Ha nem jöttem volna el, már halott lennék 

fotók: DÁVID ANNA JÚLIA

Egy hónap alatt annyi ukrán település nevét ismertük meg, mint még soha. Rájöttünk, hogy nem Kijev az egyetlen városa a negyvenmilliós országnak, és talán nem kellett volna a szláv nyelveket tudatosan elfelejteni, ahogy a keletebbre levő domborzati formákat, tájegységeket is illett volna pont olyan hévvel tanulni, mint a nyugatiakat.

Intenzíven ismerkedünk északkeleti szomszédainkkal, akik február vége óta tűzzel és vérrel ápolják a testvéri szeretetet. Szentegyháza mellett múlt szerdán azokkal találkoztunk, akik itt találtak, Joó Zoltán és Erika jóvoltából a fegyverek elől menedéket.

Isten hozott, Szása!

Székelyudvarhely és Csíkszereda között félúton egy léckerítésre felszerelt tábla jelzi a baptista tábor létét. A tábla szerénységéből ítélve nem is gondolnád, micsoda birodalom tárul eléd, ha behajtasz a letérőn, majd át a székely kapun. De most nem a székely kaput és a Keresztény Baptista Tábort megnézni jöttünk ide, pedig az is megérne egy istentiszteletet, hanem a lakóit, akik egy pihenőszigeten várnak ránk szerda délután. Összesen öt ukrán menekült család van itt, az egyik, egy Odessza melletti kis faluból származó, el van épp utazva.

A 3 éves Timo és Szása családja

Alexander (Szása) és felesége, Luda, valamint három gyermekük, a 13 éves Dásha, a 10 éves Nyikita és a 9 éves Matvei, március 14-én indultak el Mikolajivből (Nyikolajev), ahol a héten is komoly bombázások voltak: „Bombáznak, nagyon bombáznak, sok orosz katona van ott”.

Szása egyik nővére, a 62 éves Halyna is velük jött. Városuk nagyobb, mint Kolozsvár, Románia második legnagyobb városa, és tőlünk mintegy 800 kilométerre található, hasonló távolságra, mint mondjuk a Balaton vagy a Napospart Bulgáriában. Szóval nem olyan nagyon messze, csak a másik irányban, mint ahová menni szoktunk.

Halyna: meghaltam volna, ha otthon maradok

Mivel Délkelet-Ukrajna tengerközeli, stratégiai fontosságú területén fekszik, jó ideje bombázzák az oroszok és ígéreteik meg a kedvezőtlen fogadtatás ellenére, nem hagyják abba. Március második hetén a város területén olyan mértéket öltött a háború, hogy a kőművesként dolgozó Szása és családja jobbnak látták elmenekülni.

– A repülőtér közelében lakunk, rengett a föld, amikor bombázták, rezegtek a falak, az ablakok, olyan érzés volt, mintha az udvarunkon lenne – magyarázza Szása, aki csak azért lehet itt, mert azok a férfiak, akiknek legalább három kiskorú gyermekük van, elhagyhatják az országot. Akinek csak kettő, egy vagy egy sem, az nem. Volt, aki szinte megjárta, mert 18 éves legnagyobb gyermeke épp két nappal a határátkelés előtt vált nagykorúvá, úgy kellett átkönyörögni a határőröknél, hogy azzal érveltek, ha két nappal korábban jönne, simán átkelhetne, mondja a házigazda.

Otthon már meghaltam volna

„Itt a videó, mindannyian rajta vagyunk, ahogy a pincében ülünk, ott vannak a gyerekek. Hideg volt, napokig ott voltunk. Látszik rajta a macskám is. Itt látszik a házam, 13-án nagyon bombáztak. Látszik, hogy lőnek a szomszédomnál” – veszi át a szót a 62 éves Halyna. Szása nővére megmutatja a videót is, hogy ülnek nagykabátban egy pinceszerű helyen, villanykaloriferrel és forró teával fűtve magukat, a falak mellett hungarocell (iporka) szigetelés a hideg ellen.

Nem várja meg, hogy a program lefordítsa, mit mond, Halynából, mint a lövedékek a házfalakon, úgy pattognak a szavak. Mutatja a tömbházsort, ahol a hetedik emeleten él. A szomszédságában a 79. hadosztályt lőtték, – ha jól értettük, az ablakát is betörte egy repesz. A kezében a lakásában talált lövedék-darabka az egyik képen. Ha nem jöttem volna el, már halott lennék – jelenti ki.

