Fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala
Sok mindennel kihúzta már a gyufát a tizenéve uralkodó magyar kormánykoalíció, de ezidáig sikeresen megúszta a szavazófülkékben a közvélemény elhatárolódását, a kritikus tömeg kialakulását. Magyarországon a kegyelmi botrány hullámát kihasználó Magyar Péter változtathat ezen a közeljövőben, na de mi lesz az Orbánhoz és a Fideszhez oly hűséges Erdélyünkben? Mi az, ami leüti végre a szemellenzőt, és meghasonlásra késztethet bennünket?
Én úgy érzem, ha a legutóbbi húzásuk sem, akkor talán semmi sem.
Magyarország, vagyis a magyar nemzet nevében ugyanis Orbánék eldöntötték, hogy nem szavazzák meg az ENSZ közgyűlésében a srebrenicai népirtást elítélő határozatot, amely kimondja, hogy július 11-ét ezentúl az áldozatok emléknapjává nyilvánítják, valamint elítéli a népirtás tagadását és a háborús bűnösök felmagasztalását. Ezzel az elutasító (nem csak tartózkodó!) állásponttal egyedüli EU- és NATO-tagállamként olyan „dicső” klubhoz csatlakozott, amelyhez a nemzeti/etnikai elnyomás zászlóvivői (Oroszország, Kína, Észak-Korea) tartoznak.
1995 júliusában a boszniai szerb erők elfoglalták Srebrenica városát, és mintegy 8000 bosnyák férfit és fiút végeztek ki néhány nap alatt, miközben a nőket megerőszakolták és a gyermekekkel együtt elszállították. A szerb katonák gyakran megcsonkították az áldozatokat, az elhunytak jelentős részét tömegsírokba temették.
A Nemzetközi Büntetőbíróság később népirtásnak minősítette a srebrenicai eseményeket, és több szerb vezetőt, köztük Radovan Karadžićot és Ratko Mladićot elítéltek emberiesség elleni bűncselekményekért. A boszniai szerb vezetők, köztük Milorad Dodik, továbbra is tagadják a srebrenicai népirtás tényét.
A magyar kormányt egyáltalán nem menti fel sem politikailag, sem erkölcsileg, hogy Szijjártó Péter külügyminiszter szóban elítélte a népirtást, és hogy a határozatot csak a rossz időzítésre, meg a veszélyes ellentétek újraélesztésére hivatkozva nem szavazták meg. Mert hiszen, akkor tartózkodhattak volna, de mégsem tették, hanem határozott nemmel szavaztak, ami felér a határozat elvi – és nem csupán formai – elutasításával.
Mindazonáltal ne legyünk naivak: Magyarország nagy valószínűséggel nem elvi megfontolásból, hanem érdekből tett így, hogy ne rontsa a boszniai tragédiáért felelős Szerbiával való baráti kapcsolatát. Ha valóban így van, csak rontja a helyzetét, hisz a gazdasági érdeknek adott elsőbbséget az erkölcs vizsgáján, amelyen pedig csak bólintani kellett volna az átmenőért. Azzal, hogy szembeszegültek, közvetve azok táborát erősítik, akik a boszniai emberek tragédiáját relativizálják, eltussolják, sőt tagadják – vagyis a történelmet hamisítják, a bűnösöket éltetik. Ezzel pedig
azt az erkölcsi alapvetést kérdőjelezik meg,
miszerint az emberi élet védendő érték, hogy a gyilkosság bűn, és különösen súlyos, ha gyűlöletből fakad. A párhuzam kedvéért: miért is emlékezünk meg a holokausztról? Hogy soha ne ismétlődhessen meg! Miért volna fontos nekünk, erdélyi magyaroknak a „távoli” bosnyák népirtás? Talán azért, hogy jusson eszünkbe a fekete március, és adjunk hálát érte, hogy nem lett nagyobb baj belőle, és hogy soha ne jusson eszébe a többségnek, hogy ilyet műveljen a kiszolgáltatott kisebbséggel, vagy egyik nemzet a másikkal. Elutasító álláspontjával Magyarország azt üzeni: neki ez nem fontos, vagyis a mi helyzetünk sem olyan fontos, ha egyszer felülírja a politikai érdek.
