Ha magunkkal jól vagyunk, akkor mindenhol jó

Szarvas Zsuzsi egy vagány csapat részeként látta magát, amikor az elsők között előfizetett az uh.ro-ra.

Úgy képzelem, hogy Szarvas Zsuzsiról mintázták az örökmozgót. De nem azt az idegesítő fajtát, aki mindenbe belesüvölt, és mindent jobban tud, hanem azt, aki ott van, csendben megold, elintéz, el-, meg- és berendez, és mindvégig mosolyog azzal a jellegzetes szarvaszsuzsis mosolyával.

Ha ő mondja, elhiszed neki, hogy minden jó lesz, még az is, amiről nem is hinnéd, hogy egyáltalán lesz. Pedig juttatott neki hepehupát az élet bőven. Sikereket és olyan kudarcokat is, amikbe más belerokkan egy életre.

Húsz éve követem, mióta tanítóképzőbe járt, énekelt a Hálaluja együttesben, talán még cserkész is volt, és már a középiskolában rádiózott, azt szerette volna suli után folytatni. Ám amikor otthon bejelentette, hogy a szegedi egyetemen akar médiatudományt tanulni, az édesanyja, Gyöngyi néni azt mondta, hogy: – Oda biza nem mész, fiam.

Szerencséjére akkoriban indult Marosvásárhelyen a kommunikáció szak a Sapientián. Innen egyenes útja vezetett az akkor induló Erdély FM-hez. Magazinműsorokat szeretett volna szerkeszteni, de 24 évesen főszerkesztő lett. Jó csapat volt, eldugták a kulcsot, valahányszor fel akart mondani.

– Nagyon szerettük csinálni, és azt hittük, hogy értünk hozzá. De így utólag visszagondolva nagyon sokat kellett volna még tudjunk, de nagyon sokat tanultunk is – neveti el magát.

Az összetartó szerkesztőség akadályozta meg többször is, hogy eljöjjön, amikor nem bírta a politikai nyomást.

– Én úgy látom, hogy az erdélyi média 90 százaléka egy politikai erőt képvisel, és én ezzel nem tudok azonosulni. Igazából mindegy, hogy melyik politikai erő, mert bármelyik legyen is, az az ő üzenetét akarja átvinni.

Amikor Markó Bélával kellett mások által megírt kérdésekkel interjút készítenie, amiből a saját kérdéseit sem értette, számára egy erőszakkal felért. „Úgyhogy nagyon sok feszültség után eljöttem, de nem haragszom senkire, hanem én arra még nem voltam szerintem megérve”.

Így kezdődött egy nagy lendülettel és egy jó csapattal, majd egy nagy csalódással a médiával való kapcsolata.

Ami úgy folytatódott, hogy a másik oldalra állt: a Tomcsa Sándor Színház közönségszervezője és pr-osa lett, tulajdonképpen kialakította ezt a munkakört, innen pedig a Mokka kávéház ügyvezetői tisztségébe vezetett az útja, hogy „nyugodt lélekkel tudjon egy zoknit megvenni”.

Cukrászból tanácsos, majd anya

Aztán 2015-ben, a legjobb barátnőjével közösen úgy gondolták, hogy mielőtt anyukák lennének, elindulnak az önmegvalósítás útján. Így alapították újra a központban a legendás Harmónia cukrászdát, ami 2019-ben vált igazán sikeressé, ez volt a legjobb évük. De a 2020-ra várt még nagyobb siker helyett a koronavírus-járvány érkezett, ami az épület tulajdonosi konjunktúrájával közösen megölte a vállalkozást. 2021-ben már az élettársával fogott bele egy étterem alapításába, ami szintén a Covid-járvány és a kifogyott lelki-anyagi energiák áldozata lett.

Nagyjából ebben az időszakban, 2016-2020. között közéleti szerepet is vállalt. Miután háromszor mondott nemet a felkérésre, a szülei biztatására végül az egyesült MPP-EMNP listáján lett önkormányzati képviselő, a Megújulnak játszótereink! és a Virágos Udvarhely programok fűződnek tanácsosként a nevéhez.

„A választások folyománya lett az is, hogy aztán nem sokkal később anyuka is lettem, ami hála a Jóistennek, mert úgy volt, hogy nem adatik meg. És az a felhőtlen boldogság észre se vetette velem azt, hogy egyszerre három dologban vagyok benne, de nagyon erősen. Kellett ehhez mindenki, én azt mondom, mert ezt egy nő egyedül nem tudja csinálni. Kellett ehhez apa, kellettek ehhez a szüleim, kellettek ehhez a kollégák, akik nagyon becsületesen végezték a munkájukat” – hatódik meg, és utálja, hogy meghatódik. A tanácsosi tisztségről az őt ért fenyegetések nyomán kevéssel a mandátum vége előtt lemondott.

Kilincs az uh.ro-hoz

A legemlékezetesebb közös pillanatunk az volt, „amikor egy olyan időszakát élte az uh.ro, hogy úgy éreztem, azzal kísérleteztek, hogy a cím mennyire befolyásolja azt, hogy bekattint-e az olvasó. Az egyik cím az volt, hogy nem tudod elképzelni, hogy mi történt a Mokkában, és amikor megnyitottad, az volt benne, hogy nem befele nyílik az ajtó, hanem kifele. És akkor azt mondtam, hogy na, tudjátok mit, uh.ro? Én többet titeket nem olvaslak és be sem lájkollak”.