„Minden ház erkélye leszakadt, minden ablak be volt törve, kilenc ember meghalt. Déli egy órakor történt. Megbeszéltük a sofőrrel, hogy 14-én kivisz minket, mivel magunktól csak úgy nem indulhatunk el” – ömlik belőle a háború.

Telefonon beszélgetünk: angolról ukránra, ukránról angolra, aztán magyarra váltunk

– Ma is robbantottak. Reggel nyolc órakor a kormányzói hivatal kilencemeletes épületét érte találat. Egy része leomlott. Sokan meghaltak – pörgeti telefonján az ezeket ábrázoló képeket Szása.

Amiben voltunk, abban jöttünk. Egy óra alatt bepakoltunk, minden gyermeknek minden ruhából kettőt, magamnak szinte semmit – mutatja a szentegyházi lakosság adományából kapott inget magán a férfi, amikor arról kérdezzük, hogy indultak, mit pakoltak, hogy utaztak.

Szenkjú

– felelik kórusban, ahogy Erika elmagyarázza nekünk, a vendégeiken látható ruha többnyire a szentegyháziakhoz intézett felhívása nyomán érkezett a táborba. A 13 éves tinilány, Dásha örömmel nézegeti új, divatos tornacipőjét, és meghúzza a derekán a tavaszi kabát szíját.

Így indultak útnak és jutottak Moldovába. Palanca településnél – ahol van egy menekülttábor is – lépték át a határt, itt is egy baptista szervezet segítette őket. Innen Kisinyovba mentek, majd Suceaván keresztül jutottak önkéntesekkel a Szentegyháza melletti táborba. Útközben többször autóban aludtak, az adományba érkezett ingyen étel-italt fogyasztották.

Suceáván csatlakozott hozzájuk a 47 éves Szvitlana és fia, a 13 éves Kirill, ők Csernovic fele egyenesen Romániába érkeztek. Kicsit északabbról, Krivoj Rog (Krivij Rih) nagyváros melletti Shyroke nevű kisvárosból indultak útnak, azt a várost is bombázza az orosz hadsereg.

A legtöbb ukrán az Odessza-Galac útvonalat választja, egy részük Bulgária, másik részük Németország fele megy tovább – mondja Lena.

Szása és családja nem aggódnak, biztonságban érzik itt magukat, a többi családtagjuk pedig szintén biztonságban, Oroszországban van. Halyna két fia a Távol-Keleti Magadamban él, ők aggódtak az anyukájukért, de megnyugodtak, hogy biztonságba került.

Nagyon elégedettek a táborban talált körülményekkel: nem mindegy, hogy több száz személlyel kell megosztaniuk egy tornacsarnokot, vagy friss levegő, külön szobák, tiszta környezet, ingyenes étkezés, kedves vendéglátók állnak rendelkezésükre. Igazából itt minden adott ahhoz, hogy egy nagycsalád jól érezze magát. Köszönik is minden második mondatukkal Erikának és Zoltánnak a lehetőséget.

A kisírt szemű nő

Julia és gyermekei helyzete kicsit nehezebb. Nekik van félnivalójuk. Az ő házuk is áll még, de családtagjaikkal nem tudnak érintkezni, a szomszédoktól kapott képek alapján a fél falu romokban, az utcájuk is – az ulicát még mi is értjük.

Külön köszönet Benke Ágnesnek a beszélgetések hanganyagának a lefordításában nyújtott segítségéért.

Ügyes kis tolmácsunk, Lena édesapja katona. Abban a Csernyihiv nevű városban van a fronton, amit épp a beszélgetésünk napján bombázott az orosz hadsereg. Aznap legalább 9 civil ember meghalt egy, a városközpontban történt robbantásban, és két hete víz, elektromosság és gáz nélkül van a lakosság, olvasom este a hírekben. Léna a nagymamáján keresztül kap hetente egyszer-kétszer információ morzsákat az édesapja állapotáról, ő nem tudja tartani a kapcsolatot vele.

Szvitlana, Halyna, Lena, Timo és Julia

Julia mostani férje, Timo édesapja is otthon maradt, ő közbiztonsági alkalmazott, nem sikerült megérteni, hogy pontosan micsoda, talán csendőrféleség, aki járja a település utcáit. Julia minden reggel kisírt szemekkel jár-kel a táborvezetők szerint, a hároméves Timo is átsírta az első éjszakákat.

