Kétszáz kilométer után minden kilométer száznak tűnt Csizmadi Mihály Zsoltnak. Spartathlonra készül az ultrafutó.
Fotó: GÁL ELŐD
Az erdőszentgyörgyi Csizmadi Mihály Zsolt nemrég teljesített egy 221 kilométeres ultrafutó versenyt, első maratoni távján pedig olyan időt futott, ami az olimpiai kvalifikációhoz is elég lett volna. A heti több száz kilométer lefutása mellett gyógyszertárat vezet Sófalván. Vele beszélgettünk.
Hősünk Székelyudvarhelyen született 1973-ban és fiatalon szabadfogású birkózással próbálkozott, amíg edzői meg nem szerettették vele a futást. Futótehetségére testnevelő tanárai is felfigyeltek, el is küldték Hargita megyei háromezer méteres bajnokságra 1992-ben, amit sikerült is megnyernie a sétatéri stadionban.
Hogy ez a futási iránti szeretet kitartott volna-e, ha nincs Ilyés Sándor Lóránd, a Feel Good Sportegyesület elnöke, Péter Ckoya Attila, Nagy Elemér székelyszentkirályi testnevelő, és Orbán Attila vasember? Nem tudni. Ők nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Zsolt azóta is fanatikus futó legyen. Aktív tagja a csapatnak, általuk sikerült kipróbálnia magát az első terepfutó versenyén. Öt-hat kilométeres krosszokkal kezdett, majd a tíz kilométert is megpróbálta.
„Akkor már szerettem volna egy félmaratoni távon kipróbálni magam és utána már az embert kecsegteti a gondolat, hogy hátha sikerülne a klasszikus maratoni táv” – mesél arról, hogyan nőtt egyre nagyobbá a szenvedély.
2005-ben Temesváron, egy nemzetközi versenyen kezdtek jönni az eredmények. Másodiknak ért célba 2 óra 36 perces idővel, amellyel kvalifikálta volna magát az olimpiára. Végül nem bánta meg, hogy támogatók hiányában nem jutott el, a sport számára nem erről szól.
„Elsősorban életfilozófia,
meditáció és az egészséges életmód hirdetése, mert sajnos nagyon rosszak az egészségügyi mutatóink. A statisztikák szerint a krónikus betegségek terén a világ első három nemzete közé tartozunk” – szól belőle a gyógyszerész. Zsoltot arról is kérdeztem, miben segíti szakmája a futást, egyáltalán hogyan fér össze két ilyen időigényes tevékenység.
„Én furcsa ember vagyok” – áll elő a furcsa magyarázattal, aztán ki is egészíti: „mélyen hívő, vallásos ember vagyok, de fogékony a keleti vallások, filozófiák iránt is. Rengeteget meditálok, és valahogy rászoktattam az elmém, hogy a szervezetem beérje néha három-négy-öt óra alvással”.
Tudja, hogy ez hosszútávon nem működik, mert az ember összeomlik, élettani szempontból is jelentős káros hatások léphetnek fel, ahogy az ultrafutás következtében is. Szakemberként és futóként is be kell vallania, ha a szervezet terhelése szempontjából nézzük, az ultrafutás nem egészséges.
„Öt egymás utáni maratont leszaladni nagyon megterhelő: a pszichés fáradtságnak a kipihenése is néha hetekbe telik, nem beszélve a testnek a regenerálódási időszakáról” – magyarázza. Hozzáteszi, hogy ő gyógyszerészként nagyon sokat tesz azért, hogy a legkevésbé legyen ez egészségtelen számára: verseny előtt, közben és után, a regenerálódási időszakban szakszerűen táplálkozik, étrend kiegészítőket alkalmaz.
Szerencsés genetika
is kell hozzá, és ő rendelkezik ezzel. „Van, akinek egy ilyen ultrafutást nagyon rosszul viseli a vázizomzata, szövetlebomlások történhetnek, az egész anyagcseréje megborul, vesekárosodásokat szenved. Ilyen szempontból nagyon szerencsésnek mondhatom magam, soha sérüléssel nem küszködtem, lehet, hogy ezt a spártai edzéseknek köszönhetem” – meséli, s mint kiderül, ez annyit tesz, hogy télen térdig érő hóban, bakanccsal a lábán szalad a hegyekben.
