Gyerekzsivaj fogadott a Kuvar utcai Baptista Imaházhoz érve. A hátsó udvaron körülbelül harminc gyermek kidobózott. Egészséges és mozgássérült fiatalok közösen vettek részt a budapesti Semmelweis Egyetem Pető András Karának konduktorai és a székelyudvarhelyi baptista gyülekezet által tartott sporttáborban.
A szerző felvételei
Kik azok a konduktorok?
Olyan szakemberek, aki a pedagógiai rehabilitációt végeznek, tanítanak és újratanítanak, aszerint, hogy a sérülés mikor keletkezett. Ennek a módszernek az a lényege, hogy a lehető legönállóbb életvitelt kialakítsák az adott személynél, és ehhez elengedhetetlen az integráció. Hiába önálló valaki és tud házon belül mozogni, a társas kapcsolatok nélkül nem nagyon tud élni.
Óvodás korban a gyerekek észre sem veszik, hogy valamiben más a társuk, ott minimális segítséggel már tudnak kommunikációt kialakítani közöttük. Iskolás korban már kellenek olyan programok, ötletek, együttműködések, amik ezt segítik. Felnőttkorban pedig a társadalmi edukáció az, amivel komolyan foglalkoznak.
Nem első alkalommal érkeztek ide a Pető András Karról, immár hetedik éve, hogy Udvarhelyen is dolgoznak, mintegy 860 napot töltöttek itt eddig, évi 4-5 alkalommal háromhetes turnusokban. Most is három hétre jöttek, a középső héten zajlott a tábor – tudjuk meg dr. Zsebe Andreától, az intézmény dékánjától a július 10-re összehívott sajtótájékoztatón, amelyen bemutatták tevékenységüket.
A sajtótájékoztatón jelen volt még dr. Szabó Éva rektorhelyettes és Csuka Pál, a Pető András Kar Kiemelt Nemzetközi és Nemzeti Szolgáltatási Központjának igazgatója, valamint Makk Ádám, a Pető Sport Egyesület vívó szakosztályának vezetője, illetve a Magyar Vívó Szövetség elnökségi tagja. A sajtótájékoztatón Mezei Ödön baptista lelkész is részt vett, aki rendszeresen a Pető András Kar rendelkezésére bocsátja az Imaház tereit.
Balról jobbra: Makk Ádám, Mezei Ödön, Zsebe Andrea, Szabó Éva és Csuka Pál
Hamar kiderült, hogy
a kint látott gyereksereg újdonságnak számít,
hiszen ez az első, hogy integrációs tábort szerveztek itt Udvarhelyen. Az egészséges 7-19 évesek – fiatalabbakat is fogadtak, de csak kísérővel, az idősebbek, a 15-19 évesek önkéntesként vesznek részt, belőlük kevesebb van – azokkal a fiatalokkal közösen vesznek részt a sporttáborban, akik a konduktorokhoz járnak fejlesztésre. Összesen 120-an vannak, ebből 100-110 egészséges gyermek. Utóbbiak számára 100 lej volt a részvételi díj, mivel a szervezők kaptak támogatásokat és pályázni is tudtak, a sérült fiataloknak nem került pénzbe a tábor.
A napközis tábor július 8 és 14 között zajlott, délelőtt 10 és délután 16 óra között a konduktorok vezetésével és a baptista gyülekezet önkénteseinek segítségével.
– Mozgás éve van Udvarhelyen, ezért idén sporttábort szerveztünk – vette át a szót Mezei Ödön lelkész. Hozzátette, nagy öröm számukra, hogy a táborban olyan különleges sportokat próbálhatnak ki a gyerekek, mint a vívás és a falmászás. Ez utóbbiban az udvarhelyszéki önkéntes hegyimentők segédkeznek nekik.
Sport és a duplán különleges gyerekek
Makk Ádám elmondta, lassan nyolc éve annak, hogy a Magyar Vívó Szövetség elkezdte támogatni a rekreációt és a társadalmi érzékenyítést. Ekkor kezdődött el a Pető Intézetben is a vívás, a tanulók mára szorgalmasak, aktívak, lelkesek. Céljaik között szerepel, hogy integrált versenyek is kialakuljanak, és az intézményeikben sulivívásra járó tanulók megmérettethessék magukat a diákolimpián.
