Forrás: TedX Udvarhely

Történetmesélő ember, így konferálták fel Gundel Takács Gábort, a harmadik székelyudvarhelyi TedX első és egyik talán legismertebb előadóját a szervezők szeptember 2-án, szombaton.

Bár rá igaz volt, ezt az állítást az idei előadók közül nem mindenkiről mondhattuk el. Kicsit kevesebb volt a taps, a kacagás, mint azt megszoktuk. Egyetlen könnyező nézőt sem láttunk, amiből az elmúlt két széria esetében tényleg nem volt hiány. Az egyik előadó előadása alatt alig tudta visszatartani a kacagását a közönség, és nem amiatt, mert olyan vicces lett volna. És az is, hogy mi kevésbé éreztük magunkat motiváltnak az előadások végén, mint tavaly meg azelőtt. De lehet, csak rossz helyen ültünk. 

Szerencsére azért most is akadt olyan előadás, ami elnyerte a tetszésünket – a tapsból, a közönség előadás közben adott reakcióból ítélve nagyjából a többi résztvevőnek is ezek lehettek a kedvencei –, ezekről olvashatsz majd nálunk is napokban.

Ilyen volt a magyarországi Gundel-Takács Gábor előadása is, aki mellett csak remélni tudjuk, hogy ült egy románul tudó fordító, mert idén a fülesek és a fordítások is elmaradtak. Aki nem tudott románul, így járt, pillogtathatott a hat román előadás közben. 

Frissítés 2023.09.06. 9:30

A szervezők jelezték: biztosítottak fordítást, 80 készüléket bérletek erre a célra: 60 olyat, ami románról magyarra és 20 olyat, ami magyarról románra fordított. A megszokott készülékek helyett kisebbeket osztottak idén az önkéntesek, ezért kerülhette el a figyelmünket.

Gundel az idei témához, a Felelsz és merszhez hűen a bátorságról, a komfortzóna elhagyásáról beszélt a közönségnek. 

Képzelj el egy fiút, legyen mondjuk Peti. Peti kétgyermekes családapa, minden nap 9-től 5-ig dolgozik, jól fizető állása van. Van feleség, ház, a behajtón kocsi. A szülei, nagyszülei mindig büszkén mesélnek róla a szomszédoknak és a falubelieknek. Peti valamikor régen arról álmodozott, hogy zenész lesz, világszerte lép majd fel a zenekarával. A szobája fala poszterekkel, a füzete az általa írt dalszövegekkel volt tele, még versenyeket is nyert velük. Zenét akart tanulni, világot látni, emberekkel, kultúrákkal ismerkedni, de a szülei meggyőzték, hogy tanuljon közgazdásznak, mondván, „abban van a pénz, és zenélni majd amellett is lehet”. Soha nem kellett második füzet a dalszövegeknek, az egyetem után egy jól fizető ajánlatot kapott, hazaköltözött a szülőfalujába. Hívő kis falucska volt, mindenki eljárt vasárnaponként a templomba, nem akart kilógni, így ő is ünneplőbe öltözött minden vasárnap és beült a padsorok közé. Megházasodott, hónapok múlva jöttek is a gyerekek, Peti pedig lemondott arról, hogy valaha zenész lesz, és világszerte turnézik.

Ismersz te is Petit vagy esetleg épp te magad is egy Peti vagy? Akkor Gundel előadása neked szól.Az újságíró azzal az állítással állt ki a színpadra, hogy szerinte

mindenki szeret szerepelni.

Szereplés alatt nem csak a szereplés azon sztereotipikus jelentésére gondol, amikor a színész  kiáll a színpadra a jelmezében és eljátssza a darabot. Szerep lehet minden társas kommunikáció, minden kapcsolat (anya-lánya, a férj és a feleség, a tanár és a diák között stb.), hiszen mindig valamilyen fajta szerepben, valamilyen fajta társas kapcsolatban vagyunk, valamilyen módon meg kell mutatnunk az egyéniségünket, tudásunkat, a felkészültségünket, azt, hogy kik is vagyunk, valamilyen módon hatással kell lennünk a másikra – tágítja ki a szereplés fogalmát. 

Természetesen el lehet fogadni azt, hogy nem mindenki szeret szerepelni, mondja, majd arra kérdez rá, hogy vajon miből fakadhat ez. A sportban azt mondják az ilyen típusú emberekre, hogy nem jó versenyző alkatok – közelíti meg a sportok felől a választ. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretik a tevékenységet. Nem jelentik azt, hogy nem jók. Azzal van a baj, hogy nem képes akkor teljesíteni, ha nézik mások. Ezzel valamit muszáj kezdeni, muszáj változni, mert nem lehet mindig elkerülni a szereplést. 

