Van egy minimális késés és emiatt zsörtölődés is a csarnok játékosbejárójánál parkoló kisbusznál kedden, május 17-én, amikor megérkezem, hogy a Hargita Kézilabda Klubbal Tordára utazzak, ahol a vasárnapról elhalasztott másodosztályos bajnokiját játssza a csapat.
Csak a csapat egy része bevethető, velük utazom ma Tordára, néhányan sulis dolgok miatt hiányoznak, a „nagyok” általában dolgoznak, ezért nem jöhetnek. A fogarasi alakulatot, Larisa Cerghitet és Lavinia Heleriát meg nincs, aki elhozza, hiszen Marius Marocico, a csapat szintén fogarasi másodedzője és segítője egy szegedi konferenciáról jön Mester Zsolt edzővel, velük Tordán találkozunk.
Fotók: GÁL ELŐD
A csajok között nagyszerű a hangulat és az összhang, tudnak mindenki mindenéről. „A pályán ez miért nem jön ki?” – kérdezi meg nagyon őszintén Kosza Kincső, a csapat szélsője, amikor hazafelé tartva beszélgetünk, „kell dolgozni, együtt kell dolgozni”, mondom. Na, de ne szaladjunk így előre.
Az odaúton
főleg Sándor Alizzal beszélgetek, aki beálló pozícióban játszik, de idén már irányítani is láthattuk. Ő 26 éves és több korosztállyal is dolgozik edzőként az ISK és a Szejke kis kézilabdásai közül, már fiatalon elkezdte érdekelni a szakmai oldala a kézilabdának, így a Gimi matek-infójáról a brassói testnevelési egyetem távoktatásában találta magát. Ma nem játszik, nincs jól a forgója. Ő egy kicsit az óvónéni a felnőtt csapatban – kacagjuk el, hisz nem lehet nem észrevenni azt a hangulatot, ami a buszban uralkodik.
Vagy Gergely Nórát küldik fodrászhoz a szovátai benzinkútnál megállva, mert töredezik a haja, vagy éppen Kosza Kincső beszólásai teszik viccesebbé a buszon töltött órákat. „Hát az úgy volt, hogy diáknapok voltak, és nagyon fáradt voltam”, magyarázza Aliznak, miért nem jelent meg a legutolsó edzésen.
Az, hogy a csapat magja iskolás, egyébként nagyon megnehezíti a dolgukat, ma is nagyjából az egész csapat a suliból van elkéreztetve a meccs miatt. „Az igazgatókkal és az osztályfőnökökkel nincs gond, de így is van mindig egy-két tanár, akinek ez nem tetszik” – magyarázza Aliz. Kincső, ha megszólal, akkor röhögés van, ha meg ezt a kacagást hallod, az Dénes Szidi – avat be Aliz a kulisszatitkokba.
A lányok azért telefoncsekkolásra is szorítanak időt a buszban, ezért a kishangfal – ami a társaság bánatára a hazaútra lemerül – és a zene. Bruno x Spaccot hallgatunk, ők a dalszöveget is nyomják, én most hallom először, de Aliz szól, hogy jöhetne valami, ami nem ilyen, és ami nem techno. „Akkor mi marad?” – szegezik neki a kérdést, és néznek a beálló Márton Kingára, ahogy ők mondják, DJ Mingára. Sok nevetés közben érkezünk meg Tordára, ahol alig tudunk bejutni a felújítás alatt lévő csarnokba. Minden kapu – és bánatomra a mellékhelyiség is – zárva van kedd délután, de a tordaiak már melegítenek a csarnokban, úgyhogy a mieink is eltűnnek az öltözőben, és nem sokkal később fekete mezükben jelennek meg a tordai kék katlanban.
És a meccs,
ami sajnos a legrosszabb pontja volt az utazásnak, nem kezdődött jól számunkra. Danilescu egy és Damian két góljával két és fél perc alatt hárommal léptek el a tordaiak, akik edzőjük, Mihaela Tivadar Facebook-bejegyzése szerint sok „öreg” (értsd: ifjúsági 1-est) játékost pihentettek és többen az ifjúsági kettes csapatból kaptak lehetőséget. Ellenük állt pályára tehát a mi, főleg ifjúsági 1-es játékosokból álló keretünk.
Ami viszont szemmel is jól látható különbség volt, azok a méretbeli különbségek, Lukács Erika és Györgypál Zsanett hiányában hiányzott a magasság mind az átlövéseknél, mind a védekezésben. A szélről sok esetben Daria German, az irányítójuk érkezett és dobott gólt, vagy éppen Alexandra Awad, de robbanékonyságban és gyorsaságban sem vették fel a Hargita lányok a tordaikkal a versenyt, gyorsindításokból is lőttek néhányat Sánduly Zsófinak, aki ennek ellenére nagyon jól védett, ziccereket is.
Márton Kinga találatával azért elindult az udvarhelyi gólgyártás is, de továbbra is a tordaiak dobtak többet, nőtt a különbség. Az udvarhelyi támadások rendszerint azzal végződtek, hogy a lőni akaró udvarhelyit összecsomagolta a tordai fal, ahogy sajnos Miklós Flórát is sok alkalommal, aki sokkal bátortalanabbul, kevesebb lövést vállalt. Volt pillanat a meccsen, amikor el is törött a mécses nála és Márton Adél irányítónál is. Mester ilyenkor a pad mellett ordibáló monstrumból átalakulva vigasztalta őket.