A mostani út a vívó szakosztály számára egy teszt, illetve saját diákjaiknak egy edzőtábor is, ugyanis, amikor nem zajlanak tábori tevékenységek, ők edzenek. Négy fiatalt hoztak magukkal, a következő három hétre mások fognak már jönni. Makk Ádám hozzátette, az egészséges gyerekek érdeklődőek és befogadóak, ez a korosztály még „fogékony” az érzékenyítésre.
– Nagy büszkeséggel és örömmel láttuk, hogy a mi Petős gyerekeink itt most egy olyan tudás birtokában vannak, amit az itt jelenlévő ép gyerekek nem tudnak: most avatják be őket a vívás rejtelmeibe. Oktatóként, edzőként és zsűriként szerepelnek, ami egy új szerep számukra, nagy önbizalommal és nagyon hatékonyan művelik ezt. Ez a mi számunkra is új és hatalmas öröm. Nagyon büszkék vagyunk rájuk, mesélte lelkesen Szabó Éva.
Zsebe Andrea elmondta, a szaknyelven kettős különlegességű gyermeknek nevezik őket, egyrészt különlegesek, mert fogyatékkal élők, másrészt azért, mert tehetségük van valamiben, amiben egy ép fejlődésű gyereknek nincs. „Attól, hogy valaki fogyatékos, az nem jelenti azt, hogy ki kell maradnia akár művészeti- vagy sporttevékenységekből.”
– A legfontosabb, hogy egymást megismerik, az előítéletek ki sem alakulnak, amit aztán később le kellene építeni. Van, aki szemüveges, van, aki egy kicsit soványabb, van, aki egy kicsit teltebb, és van, aki sérült, és másképp használja a kezét, de tudja használni – mondta Szabó Éva.
Nem is magyarázzák a gyerekeknek, hogy ki és miért ilyen vagy olyan, „nem mutogatjuk őket, mint a majomházban”, magyarázta Zsebe Andrea. Helyette, ha gyerekek maguk veszik észre a különbségeket, válaszolnak a kérdéseikre. Részben azért is, mert akiket magukkal hoztak, inkább már fiatal felnőttek, idősebbek a táborozó gyerekeknél, ezért meg is ijedhetnek tőlük. Erre is figyelnek hát, hogy az első találkozás élményei ne legyenek ijesztőek.
Hét év, négyszáz gyermek és kétszáz felnőtt
A sajtótájékoztatón általánosságban a karról és annak tevékenységeiről is szó esett. A Pető András Kar konduktori 18 Kárpát-medencei városban vannak jelen. Hét éve zajlik Udvarhelyen a konduktív fejlesztési projekt, a város, a baptista gyülekezet és a magyar kormány együttműködésével, támogatásával.
Eddig mintegy 400 gyermeket és 200 felnőttet vontak be, ők mind olyan fogyatékossággal élők, akiknek a nehézségei a központi idegrendszer sérüléséből erednek, és dominánsan mozgásnehézségekkel küzdenek. Vannak köztük olyanok, akik veleszületett sérüléssel rendelkeznek, mások szerzettekkel, utóbbi túlnyomó részben a felnőttekre jellemző, például szklerózis multiplex, Parkinson-kór, a leggyakoribb a stroke.
Ittlétük 860 napjában 44 konduktor és konduktorképzésben résztvevő hallgató fordult meg Udvarhelyen. Mindig háromhetes turnust szerveznek, és mindig csoportokban dolgoznak, mivel a csoport motiváció, húzóerő, példa tud lenni gyermek előtt. Ha annyira súlyos állapotú, vagy olyan halmozottan sérült valaki, illetve ahol a vezető tünet a mozgássérülés, de társul hozzá értelmi fogyatékosság, vagy autizmus spektrumzavar, ott egyéni fejlesztést alkalmaznak.
Konduktor fejlesztésbe is belekezdett az intézet, hat évvel ezelőtt Erdélyben volt az első kihelyezett képzésük Illyefalva központtal.
Hopp, a botom itt maradt!
Csuka Pál arról beszélt, hogy van olyan páciense, akivel tíz éve foglalkozik, először Gyergyószentmiklóson találkoztak. A kislány fejlesztésével apró lépésekben haladnak, tud fogni és járni is, bár nehézkesen, nem jó az egyensúlyérzéke, mivel cerebrális parézissel küzd. Ez egy olyan összetett tünetegyüttes, amelyet nem lehet teljes mértékben gyógyítani, de javítani sokat lehet rajta a gyermek motivációjától, a megfelelő szakmai ellátástól és a család támogatásától függően.