Próbál természetesen táplálkozni. Kerüli a nagyon divatos szénhidrát géleket, és a paleolit táplálkozással is próbálkozik. Szezánt, chia-magot, vörös és fekete áfonyát, datolyát fogyaszt, és ezek nagyon beválnak neki. Kis helyen elférnek, és rengeteg energiát adnak. A sópótlás is életbevágóan fontos: parajdi konyhasót tesz egy liter vízhez, ezt issza sótabletta helyett. Ha nagy a meleg, akkor megnöveli a só arányát, hogy hipertóniás oldat legyen. „Ez a másik titkom, hogy sikerül teljesítsek, grammnyi pontossággal figyelek ezekre. Kipróbáltam olyan szereket is, mint a szódapor, ami köztudottan lúgosít, és nehezen is savasodok el”. Az ásványi anyag utánpótlását, kalcium, magnézium bevitelt is figyeli a nagy távok lefutásakor.
Hogyan lett ebből ultrafutás?
Zsolt háromszor nevezett már be az Ultrabalatonra, de első két alkalommal nem mert elindulni, nem érezte magát lelkileg késznek, megijedt a távtól. Az ultra egy nehéz műfaj, mondja: tökéletes fizikai kondíció, tökéletes lelkiállapot kell hozzá. Olyan, mint egy puzzle. Rengeteg minden függ a verseny napjától is. Attól, hogy mennyit aludt azelőtti éjszaka, reggelinél hogyan működik a gyomra, megfelelő táplálékmennyiséget tudott-e felvenni, odafigyel-e a frissítésre. „Viccesen azt lehetne mondani, hogy az ultra hosszú evések és ivások sorozata, egy kis sétát és kocogást közbeiktatva, de nem pont így van” – nevet.
Harmadik Ultrabalatonjára rendesen rákészült. Augusztustól kezdve minden hónapban nagyon nagy távokat teljesített. Akkor párjával, Virginás Zolnával Görögországban voltak nyaralni, elhatározta, hogy versenyen kívül leszaladja a Spartathlon távot. Néhány nap alatt szakaszonként sikerült is ez neki, de extra kihívást jelentett a meleg miatt, és mert nem voltak egészségügyi ellátások, frissítő állomások. Végül szombaton reggel megérkezett Spártába, ahová kedden délelőtt indult Athénból.
A következő hónapok is intenzív edzéssel teltek, szeptemberben a Transzfogarasokban ultrázott, októberben az 1000 éves határtól szaladt át Parajdra 135 kilométernyit. Novemberben egy Erdőszentgyörgy-Székelykeresztúr-Erdőszentgyörgy távot szaladt, visszafelé a Nyikó-mentén került. Januárban a Mezőségen keresztül Marosvásárhelyről Kolozsvárra szaladt, és így tovább.
Van, aki sokkal kevesebbet készül nála, de fejben nagyon erős. Vannak olyan atlétatársai, akik hetente hatvan-hetven kilométer lefutásával sikeresen teljesítenek egy Ultrabalatont, sőt egy görögországi Spartathlont is, de ő a fizikális felkészülésre is nagy hangsúlyt fektet. Hetente az edzés adagja 120-200 kilométer. Hétvégén, amikor nem szolgálatos a gyógyszertárban, hosszabb távokat szalad. Ilyenkor párja autóval elkíséri.
Úgy érzi, hogy egy ilyen távot bárki le tud futni, aki sportmúlttal rendelkezik, és szaladt már egy klasszikus maratont, de kell egy 3-tól 5 évig tartó speciális felkészülés. „Az ember ezalatt mindent kipróbál, és akkor nem éri meglepetés. Azon táplálékokat használtam, izotóniás oldatokat próbáltam edzésen is. Ez aranyszabály, hogy versenyen olyant ne próbáljunk ki, amivel a szervezetünket nem szoktattuk meg az edzések ideje alatt. Én a fájdalomküszöbre is gyúrtam, próbálgattam, hogy mekkora. A test sokszor könyörögni fog, hogy „elfáradtál, feküdj le, mit keresel itt, ki küldött téged ide, ó, már lenne vége, de fejben erősnek kell lenni, ráparancsolni önmagamra, hogy azért jöttem ide, hogy végigcsináljam, hogy ott legyek a célban” – mesél még az edzésekről és a versenyről.
Az Ultrabalatonról,
ami egy 221 kilométeres ultrafutó verseny a Balaton körül, és amelyet 32 óra alatt kell leszaladni, folyamatosan tartva a szintidőket az ellenőrző pontoknál, hogy ne zárjanak ki a versenyből.
Zsolt nagyon lassan kezdte a versenyt. Úgy gondolja, sokan nevettek rajta emiatt, de szerinte az a titka egy ekkora távnak, hogy ne szaladja el az első száz kilométeren magát, nagyon energiatakarékosan, okosan taktikázva kell futni.
