszak, a karácsonyra való rákészülés ideje négy hét. Ez egy varázslatos időszak tud lenni, de mikor ezt kitoljuk hat-nyolc-tíz hétre, pont azt veszíti el, amiről szólna ez az egész ráhangolódás, készülődés és a valóságos ünnep. A könyvem elején szintén említem, hogy egy karácsonyi vásárban voltam – én nagyon szerettem a karácsonyi vásárokat egyébként – és ott volt a betlehemes, mindenféle figura fel volt sorakoztatva, és mellettem megszólalt valaki, hogy „de hol van a jászol?”.
És az ünnepben pontosan ez a lényeg, hogy megkeressük, hogy hol van a jászol, mert az a középpont. Nem az állatok, nem a háromkirályok, bár persze helyük van nekik is ott. Nyilván mindent szeretünk, emberileg befogadunk, a csokit, a csillogást, de a lényegről ne feledkezzünk el. Nekem igazából a célom is ez volt a könyvvel, hogy erre a lényegre rávilágítsak. A borítón pontosan ott van a fény, a jászolon, ami néha elsatnyul.