A kislány már ki tud menni a konyhába és magához tud venni egy pohár vizet, és ez is a cél, hogy minél önállóbb életvitelre legyenek képes. Nem igényel már állandó felügyeletet sem, „az anyuka itt hagyta ránk.”
– Csíkszeredából vagy Marosvásárhelyről Udvarhelyre jönni egy másfél órás kezelésért nem kis elköteleződés, aki ezt bevállalja, valószínűleg úgy érzi, hogy hasznos, vélekedett Csuka Pál. Majd elmondta Pista bácsi történetét, aki hazament a kezelésről, majd 15 perc múlva jött is vissza, hogy ott felejtette a botját, amivel reggel érkezett.
A háromhetes ciklusok éppen akkora időszakok, ami alatt már eredményeket lehet elérni, itt szemmel láthatóbb a konduktorok munkája, illetve utólag a sérült személy és családjának hozzáállása. Az anyaintézményben folyamatos fejlesztések zajlanak, a mindennapi gyakorlatok nem maradnak a családra és az ellátottra hosszabb ideig. Ez utóbbi ugyanis az egyik legfontosabb része a fejlesztéseknek, magyarázta Szabó Éva, hogy a három hét során gyakorolt, napi másfél órás fejlesztéseket követően az érintett otthon tovább gyakorolja azokat a dolgokat, amiket a konduktor hátra hagyott neki. Amikor visszajönnek, jön a számonkérés. Úgy vették észre, a székelyek nem szeretik a szidást, úgyhogy mindig elvégzik a házi feladatot.
Az otthoni gyakorlatokat úgy rakják össze, hogy a mozgássérült személy ne csak sorozatokban, monoton módon kelljen végezze újra meg újra őket. Hanem olyan hétköznapi tevékenységek közben legyen kipipálva a napi gyakorlat, mint az öltözés, mosakodás, vagy a konyhából hozni egy pohár vizet. Ezek a gyakorlatok is a végső célt szolgálják: az ellátott képes legyen minél önállóbb életvitelre.
Makk Ádám is elmondott egy sikertörténetet, a módszerük sikerességét igazolandó: egy anyuka hat évesen hozta el a konduktorokhoz először az ikreit, akik mára 17 évesek „napi szinten korrigálják magukat, visszaemlékeznek a kezdetekre. A nagypapájuk stroke-ot kapott, és számára a rehabilitációs programot ők ketten rakták össze. Megkönnyeztem, nagyon megható volt, hogy van értelme, amit csinálok.”
Zsebe Andrea szerint
a napirend a legfontosabb
egy egészséges gyermek számára is, de egy sérült gyermeknek még ugyan. Az egész családnak biztonságot ad, ha meghatároznak egy napirendet és tartják magukat hozzá. Az a tapasztalat, hogy utána nyitnak a családok a „külvilág fele”, elmennek cukrászdába, játszótérre.
És ha már család, a szülők azt kell megtanulják, hogy ne szolgálják ki mindennel a gyermeket, segítsék ugyan őt, de meg kell tanulja megoldani önerőből az egyes helyzeteket. Úgyhogy míg a gyerekek a konduktorokkal vannak a háromhetes ciklusokban, a szülők egymással töltenek időt. Szerveznek a szülőknek pár alkalommal beszélgetős csoportokat, itt tapasztalatcsere zajlik, tanácsokat adnak, megértik egymást. Csuka Pál szerint részben azért is, mert a szülők jobban hisznek a másik szülő tapasztalatainak, mint a konduktoroknak. Ha szükséges egyébként egy konduktor, pszichológus vagy gyógypedagógus is ellátogat az alkalmakra és segíti a csoport kommunikációját, vagy válaszol a kérdéseikre.
Ugyanígy van, hogy bevonják az adott gyermek óvó-, tanítónőjét, osztályfőnökét is, hogy ő is tudja hogyan segíthet, kezelhet egyes helyzeteket. Sőt, egyenesen kurzusokat is szoktak szervezni a pedagógusoknak, óvónőknek, hogy lássák, hogy mi történik ott, „nem egy ördögűzés, hanem mi az, amiben ők is esetleg be tudnak kapcsolódni hozzánk, vagy mi az, amiben mi tudunk segíteni.”