De azóta meggondolta magát. És még elő is fizetett. Hogy miért?

A mentsük meg az uh.ro-t eszébe se jutott, kacag. Ő látott a lelki szemei előtt egy vagány csapatot a Zsebben, egy jó közösséget, egy funny életérzést, aminek előfizetőként maga is a részese lehet. Ezért a jövőképért a párja kávéját is egyből nekünk adta. És így lehet, hogy le kell szokjanak a kávéról, mert amikor ezt megtudta, a párja is befizette az uh.ro-nak a Zsuzsiét. Ha ez így terjed, akkor egy nagyon jó dolog lesz belőle, és azt gondolom, hogy nagyon vagány emberek kaphatóak erre, lelkesedik Zsuzsi, miközben Annával berendezik a kisasztalon a húsvéti tájat.

Régebb is a szüleink, nagyszüleink előfizették a napilapot, a hetilapot vagy azt a magazint, amit éppen szerettek, nem feltétlenül egyet vagy kettőt, hanem aki jobban szerette ezeket olvasni, akár többet is. A modern világban pedig ez az online előfizetés, von párhuzamot.

Mivel tudja, hogy nehéz a médiában dolgozni, és vissza is húzódott a közéletből, nem akar ítéletet mondani a benne létezőkről. „Nem irigyellek. Azt sem irigylem, aki a megszűnő napilapnál kell maradjon, azt sem, akinek el kellett jönnie, és azt sem, akinek a döntést meg kellett hoznia. Nem értek dolgokat, sok mindent nem értek, mert annyira nem is ásom bele magamat, de én azt gondolom, hogy vannak olyan orgánumok, amelyek nem kellett volna, hogy ilyen csúful végezzék” – válaszolja arra a kérdésre, hogy egykori újságíróként hogy látja a jelenlegi médiaprérit Erdélyben.

A pálya szélén nem ordibálunk

Jelenleg a Babeș–Bolyai Tudományegyetem kihelyezett karának tanulmányi felelőseként dolgozik. Új terület, új kihívások, mégis kényelmes a korábbi zsongáshoz, felelősségekhez képest, állítja.

Most alkalmazott, és örül, hogy végre nem neki kell mások életét is érintő döntéseket hoznia, hanem egy nagy rendszer részeként végezheti a munkáját, és maga is fejlődhet, például a román nyelvhasználat terén, és még meg is dicsérik érte. Jól sikerült, hogy megtalálta a vezetőből alkalmazottá válás folyamatában ezt a nem udvarhelyi szigetet Székelyudvarhelyen – mondja.

Hogy képzeled el azt a várost, ahol mondjuk a kislányod is, aki most négy éves, jól érezné magát, akár felnőttként is, és amikor idősebb leszel, az unokáid is?

Én nem vagyok nagy lokálpatrióta, de lett volna lehetőségünk, hogy elköltözzünk, és én voltam az, aki azt mondtam, hogy ne. Nem tudom, miért. Sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy miért volt ez ilyen egyértelmű, hogy Vásárhelyről haza kell jönni, de nem tudom a választ, csak azt, hogy most már nem is szeretnék elmenni ebből a városból.

Nem szeretek a pálya széléről ordibálni, ezt milliószor megtehettem volna. A hétvégén is láttam egy ilyen megosztást a közösségi hálón, hogy hogy néz ki a játszótér. Valaki oda is írta, hogy hát igen, mert nem foglalkozik vele senki. De hát a szülők se, a gyerekek sem! Nem minden a hivatalnak a mulasztása, hanem mi, szülők, nem vesszük a fáradtságot, hogy elmenjünk és azt mondjuk, hogy letörött a pad. Persze sajnálatos az, hogy a legújabbak is már tönkrementek, de azért mi, udvarhelyiek is felelősek vagyunk nagyon, és most már láttam azt is, mert benne voltam, hogy mennyire nehezen mennek a dolgok a bürokrácia miatt, hogy nem lehet csak úgy előkapni egy lécet a sufniból.

Ha átmennénk Csíkszeredába, és ugyanúgy leülnénk két-három emberrel, ugyanúgy elmondanák Csíkszeredának minden hátulütőjét és minden negatív oldalát. Mindig azt gondoljuk, hogy az a legrosszabb, amiben mi vagyunk. Pedig, ha magunkkal jól vagyunk, akkor mindenhol jó.

Annának a jelenléte az, ami arra ösztönöz, hogy most megéljem azt, hogy nekünk családunk van, és szeretünk itthon lenni, szeretünk együtt lenni, szeretünk családban lenni, úgyhogy nem is igénylem a közszereplést. Nem érzem úgy, hogy le kellett mondjak valamiről, hanem megérett az idő, és én ezért hálás vagyok, hogy mindent végig tudtam élni jól, és a mai napig tudok örülni a kollégáimnak, a volt kollégáimnak, a családomnak, a munkámnak, és én úgy érzem, hogy a Jóisten a tenyerén hordoz, mert mindig átvitt mindenen.