Még az én gyerekkoromba’ erre a hegyre kocsi nem is járt, nem volt ahogy jönni. Még út sem volt, a villany is csak hatvannyolc vagy hatvankilenc őszire ért ide. Mikor ez történt, egy korondi polgármesterünk volt, aki járt rendesen fel ide, hogy „Kell a villanypéz”. Mindenki adta rendesen csak az idősebbek mondták, hogy: na, ez meg van bolondulva, honnan ide villanyt, hát még út sincsen. S minden lett.
Ez a hely, Fenyőkút, a senki földje volt. Az úgy történt, hogy feljöttek az emberek ide legeltetni a jószágot, és akinek több állata volt, az elfoglalat egy darab földet, épített magának egy nyári hazát és ott élt, aztán egy kis idő elteltével felköltözött a családja is, és ez így ment tovább.
Ezek a mai fiatalok állandóan mennek Németbe meg ide-oda és kívánkoznak haza. Egyszer kérdezték tőlem, miért nem megyek ki én is. Erre csak annyit feleltem, hogy „Ide figyelj, én az életben hányódtam már éppen eleget.” Igaz, hogy csak Romániában de akárhol voltam, mindig otthon éreztem magam, nem úgy, mint ezek. Kimegy, aztán nem találja helyét, kívánkozik haza.
A bulizás sem úgy ment, mint most, havonta két bál volt, az egyik Fenyőkúton, a másik meg Pálpatakán. De volt egy legény brigád, amibe én is bele tartoztam, mi egészen Békástanyáig mentünk, mert ott különb csajok voltak, így hát ott töltöttük legénykorunkat.
A szomszédasszony vitatkozott velem a múltkor, mondta: „Te Sanyi, egyszer- egyszer olyan beteg vagy, halsz meg, máskor meg úgy énekelsz, mint egy pacsirta.” Meg legyen mondva, az elején igen szégyelltem a dolgot, de aztán büszke voltam rá erősen, hogy még Magyarországon is látták a videót és gratuláltak.
Sanyi bácsi elmondja, hogy gyerekkorában azzal versenyeztek, ki tud több éneket énekelni. Így előkerültek azok az énekek is, amiket sorozásnál énekeltek. „Itt van már az október, be kell rukkolni itt van már az ideje…”
Fenyőkúton még a régi ének is a havas hegyekről meg a katonasorsról szól, „Égbe nyúló hegyek alján havas éjszakákon, szomorúan áll a honvéd az orosz határon…”
Mikor a hagyományokról kérdeztük Sanyi bácsit, elmesélte, hogy is volt a májusfával: Mikor egy lány nem tetszett, akkor olyan fát díszítettünk neki, hogy minden vacakságot felraktunk rá. Húsvét első napján, mikor kelt fel a lány, látta, hogy a fán lyukas cipőtől szennyesig minden volt. Még olyan is volt, hogy jártunk vizitába, s meg volt szabva, melyik nap, ki mehet.
Egyik komámmal elhatároztuk, megtréfáljuk a gazdát. Nem sütött a lámpa fénye oda, a szekér lejtőre állt, megfogtuk a szekeret, ami fával meg volt rakva, beengedtük a patakba. A gazda hajnalban be akarta a lovakat fogni, de szekér nem volt. A szomszédja erre átszól: mit keresel te? Hát úgy néz ki, hogy az éjszaka ellopták a szekeremet. Nem – mondta a szomszéd – ott van bent a martban, azt hittem, tüzet akarsz gyújtani.
Miután elmesélte ezt a történetet is, kihívott az udvarra, hogy mutassa meg a „szemefényét” egy hatalmas nagy lovat, amelyiket az istállóban tart. Kihozta a lovát, elengedte, hadd járja meg magát, de a hatalmas állat ott állt mellette addig, míg Sanyi bácsi pajkosan meg nem simogatta, csak ezután kezdett futkorászni meg ugrálni a frissen hullott hóban, alig akart visszamenni az istállóba.
Valahogy sikerült visszaterelnünk, utána pedig elköszöntünk Sanyi bácsitól, mert már éppen ebédidő volt, és otthagytuk ezt a kies, világvégi tájat.