mit csinálna három költő? Nem azt.
Az elmúlt, lassan másfél évben a szociális élet és a kultúra nagymértékű háttérbe szorulása, s javarészt online platformokra való költöztetése, arra kényszerített minket, hogy a jól megszokott lelki tápláléknak csak száraz morzsáit csipegessük. Egy ehhez hasonló esemény olyan, mintha kezedbe kapnál végre egy friss veknit. Laktat, még ha maszkon keresztül fogyasztjuk is.
A polgármesteri hivatal Szent István termében mutatta be legújabb kötetét három erdélyi szerző: Karácsonyi Zsolt József Attila-díjas költő, Papp Attila Zsolt Csiki László-díjas költő és Szántai János Kemény Zsigmond-díjas költő, író. Zsidó Ferenc, kritikus, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője beszélgetett velük.
Bartalis Izabella, az eseményt szervező Hagyományőrzési Forrásközpont menedzsere köszöntötte a résztvevőket, és átadta a szót Zsidó Ferencnek, aki röviden ismertette a szerzőket:
Karácsonyi Zsolt költő, műfordító, az Erdélyi Magyar Írok Ligájának az elnöke, a Helikon folyóirat főszerkesztője és nemrég jelent meg Függőleges Állat című verseskötete.
Szántai János az egyetlen tősgyökeres kolozsvári (bár mindannyian éltek Kolozsváron), költő és prózaíró, az Erdélyi Híradó Kiadónál két könyve jelent meg, Kolozsvári Robinson és Szálloda címmel. Gyerekverseket, prózákat is ír, ezenkívül forgatókönyvíró, rendező, és producerként is dolgozott már.
Papp Attila Zsolt gyergyóremetei költő, de elmondása szerint már több időt élt Kolozsváron, mint Székelyföldön. Itt még szó esik a gyergyóremetei szilvapálinkáról is. A kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat, a Főtér portál és a Filmtett szerkesztője, 2018-ban jelent meg Atlantiszi Villamos című verseskötete.
Ha nem létezne költészet…
El is hangzik az első kérdés: „Ha egy hatalmas mágikus mágneses vihar elsöpörné mindazt, ami költészet, és arra ébrednétek, hogy nem vagytok költők, akkor mivel foglalkoznátok?”
Karácsonyi Zsolt valószínű, hogy leginkább valamilyen földrajzi atlaszhoz hasonlító könyvvel kezdene foglalkozni, amelyben a kontinensek nevét meghagyná, de más formát adna nekik. Második feladat gyanánt pedig új, még nem ismert művészeteket próbálna meghonosítani, mint például a víz alatti versírás, vagy levegőben táncolás.
A képek a szerző felvételei
Szántai János a világ legősibb mesterségét választaná, ami azért lenne hasznos, mert a munka során sok különböző emberrel találkozhatna. Begyűjtene munkavégzés közben, előtt, és után szavakat, s rávetné valamire. Ha nincs papír, a bőrükre.
Papp Attila Zsolt elmeséli, hogy mikor Székelyudvarhelyen a Tamási Áron Gimnáziumban beszélgettek a költészetről pár éve, a látványosan unatkozó diákok közül egy megkérdezte, hogy ebből meg is lehet élni? Ha meg nem, akkor miért csinálják? Szóval, ha eltűnne a költészet, nem befolyásolná különösebben az egzisztenciájukat, mert egyikük sem a költészetből él.
Szerelmes, szerelmetes, barátos verskupac
„Egy sztereotípia szerint a versnek köze van a szerelemhez, ennek ellenére igazi, explicit szerelmes versek inkább csak Szántai Kolozsvári Robinsonjában találhatók” – vezeti fel a következő témát Zsidó Ferenc.
Elsőként Karácsonyi Zsolt szól hozzá, elmondja, hogy sosem kezdett neki konkrétan szerelmes, istenes verskötetet, vagy téglavetési technikákról szóló szonettciklust írni. Vagy vannak ilyen versek, vagy nincsenek. Ebben a kötetében is akad, bár ezek inkább „szerelmetes költemények, vagy szerelemről szóló versek”.
„Én nem tudok odébb állni.
Karanténba zárt a rohadt történelem.
Te nem akarsz. Jól érzed itt magad.
Szinte az ölemben.”