Ők hárman keresztül-kasul utazták Romániát, mire ideértek. Timo apukája a határig menekítette a családot, ahonnan önkéntesekkel jutottak el Galacig, Galacról mentek Resicára Mariához, onnan pedig Brassóba Dianához. Brassóból telefonáltak a táborba – mondja Zoltán, hogy nem tudnánk-e fogadni őket úgy, hogy az útiköltséget is fizetni kellene. Persze, ez a minimum.

„Nagyon kedves emberek vannak itt” – jegyzi meg Lena.

A fiatal srác, aki hozta őket, egy Jászvásárban tanuló ukrán, ő segített a tolmácsolásban, de nyilván nem maradhatott itt. Sok ilyen határmenti önkéntes van, aki hozza-viszi a menekülteket a szállást felajánlókig – tudjuk meg Erikától.

De nem csak a két apáért aggódnak. Julia 65 éves apja és 45 éves bátyja egy faluban él, amit elfoglaltak az oroszok, náluk sincs villany, víz, gáz két hete, nincs fűtésük és nem tudják velük felvenni velük hetek óta a kapcsolatot. Enni van, amit: pityókát, konzervet, feleli Julia. Az ő házuk még áll, akárcsak a többieké, de kaptak képeket, hogy a fél falu és a szomszédság le van bombázva. Julia, Lena és Timo úgy döntöttek, nem maradnak itt, élnek a lehetőséggel és tovább utaznak a spanyol Vöröskereszt segítségével Barcelonába, hogy megnézzék a várost. Hátha sikerül kicsit elterelniük a figyelmüket a sok aggódnivalóról.

Taxiban született: a háború gyerekszemmel

A barátaiknak „a lányát elvitték és rossz dolgokat csináltak vele” – ezt nem tudom jobban angolul – mondja Lena arra a kérdésre, hogy mi a helyzet otthon, hogy élik meg a háborút, és nem is akarjuk a kislányt ennél jobban faggatni. Hangos robbanások, sziréna, hideg. Az oroszok mindent elvisznek, ennivalót, autót, amit érnek, kifosztják a lakosságot, hangzik el.

Dásha nem fél, már biztonságban van, de amíg zúgott a sziréna és csattogtak a bombák, addig is aludt, úgy kellett felébreszteni, hogy az óvóhelyre fussanak. Dásha nem fél, neki a születése is rendkívüli volt: taxiban született, az apja segítette a világra – nevet Halyna nénikéje.

Nyikita azt mondta, megöli az egészet, de Matvei sírt. A gyerekek felfogják mi történik, a maguk gyerekes módján – olvasom az applikáción angolul Szása válaszát.

Szása azért jöhetett ki az országból, mert három kiskorú gyermeke van

Iskolába most kezdtek újból „járni”. A héten online zajlottak az órák, Dásha kedden kezdett, szerdán már matekfelmérőt írt – újságolja Erika. A gyerekei és az ukrán gyerekek együtt játszanak, egyik se érti, mit mond a másik, de hát a játékhoz nem kell tudni nyelvet.

Nyikitának itt volt a születésnapja a napokban, egy udvarhelyi férfi vitt gyümölcsöt, üdítőt, édességet és megünnepelték. Azon gondolkozik Erika, hogy Dashát is elviszi a saját gyerekével angol órára. Minden héten viszik a családokat kirándulni, hogy kicsit változatosabb legyen az ittlétük, voltak shoppingolni Udvarhelyen, Csíkban eddig, és most készülnek a sóbányába.

Ukrán, orosz, szurzsin – három jóbarát?

Milyenek a nyelvi viszonyok ott, ahol élnek, vannak-e konfliktusok az ukránok és az oroszok között, térünk át a közéleti kérdésekre. Kíváncsiak voltunk, hogy hogy néz ki ez a konfliktus a hétköznapi emberek szemében.

Normálne, normálne – visszhangozzák rögtön. A kormányzó ukránul beszél, én értek ukránul is és oroszul is – mondja az egyik hölgy. Multikulturális vidék: Lena édesanyja, Julia, Oroszországban született, most is ott él egy nagynénje és nagybátyja Voronyezsben, de ő maga nem beszél oroszul. Szása és nővére Üzbegisztán fővárosában, Taskentben születtek.