„Vannak nagyon fiatal versenytársaim, azért nem ellenfélnek nevezem, mert nekem a futás nem csak a versenyről szól. Nagyon szép dolog felállni a dobogóra, de én mint amatőr sportoló, aki több mint nyolc óra patikai munka után, hetven kilométer autós ingázás után három-négy órás edzéssel, nem merek ilyen álmokat dédelgetni. Nem is akarok. Nekem az volt a célom ezzel az Ultrabalatonnal, hogy meggyőzzem magam, képes vagyok rá” – mesél és az is kiderül, miért az öregek sportja az ultafutás. Általában a negyvenen túliak sportága, mert lassan, kitartóan kell haladni, meg kell érni rá fejben. A fiatalok sokkal gyorsabbak, de hajlamosak rá, hogy ellövik a puskaport. „Le kell győzni fejjel a testnek a korlátait” – állítja.
A statisztikákat tekintve ő idézőjelesen most lépett be a legifjabb korcsoportba. Az átlagéletkor 47 esztendő. Zsolt úgy fogalmaz, „kezdő bálozó” volt az Ultramaratonon.
Az idei, tizenharmadik Ultrabalatonra 32 országból összesen 13.000-an regisztráltak, egyéni futók 273-an, ebből 232-en férfiak. Idén végül 107-en fejezték be a versenyt, és ő a 69-ik helyen végzett. Az elmúlt évek statisztikája szerint általában a versenyzők egyharmada, legjobb esetben a fele ér célba, sokszor még tapasztalt ultrások is kénytelenek feladni.
Senki nem számított a nagy melegre, a futók nagy része Keszthelynél ezért fel is adta a versenyt. Erre nincsen taktika. Rögtön kell tudnod váltani, ha az A terv nem sikerült, jön a B terv. „Láttam, nagy meleg van, hamar egy simléderes sapkát raktam magamra, fehér pólót, több sót vittem be a szervezetbe, lemosakodtam, ahol lehetőség volt rá. Keszthelyre megérkezve rögtön átgondoltam a helyzetet, hogy jön az éjszaka, esővel riogattak, és be is jött. Itt megint taktikát kellett változtatnom. Itt jött az első holtpont, amikor 12 óra 1 perckor eleredt az eső, és minket egészen nyolc órán keresztül vert. Én, mint a természettel folyamatosan viszonyban élő ember, úgy vélem, hogy minden ilyesmi: nagy meleg, napsütés, éjszakai eső – nekünk, ultrásoknak, az érdekeinket szolgálja. Én az esőben a rossz mellett próbáltam azt nézni, hogy mi a jó. Ébren tartott, nem aludtam el a lábamon, ami sok versenytársammal megtörtént. Volt, hogy emiatt összeestek” – mesél.
Ilyenkor Zsolt sok futótársa mellett megállt, holott éjszaka érezte, hogy a legjobban tudna futni – mert éjszakai speciális edzésekkel készült: fejlámpával 6-8 órát szaladt, mielőtt másnap reggel ment szolgálatba –, de nem az volt a fontos, hogy mekkora sebességgel tud vágtatni. Amikor látta, hogy egy sportoló problémákkal küszködik, megállt, sétált, beszélgetett vele. Megkérdezte, mi a probléma, mit ivott, milyen gélt használt és próbált tanácsokat adni neki szakemberként. Volt, akit széntablettával segített ki, és bekísért a következő állomásra, ahol ellátták. Kevesen vannak ebben a szubkultúrában, szerinte azért ilyen együttérzőek egymással.
Legkeményebb holtpontja a 181. kilométernél volt, itt fel akarta adni. Egy másik futóval bepánikoltak, hogy ki vannak futva az időből, de kiderült, elnézték azt, és volt még bő két órájuk.
„Úgy átfutottam a következő állomáson, hogy nem vettem sem váltóruhát, nem ettem, se nem ittam, telefonon se hívtam a páromat, még egy egyszerű övtáska sem volt nálam. Kérdeztem, hogy a balatonkenesei ellenőrző állomás még mennyire van, és mondták, hogy már túl vagyok rajta, de gondoltam, már nem megyek vissza frissíteni, elfutok a következőig, ami közel öt kilométerre volt. Kibírtam, a párom már ott várt” – meséli, hogy lendült túl rajta, persze azt is hozzáteszi, kétszáz kilométer után is nagyon nehéz volt, ott már minden kilométer száznak tűnt.