(Szántai János: Karantén)
Szántai János Kolozsvári Robinson című kötetében szinte minden vers szerelmes. Fő inspirációforrása volt, saját személyes tapasztalata, mikor egy időszakra egyedül maradt, és úgy döntött, megpróbálja azt, amivel a „fiatal kandúrok” a kocsmában dicsekszenek: csajozni. Mikor az új amerikai elnök beiktatásán Amanda Gorman felolvasta a versét, elgondolkodott rajta, hogy talán az értékes és fontos szavakat elfecsérli, inkább „mozgalmi lírafolyamot” kellene írnia, „ezen igyekszem változtatni, de addig is hadd maradjak meg a szerelemnél.”
Milyen az amikor valaki 50-es fejjel próbál meg újra csajozni? Érdekes. Nem komoly kapcsolat, nem hosszú udvarlás, csak „próbáljunk meg egymás egébe vájni”. Ezekből a tapasztalatokból származnak ezek a szövegek. Van benne közéleti költészet is, amely verseket elmondása szerint a román hölgyekkel való találkozások ihlettek „ott bizony egy adott ponton, szexen innen és túl, megnyílnak ezek a érzékeny csatornák, ő ezt nem érti, én azt nem értem”. A román-magyar kapcsolatok érzékeny témáira céloz, melyek előbb-utóbb felmerülnek egy ilyen beszélgetés során. Ez a fejezet le is zárult végül, mikor találkozott végre a nagy Ő-vel, „…ezt akár egy konceptkötetnek is lehet nevezni, van eleje, van kibontakozása és lecsengése.”
Felolvasás következik. Szántai Utazás a koponyád körül című verse Bréda Ferencről szól, „nem szerelmes, hanem barátos, ami szintén nagy szerelem tud lenni”.
„a kikötők zajából az érdekelt,
ami túl van már a napi veszélyzónán,
a hajókürtök hangja: valaki
ismét megérkezett.”
(Papp Attila Zsolt:Valaki ismét megérkezett)
Ezután Papp Attila Zsolt a Valaki ismét megérkezett, majd Villa Diodati című versét olvassa fel, végül egy szerelmes verset Strangers in the Night címmel. Karácsonyi Zsolt a Holdárnyék, dzsungel, Akt és Kávé című verseit adja elő.
„A költő legyen pesszimista, de legalábbis mérsékelten borúlátó”
Zsidó Ferenc felteszi a következő kérdést: milyen erdélyi magyar költőként itt most létezni? Ugyanis a sziget mint Erdély metaforája mindhármuk költészetében megjelenik.
Beevezünk hát a szigetről mélyebb vizekre, megjelenik Mnémoszüné, az erdélyi magyar költő, mint sci-fi karakter, és az identitásvesztett svábbogár. Ennek tudatában tessék tovább olvasni.
„Mozdul az éjszaka már, alszol az ágyban
tájat a hold tetovál sugarával a szádra,
rezzen a pálmafaág, rezzen az ajkad,
elhal a szó, amivel titkaidat kitakartad.”
(Karácsonyi Zsolt: Holdárnyék, dzsungel)
Karácsonyi Zsolt szerint „nagyon jó”! Szerinte az erdélyi magyar költőknek minden okuk megvan rá, hogy jól érezzék magukat, ugyanis egy egykori tenger mélyén vagyunk, innen már mélyebbre nem lehet. A másik ok, ami minden költőre érvényes lehet, hogy bármikor kapcsolatba léphet a múzsákkal, akár a múzsák anyjával, Mnémoszünével, meg az emlékezéssel is. Mnémoszüné egyik neve nem más, mint a remény, tehát Csokonai, mikor megírta a Reményhez című versét, magához a múzsák anyjához intézte szavait. Szóval, ha egy költő a múzsákhoz ilyen közel állhat, miért ne érezné jól magát? Akkor is jól érezheti magát, amikor egyébként teljesen reménytelen hangulatában van. Aztán zárja a gondolatmenetet: „Aki költő, az legyen optimista.”
Papp Attila Zsolt szerint pedig a költő ne legyen optimista, a költő legyen pesszimista, de legalábbis mérsékelten borúlátó. Ki ír vidám verset közülünk? – teszi fel a költői kérdést.
Visszatérve az erdélyiségre, elmondja, hogy Az Atlantiszi Villamos című kötetében vannak olyan versek amik kapcsolatba hozhatók az erdélyiséggel. Örök vita tárgya az, hogy létezik-e erdélyi magyar irodalom. Sokáig meggyőződése volt, hogy egyetlen magyar irodalom van, határok nélkül, és pont ennek a kötetnek az elkészülése közben döbbent rá, hogy igenis fontos ez a jelző.