Joó Zoltán és Erika folyamatosan azon gondolkoznak, hogyan tudnák elviselhetőbbé tenni és hasznos, érdekes tevékenységekkel kitölteni az ukrajnai vendégek mindennapjait.

Odessza, Nyikolajiv, Harkiv, Csernihiv, Herszon és a Krím azok a területek, ahol nagyon sokan beszélnek oroszul, Kijevben a többség ukránul beszél a statisztikák szerint, a Krím lakosságának fele használja az oroszt – sorolja Szása. És megtudjuk, hogy van az orosznak és az ukránnak egy közös gyereke, egy keveréknyelv is, a szurzsin, ami orosz szavakat és ukrán nyelvtani rendszert használ. A búza és a rozs keverékét nevezték így régen, s aztán a félig orosz, félig ukrán gyerekeket is.

De most, a háború után Szása szerint nagyon kevesen fognak oroszul beszélni Ukrajnában. Mert ők maguk vezettek el idáig, hogy többé ne beszéljenek Ukrajnában az oroszpártiak se oroszul. Lena barátja is eddig oroszul beszélt, de most már csak ukránul hajlandó. „Aki eddig oroszpárti volt, már az is ukrán párti lett, mert látják, hogy mit tesz velünk Putyin, és látják, hogy Ukrajna európai ország akar lenni” – mondják.

Szerintük Luhanszk, Donbasz és a Krím-félsziget is Ukrajnához kell, hogy tartozzon, hiszen olyan területek ezek, amik az övék: „ez olyan volt, hogy van egy házad, és jön valaki, és azt mondja, mostantól ez az ő háza.”

Az agresszor nyelvét nem tanítják

Nem, nem sok suliban tanítják az oroszt, mert Oroszország egy agresszor – feleli Lena arra, hogy az iskolában tanulnak-e oroszt. Dásha iskolájában az orosz nyelv opcionális, de mindenhol az ukrán a használatos, a munkahelyeken, hivatalokban is. A magánéletben bárki bármilyen nyelvet használhat, nincs gond belőle – magyarázzák. Kárpátalján vannak, akik magyarul és románul beszélnek, teszi hozzá Lena.

Julia megjegyzi: „Ki hogy tud, hogy akar, úgy beszél: akár ukrán nyelv, akár orosz, akár szurzsik. Az életben senki nem vont kérdőre senkit, hogy te miért oroszul vagy ukránul beszélsz”.

Később visszatérünk a témára, és akkor is ezt mondja: Kijev 1.500 éves, Moszkva 1.000. Ebből is látszik, hogy ki volt hamarabb – mondja a fordító applikációba határozottan Julia. A konfliktus akkor kezdődött amikor Oroszország elfoglalta az ukrán földet 2014-ben – jelenti ki Szása. A konfliktus akkor kezdődött, amikor Oroszország megalázott a nyelvünk miatt, és megölte a költőinket – mondja fojtott hangon maga elé Julia.

A nagyon fiatal Lenának is van elképzelése az ukrán-orosz konfliktusról: Ukrajna akart csatlakozni az Európai Unióhoz, de Janukovics akkori elnök Putyinnak fogadott szót, és nem írta alá a szerződést. Putyin azt szeretné, hogy Ukrajna és Fehéroroszország Oroszországhoz tartozzanak – magyarázza, és ha a történelmi előzményekről kérdezzük, Julia kivételével, szinte kizárólag ezt hozzák fel, mintha a korábbi ellentéteket elmosta volna az idő és a mostani háború.

Zelenszkij, a nemzeti hős

Ahogy mi sem, úgy ők, a tövén élők sem gondolták, hogy háború lesz. Julia is remélte, hogy nem lesz háború, habár állandóan arról beszéltek a hírekben. Február 15-e óta viszont a férjével együtt tudták, hogy előbb-utóbb az lesz, és 24-én be is következett.

Szerintem – folytatja Szása a háború kitöréséről való okfejtését – Putyin egyszerűen félt attól, hogy Ukrajna európai állammá válhat és ezért kezdett ellenségeskedésbe. Ez az én személyes véleményem. Ellenőrzi, hogy a telefon helyesen fordította-e, és aztán ránk néz határozottan.