A 17-9-es tordai vezetéssel végződő első félidő után a második játékrészben sem változott a játék képe, persze, a meccs folyamán azért voltak jó pillanatok. Még ha Suciu Anita fogott is egy hetest, Dénes Szidi büntetői és lövései, a széljátékunk, Gergely Nóra és Kosza Kincső jó pillanatai, vagy éppen Flóra, Adél, Szabó Dalma góljai, és főként Zsófi védései adnak okot a bizalomra.
Valami mégis nagyon hiányzott
ezen a 34-20-ra végződő meccsen. Mesterrel és Alizzal beszélgetve, nekem úgy tűnik, leginkább a közös munka, ami felróható, ugyanakkor érthető is: a nagyobbak dolgoznak, a kisebbek suliba járnak, így megy ez egy kis költségvetésű klubnál, amely leginkább elindítani tudja a lányokat a pályán és megkóstoltatni velük a felnőtt bajnokság ízét, tempóját a fiatalokkal, azt remélve, hogy majd, ha „maradnak a pályán”, könnyebb lesz helytállniuk.
A hazaúton Alizzal kiegyezünk abban is, hogy ideális esetben nem ezek a lányok, akik a csapat magját alkotják, és nem a 17-18 évesek kellene, hogy kitegyék a keret 90-95 százalékát, hanem nekik most harcolniuk kellene a játékpercekért, a játéklehetőségért, úgy, hogy közben a felnőttektől tanulnak elköteleződni a sportág iránt.
Most az egység megvan, viszont a korukból adódóan a kellő komolyság és rutin sincs, és sajnos egy ilyen költségvetéssel rendelkező csapat esetében ezt nagyon nehéz megteremteni, hiszen 18-19 évesen válaszút elé kerülnek a játékosok, és hát valljuk be: a perspektíva – bár van néhány jó példa – sem a legfényesebb, ami ebbe az irányba billenthetné a választást, pláne nem egy udvarhelyi karrier perspektívája, a csapat idősebb, udvarhelyi játékosait véve alapul, akik mindannyian dolgoznak valamit, és ha tudnak, jönnek.
A tordai csarnokban egyébként még kevesebb érdeklődő kísérte végig a találkozót, mint amennyi itthon szokta, igaz, az időpont sem kedvezett nekik, de a játékosok körbepacsiztak a kilátogatókkal a győztes meccs után. Itt, Tordán szemmel láthatóan épül a bázis, amely az ország legnagyobb akadémiája lehet. De ez tényleg akadémia, nem úgy, ahogy a székelyföldi, – gondolom –, amikor a tordai fiúcsapat és stáb tagjai, köztük Tálas Huba, akivel interjút is olvashattatok portálunkon, vagy a szintén udvarhelyi Kocs Levente kapusedző sorolják, mi minden épül jelen pillanatban a bázishoz.
Szedték a sátorfát, ellátogattak a magyarok színvonalas akadémiájához, és elkezdték gyakorlatba ültetni, amit láttak – magyarázza Mester később, ebéd közben.
Marocicoval egyet értenek abban, hogy szépen megcsinálták ezt Tordán. Ekkor már
a lányok is kezdik visszanyerni életkedvüket,
sőt hazafele már vidám a társaság, legalábbis az a része, amelyik nem alszik. De, ha valaki igen, Zsófi megérdemli a pihenést, jól védett, „ő sokat dolgozik”, mondja Aliz, „azért dolgoznak a többiek is, még akkor is, ha komolytalanok néhányan”. Zsófi munkamorálja mellett Szidi labdabiztosságát, Flóra komolyságát, Fodor Berni lelki erejét említi, de „mindannyiuknak érniük kell még”.
Megy a kacagás úton hazafelé is, a kunyerálás Aliznál az igazolásokért, vagy éppen a meghívatás a lagzijára. „Azért vagyunk olyan jóban, nem, hogy meghívsz?” – kérdezi tőle Kincső. Én vagyok a társaság bohóca, mondja nekem később, miután leszállunk, és hiába próbálja leplezni, azért őt is nagyon komolyan foglalkoztatja a kézilabda és a jövője – Kincső idén érettségizik.
Nem tehet róla, most neki tényleg nagyon fontos a bulizás – mondja lesütött fejjel, én meg csak annyit tudok neki mondani, hogy ez normális, mire ő rögtön hozzáteszi, hogy azért a kézilabda is, és nagyon szereti is, ki is tartana a pálya mellett a jövőben, de elég nehéz így. A folyamatos vereségek sem könnyítik meg, és az sem, hogy bár nem szívesen képzeli el a kézilabdás jövőjét sem máshol, mint Udvarhelyen, tudja, ehhez már jövőre munkát kellene vállalnia. Mondom neki, hogy remélem, marad, de mindketten tudjuk, hogy ez nem csak rajta fog múlni.
Amit egyelőre biztosan tudni,
hogy a Hargita Kézilabda Klubnak még két mérkőzése van hátra az idényből. Miután Mester a következő edzésen – ekkor már higgadtabban –, ahogyan Aliz elmondása szerint ez lenni szokott, elmondja a lányoknak, hogy mit látott a Torda elleni meccsen, május 22-én, vasárnap a bajnokság kilencedik helyén álló Marosvásárhelyt fogadják a városi sportcsarnokban. Egy héttel később a tizedik helyen, közvetlenül az udvarhelyiek előtt álló Temesvárhoz utaznak, és ezen a két mérkőzésen összejöhet a pontszerzés. Hajrá lányok!