Szántai János összegzi: „Aki önök közül pesszimista, olvasson Papp Attila Zsoltot, aki önök közül optimista, olvasson Karácsonyi Zsoltot, illetve Szántai Jánost, mert én is egy optimista költő vagyok”.
Mivel párhuzamos az erdélyi magyar svábbogár?
Véleménye szerint ha az erdélyi magyar költőket úgy képzeljük el, mint valami sci-fi lényeket egy sci-fi közegben, akkor beszélhetünk határtalan magyar, és még határtalanabb egyetemes, vagy akár marsi költők köztársaságáról is, de ha hús-vér embereknek képzeljük őket, akkor bizony más a helyzet. Számára érthetetlen az, aki azt mondja hogy nincs identitás és nemzetiség, „…ha én holnap svábbogár szeretnék lenni, akkor bejelentkeznék a polgármesteri hivatalba és kérek egy papírt, hogy Szántai ezentúl svábbogár. Optimistán mondom, de ezek nagy zsákutcák. Erdélyi magyar költőként úgy próbálunk olyat mondani, amit esetleg nem csak a szomszéd ért meg, hogy közben a saját magunk húsából, véréből, létfájából táplálkozunk. Én most például azzal foglalkozom hogy azt az utcát próbálom megismerni, ahol lakom 52 éve, és a feléig sem jutottam el, ez azért intő jel. Hiába bámulom az eget, ha közben belebotlok minden kavicsba ott, ahol élek.”
Zsidó Ferenc elmondja, hogy Karácsonyi Zsolt rendszeresen fordít román verseket magyarra, Szántai János pedig román-magyar irodalmi kört vezet. Aztán jön a kérdés: „Milyen ez a skizofrén állapot, hogy érzitek mennyire párhuzamos vagy nem párhuzamos a román-magyar irodalmi élet Kolozsváron?”
Karácsonyi Zsolt szerint ez időszakonként es nemzedékekként változik, például a 60-as, 70-es években nagyobb volt a kapcsolódási pont az erdélyi magyar és a román irodalom között, többek közt azért, mert akkoriban nagyon sok román író, költő egész jól beszélt magyarul, aztán a ‘90-es évekre már nem volt ez annyira jellemző. Az elmúlt években voltak próbálkozások, mert a költők, írók csak találkoznak „kávéházakban, cukrászdákban”. A Helikonban például volt egy rovat, amelyben a román kétheti lap, a Tribuna, és a hozzá közelálló szerzőknek a versei jelentek meg, és ugyanígy, a Helikon szerzőitől megjelent egy válogatás a Tribunában.
A romániai román kiadók nem igazán foglalkoztak ‘90 után erdélyi magyar szerzőkkel, esetleg nyugaton ismertebb magyar szerzőktől fordítottak, és jelentettek meg, ez most már változni látszik.
Papp Attila Zsolt hozzáteszi, hogy úgy látja, a mai fiatal román és magyar írók közt szorosabb a kapcsolat, annak ellenére, hogy a világok azért folyamatosan párhuzamosak, ezeket még mindig nem sikerült teljesen feloldani.
Szántai János megmutatja, hogy az emagon meg lehet vásárolni azt a fiatal költők antológiáját, amelynek ő írta az előszavát, és amelyben román fiatal költők által lefordított magyar fiatal költők versei jelentek meg egy bukaresti kiadónál, és ez azért nagy dolog (az említett könyv címe: Linişte, pace, perversiuni, hepiend – Antologia tinerilor poeți maghiari din România).
Elmeséli, hogy mikor elindították 10 éve a román-magyar irodalmi kört, annak ellenére, hogy működött, sok volt az egymásnak feszülés. Viszont ők megküzdötték ezeket a harcokat, és a következő generáció már teljesen összesimult. Ami a szakmán kívüli életet illeti, ott továbbra is sok a párhuzamosság. Példaként felolvassa a Lényeglátó versike arról, amint egy este, nyelvtudásom teljes arzenálját bevetve próbáltam magyarázni szívem pillanatnyi és neolatin hölgyének, miért élünk mi, magyarok és románok, két teljesen párhuzamos univerzumban ezen a transzilván földön, amely univerzumok, sajnálatos módon, a végtelenben találkoznak; aztán megittunk valahol egy üveg bort, és buján viselkedtünk az utcán, mert a szex maga rohadt végtelen című versét, amely így szól: „Én a Főtéren sétálok./Veled./Te a Piata Libertății-n sétálsz./Velem.”