Az ukrán elnökről mi a véleményük – ez engem érdekel, mondja Erika mosolyogva. Szása szerint Volodimir Zelenszkij egy nemzeti hős, akit ki akartak menekíteni, de ő azt mondta, hogy gépfegyvert fog és megvédi az országát. Mára az oroszpártiak is annak tartják Ukrajnában, nem csak Ukrajna, hanem egész Európa hősének. Sok orosz él nálunk, de akinek az útlevelében az van, hogy ukrán, az szerintem ukrán – jelenti ki. A nemzetiségi-nyelvi kérdéseket úgy tekintik, hogy szerintük az a normális és helyes, hogy a hatóságok nyelve legyen ukrán, – az orosz agresszor ellenében –, otthon és a magánéletben pedig mindenki beszéljen úgy, ahogy akar és ahogy tud.

Szása elmondja, Oroszországban olyan erős a propaganda, hogy az orosz nép még mindig azt hiszi, hogy ez nem egy háború, hanem Putyin felszabadítja Ukrajnát a fasisztáktól. De hogy lenne Putyin oroszbarát, ha saját fiatal, 19-20 éves katonáit ezresével küldi a mészárszékre? – teszi fel a kérdést Szása.

„A nővérem Oroszországban él, és még ő is hisz ebben”. – Akárcsak anya nagynénje – tromfolja meg Lena, és kifejti, a néni „azt hiszi, hogy mi fasiszták vagyunk, és mi bombázzuk Ukrajnát, az oroszok pedig megvédenek bennünket. Meg hogy az oroszok nem bombázzák az embereket, csak a hadsereget. És azt is hiszik Oroszországban, hogy Zelenszkij 8 éve bombázta Luhanszk és Donyeck régiókat, pedig Zelenszkij 8 éve egy komikus volt.

Mennyi ideig tarthat, és mik lesznek a háború következményei?

Nehéz megmondani, hogy meddig tart a háború, mert Oroszország szerintem most egy második hullámra készül, erőt gyűjt Dél-Ukrajnában. Remélem, hogy újraépül Ukrajna, mert az oroszok által bombázott városok 70-80-90 százalékban elpusztultak – feleli Szása, majd folytatja: az ukrán hadsereg bebizonyította, hogy erős. Oroszország azt hitte, két napon belül elfoglalják Kijevet, de egy egész hónap sem volt elég, hogy elfoglaljanak egy várost, Herszon kivételével.

Azért is nehéz, mert Putyin nem beszámítható, azt csak az Isten tudja, mi van a fejében. Akárhányszor kérdezhetjük, arra nem tér ki, hogy a NATO-nak és a nyugati hatalmaknak jobban bele kellene-e avatkozniuk az ukrán közvélemény szerint. Annyit mond, hogy Zelenszkij elnök fegyvereket kér, hogy megvédhessék magukat, és azt kéri a nyugattól, hogy zárja le a légteret, hogy ne tudjanak az oroszok onnan bombázni.

A szív megszakad, a rendőrök szava elakadt

Mindenkinek van saját szobája, lehet használni a mosodát, az ebédlőben esznek, szakácsnők főznek.

– Kérték, hogy tegyünk az ételbe több pityókát. Még a zöldpaszuly levest is pityókával eszik – nevet a gasztro-kulturális különbségeken Erika, miközben megmutatja a szálláshelyet.

Mi azonnal jelentkeztünk szállásadónak, amikor felmerült a kérdés – mondja Zoltán. De most a héten kezdtük a papírok elintézését, és amikor az útleveleiket kértük el a családoktól, sírva kérdezték tőlünk, hogy ugye visszaadjuk? – bennük volt a félelem, hogy nem kapják többé vissza.

Csak most alakul ki a hivatalokban, mit kell csinálni, ha menekültet jelentenél be. A rendőrök szava elakadt, amikor mondtam, hogy miért hívom. – Da, avem refugiați. Az ISU egyik részlegéről a másikra ingáztunk, amíg sikerült kibogozni, mi is az eljárás ebben az esetben. Mindenki segíteni akart, csak rá kellett jönnünk, mi is a procedúra.

De megszakad a szíved, amikor látod, hogy négy autóval érkeznek a háború, a halál elől, azt se tudják hol vannak, sorolja Erika. Ebben az esetben nem az van, hogy kényelmes vagy, hátradőlsz és nézed a tévét. Főleg, ha van rá lehetőség, hogy segíts.