Mezei Ödön kért a sajtótájékoztató végén még szót, hogy elmondja, nagy eredménynek tartja, hogy 4-6 éve jár a gyülekezetük ifjúsági csoportjába két fiatal, akik bekapcsolódnak a foglalkozásokba. Egészséges társaik számot tartanak rájuk, érdeklődnek, hogy hol vannak, ha nincsenek jelen, segítik őket. „Az egyik lány úgy érkezett, hogy az édesanyja mindig itt maradt, és járókerettel jöttek, most ott tartunk, hogy volt utazásunk ezzel a csoporttal egy másik városba, a szülő nem jött, járókeret nem jött, hanem jött velünk a lány, és anyuka otthon rágta a körmét, hogy hát ilyen még nem volt. Na, de ezután lesz.”
Illetve az ilyen háromhetes időszakok végén igyekeznek tartani egy záró istentiszteletet, ahová várják a konduktorokat, a szülőket, résztvevőket, „egy kicsit odafigyelni ilyen módon is rájuk. Volt olyan anyuka, aki bejött, az első éneknél elkezdett zokogni, az utolsó éneknél abbahagyta. Azt mondtam, hogy felé egy ilyen szolgálatot tudtunk tenni, hogy volt ahol – talán évek óta először – kicsit kiengedje magából ezt a feszültséget. Ha kéz a kezet segíti, akkor valami fantasztikus dolgot tudunk közösen összehozni.”
Amikor a sajtótájékoztató véget ért, a vívók épp szünetet tartottak. Fülöp Eszternek és Boczán Fanninak volt kedve beszélgetni, mindketten a Pető Sport Egyesület vívói. Elmondták, hogy jól érzik itt magukat,
„mert azt csinálhatjuk, amit szeretünk, a vívást”
– magyarázta Fanni.
Boczán Fanni
Mindketten először járnak Székelyudvarhelyen, beszélgetésünkkor még sokat nem láttak a városból, de amit igen, az tetszett nekik. Fanni szerint szép és nyugodt, Eszter is egyetértett vele „nyugisabb, mint a főváros, sok látnivaló van”.
Abban is egyetértettek, hogy kedvesek a gyerekek. Ezzel kapcsolatban arról is beszéltünk, hogy milyen érzés számukra, hogy ők taníthatják őket vívni. „Jó érzés, reméljük, hogy meg tudjuk mutatni, amit kell. De jó érzés, hogy fölnézek ránk, és elfogadják a tanácsainkat, hogy hogyan fogják meg a párbajtőrt, meg hogyan szúrjanak, meg mondjuk védjenek” – felelte Fanni. Majd tartott nekünk egy gyorstalpalót a fegyverekből, ugyanis nem mindegyik ugyanaz, még ha az avatatlan szemnek úgy is tűnik. Amivel ők vívnak, a párbajtőr, egy szúró fegyver. Szoktak még használni tőrt, aminek kisebb a kosara, és van a kard, aminek nagy.
Fülöp Eszter
Fanni azt is elmondta, hogy mennyire örülnek annak, hogy a magyar vívó csapat kimehet az olimpiára Párizsba, illetve hogy számára Szilágyi Áron a példakép, aki bár kardvívó és nem paralimpikon, „de akkor is ő a példaképem. Jól csinálja a vívást és emberként is fel lehet rá nézni.”
Nektek vannak olimpiai álmaitok?
– kérdeztem tőlük. Fanninak nem, de Eszter szeretne egyszer az ötkarikás játékok résztvevője lenni. „Vannak álmaim. Megpróbálom majd őket elérni, nem biztos, hogy sikerül, majd kiderül, hogy hogy tudjuk családdal megoldani a folytatás részét.” Hozzátette, egyetért Fannival, számára is példakép Szilágyi Áron, de a paralimpikonok is, van, aki ellen már vívott is közülük. „Megtisztelő volt. Szerintem nemcsak vívóként meg sportolóként, hanem magánemberként is fel lehet rájuk nézni. Nagyon példaértékű, amit csinálnak”, vélekedett.
Az edzés folytatódott, az Imaház alagsorában épp ebédhez terítettek. A hűvösben a gyerekek mindenféle sporttevékenységeknek fogtak, az elszántabbak a déli meleg ellenére az udvar árnyékos részein találtak elfoglaltságot maguknak ebédig. Mindenki mosolygott.