Belefér ez is nekünk?
Erdélyi magyarokként annyi, de annyi lehetőségünk lett volna, hogy megmutassuk: valóban azok a szabadságszerető, független és türelmes emberek vagyunk, mint aminek hirdetjük magunkat, például a tordai országgyűlés emléknapján.
Elhatárolódás helyett azonban nemhogy cinkosul hallgattunk volna, hanem hangosan szurkoltunk Orbánéknak a gondosan kreált ellenségek ellen (migránsok, melegek, Soros, Brüsszel, NATO, USA stb.), megtapsoltuk őket a tévé előtt, majd élőben Tusványoson, Csíksomlyón, a Sepsi Stadionban, a Székelykő tetején. És természetesen rájuk is szavaztunk, ahányszor csak lehetett, büszkén, hogy megmutassuk, mi mekkora magyarok vagyunk!
Kiforgatva a nemzet, a szabadság és a szuverenitás fogalmait, szembeszálltunk mindenkivel, akire imádott vezéreink rámutattak – így végül a józan ésszel és a jóérzéssel szemben is. Például akkor, amikor – álságosan éppen a kereszténység jegyében – szisztematikusan kirekesztettük a társadalomból más embertársainkat, vagy amikor igazán kellett volna (nem csak október 23-án), nem mondtuk ki, hogy: Ruszkik, haza!
Magyarázhatjuk, de fel nem menthetjük mindezt azzal, hogy a FIDESZ-KDNP – jóvátéve a 2004-es traumát –, megadta nekünk az állampolgárságot és zsákszám küldte a pénzt egyházainknak, iskoláinknak, civil szervezeteinknek. Kétségtelenül jár ezért a hála, a köszönet, de a történelmi jóvátételtől túlcsorduló szíveinkben sajnos eluralkodott a feltétlen és vak hűség is, a félrenézés, az elfogultság és a végtelen kiállás a kormánypártok mellett, a már vállalhatatlan helyzetekben is. Azon az álságos elven, hogy a kutya sem harapja meg a gazdája kezét, és nem koszolunk oda, ahonnan enni kapunk.
Csakhogy a szolgalelkűséggel feladjuk önmagunkat,
feladjuk azt, hogy egyáltalán lehessenek saját elveink, saját értékeink, feladjuk azt a fene nagy erdélyi/székely függetlenségünket, amire oly büszkék vagyunk. Nemcsak magyar állampolgárként, hanem egyszerűen emberként márpedig megannyiszor szégyellhettük volna magunkat azért, amit a kormánykoalíció – ismétlem: a tagadhatatlan sok jó mellett – leművelt az elmúlt másfél évtizedben.
Éghetett volna az arcunk a nem magyar, nem fehér, nem keresztény, nem heteroszexuális embertársainkkal szembeni gyűlöletkampányokért, a társadalom bal- és jobboldalra való lebutításáért, a magyar emberek egymás ellen uszításáért, a bukott politikusaikért, a féktelenné vált korrupcióért, a sajtó, a kultúra, az oktatás leuralásáért, a demokrata Nyugatnak az autokrata Keletre való lecseréléséért, és még sorolhatnánk.
A magyar kormány túl sokszor adott már okot a szégyenkezésre, mi pedig túl sokszor néztük el nekik, sőt védtük meg őket látszólag elvből, mégis elvtelenül a következményektől. Ha most ezt a fiaskót is elnézzük és továbbra is kiállunk mellettük – szóval, cselekedettel vagy mulasztással – akkor tényleg megérdemeljük azt a szégyenfát, amit többek között Magyarországnak, vagyis nekünk, magyaroknak állítanak a bosnyák anyák