„Tapasztalt ultrásoktól hallottam és tanultam, hogy sokkal nagyobb utólag feldolgozni a kudarcot, hogy miért is adta fel a versenyt, mert egy ilyen verseny mögött hatalmas háttérmunka van, többszáz órányi edzésidőszak, energia és anyagi befektetés” – mondja. Éppen ezért úgy véli, ha az embert nem veszélyezteti komolyabb sérülés kockázata, akkor ne adja fel a versenyt.
Zsolt végül átszakította a célszalagot, ami után eufórikus állapotba került. Utána egy-két órával agya üzent a testének, hogy most már teljesítette a célt, kellene pihennie, közel negyven órája nem aludt, úgyhogy a díjazás után az következett. Hetekbe került feldolgozni a sikert, felfogni azt, hogy mit teljesített, amit már senki nem vehet el tőle. Köszönetet is mond mindenkinek: „ennek a futásnak minden egyes méterét felajánlom azoknak az embertársaimnak, akik szorítottak értem”.
Hogy mit érez fizikailag? „Érdekes kísérleti tanulmány lennék. Egy laboratóriumi vizsgálatot szeretnék is megcsinálni. Megdöbbentő patológiás eredmények jönnének ki az ultra teljesítése utáni első hétben, tíz-húszszoros kóros véreredményekkel” – fejtegeti és éppen ezért nem mondja, hogy ekkora extrémtávokat kellene mindenkinek futni, de a mindennapi komfortzónánkból ki kell lépnünk, és mozognunk kell.
Ő sem heverészik.
Már egy hét után elkezdte a laza kocogásokat és megint fokozatosan emelni fogja a távot. Odafigyel a legapróbb jelzésre is, ha valami probléma fennáll, akkor ő rögtön leáll.
Azon kívül, hogy számára példaképértékű futókkal találkozzon és túlszárnyalja saját magát, most a Spartathlonra való kijutás motiválja. Nagyon limitálták az indulók számát, 391 futó mehet az egész világról, és Zsolt az Ultrabalatonon futott idejével úgymond csak a kalapba került, ahonnan lehet, hogy kihúzzák, lehet, hogy nem. A 245,3 kilométeres versenyre automatikus kvalifikációt jelent száz kilométer lefutása tíz óra alatt, amit ő képtelenségnek tart 45 évesen.
A következő versenye az augusztus 16-ai, magyarországi Korinthos 160 lenne. Ezt Szekszárd és Baja között rendezik meg, és egy kvalifikációs versenye a Sparathlonnak. Onnan kapta a nevet, hogy igyekeztek olyan versenykörülményeket szimulálni, amik Görögországban vannak Athén és Korinthosz között: hatalmas, monoton, nyílt egyenesek. Egyébként az ultra másik titka, hogy az ember nagyon jól bírja fejben a monotóniát, mondja Zsolt.
Bírni bírja, de ő is jobban szeret természetben futni, szokta is csodálni a tájat. Fontosnak tartja, hogy az ember a természettel összhangban éljen, és csak annyit vegyen el tőle, amennyi szükséges. Újabban a futást össze is kötötte a hulladékgyűjtéssel, de az sem áll távol tőle, hogy jótékonysági futásokon vegyen részt. Korábban a Transzfogarasban szaladt egy 55 kilométeres ultramaratont 3000 méter szintkülönbséggel, extrém időjárási körülmények között és a Hospice Alapítványnak gyűjtött gyógyíthatatlan betegek otthoni kezelésére 1450 lejt, pünkösdkor Keve gyógyulásáért futott.
Versenytől függetlenül lett függő
A futás mindennapi szokásává vált, egyfajta pozitív addikcióvá. „De hát inkább ezt, úgy vélem”. Elmondása szerint sokkal könnyebben vezeti le a mindennapi stresszt, ezért nagyon toleráns ember tud lenni, és hatalmas munkabíró képességgel rendelkezik. Még egyszer hangsúlyozza, amit beszélgetésünk elején is: „nekem ez életfilozófia, meditáció, ilyenkor sikerül kiürítenem az elmémet és másnap ezt az elég fokozott, teljesítményt igénylő gyógyszertári és patikavezetői munkát ismét el tudom végezni. Innen merítem az erőt”.
A hétköznapjai futás közben nagyon kiürülnek. Ha valakire dühös is lenne, ami nem nagyon szokott előfordulni, vagy ha a munkahelyén atrocitások érik, 1-2 kilométer után a dühe rögtön elpárolog, megbocsát.
„Kimondottan hiszem, hogy Isten dicsőségére szaladok, és csak őáltala tudok szaladni és hálálkodom is, hogy az égiek ilyen tökéletes szervezetet adtak, hogy ekkora távot tudok teljesíteni. Ha futok, boldog, vagyok” – ezzel búcsúzik.