– A szereplés valóban a kitárulkozás, az önmagam megmutatása, a gondolataim, a véleményem, a világról alkotott elképzelésem megmutatása. Csak ott jön az a rettenetes mondat, ami tönkreteszi az életet, mit szólhat hozzá más. És ha valaki úgy éli az életet, hogy mit szólnak hozzá mások, mindig az elvárásoknak felel meg, a családi elvárásnak, a munkahely elvárásnak, az ország elvárásának, a társadalmi elvárásnak, nem a saját életét éli, hanem azt, amit elvárnak tőle. Ó, milyen remek ember! Teljesíti az elvárásokat, de úgy fog meghalni, hogy nem a saját életét éli le, (…) nem boldog – indokolja meg, hogy miért nem lehet szereplés nélkül élni. 

Természetesen minden közösségnek felelősséggel tartozunk, és természetesen minden közösség számára adnunk is kell, de nem mindent, nem mindig és nem minden áron – emlékeztet, hogy azért a ló túloldalára se essünk át, majd áttér arra, hogy

vajon mi akadályozhat meg minket a szereplésben.

1. A komfortzóna például. Ez tulajdonképpen egy jó dolog: biztonság, kényelem, pihenés, de egyben a nem haladás, a nulla kockázat, a jó az úgy is filozófiája. Ha ebből ki akarunk lépni, következik a félelem zóna, ahol már nem vagyunk teljesen biztonságban, már nem teljesen kényelmes a helyzet, már nem pihenünk, ami ismeretlen és kockázattal jár. Ha nem hátrálunk meg, akkor az eredmény tanulás lesz: megismerünk új dolgokat, új impulzusokat, önmagunkról is egy csomó mindent megtudunk. Azaz növekedünk. Aztán visszatérünk a komfortzónánkba, hiszen nem lehet folyamatosan növekedni, kell pihenni is. De már nem a megszokott komfortzónánkba térünk vissza, hanem egy nagyobba, magyarázza. 

2. Akadály lehet a tanult gyámoltalanság is: amikor valaki kilép a konfortzónájából, de azt tanulja meg, hogy hú, ez nem megy, ez a borzasztó. Visszaiszkol a komfortzónába, rossz tapasztalatokat von le, és akkor jönnek ezek a mondatok: Úgyse tudom megcsinálni; Nem vagyok elég jó; Ráérünk; Majd holnap; Most nincs kedvem; Nem szeretek szerepelni. 

Ebből azonban nem lesz növekedés, nem lesz tanulás, a jutalom mindössze annyi, hogy a vereség elmarad. 

3. A harmadik mumus, a megúszás stratégiája. Amikor úgy csinálunk, mintha történne valami, de valójában nem történik semmi. Amikor úgy teszünk, mintha elhagynánk a komfortzónánkat, de valójában nem tesszük. Csak fenntartjuk a haladás látszatát. A könnyebb utat választjuk. Utóbbi lehet stratégia is, ez esetben rendben van: „Ugye, az amerikaiak egymillió dollárért kifejlesztettek egy tollat, amivel az űrben lehet írni, az oroszok ceruzát használtak” – kacagtatja meg a közönséget. 

Aztán komolyra veszi a szót: ha nem fejlődünk, nem tanulunk, akkor le fogunk maradni a többiekhez, a világhoz képest, állítja. Hogy ezen változtatunk vagy sem, szerinte kizárólag döntés kérdése.

Mit tehetünk, ha változtatni szeretnénk?

Tágítsuk fokozatosan a komfortzónánkat, gyakoroljunk, kérjünk meg mást, hogy segítsen, először csak egy embernek tartsuk meg az előadást, mielőtt kiállunk ötszáz ember elé, nézzük vissza a saját előadásunkat, és ez önbizalmat, hitet ad, mentálisan jót tesz nekünk. 

– Most én beszélek, és ti meghallgatjátok, hogy én mit gondolok a világról, mert én azt gondolom, hogy ez fontos. És ráadásul, hogyha ezt hittel mondom, akkor annak van ereje. Ha ti azt látjátok, hogy én ebben hiszek, ez meggyőző, akkor tudom átadni. Ha nyuszi vagyok, azt mondom, hogy ezt gondolom, de nem biztos, hogy így van, akkor sosem elég, mert én sem hiszek benne – hangsúlyozza az önbizalom fontosságát.

– Mindenki szeretne szerepelni, mert mindenki ego, mindenki egyéniség, mindenki más és mindenki megismételhetetlen. Tehát mindenki hozzá tud adni valamit a közösséghez, mindenki tudja gazdagítani. Mindenki szereti, ha fontosnak gondolják, ha fontos a véleménye, mindenki szereti, ha meghallgatják, mindenki szereti, ha odafigyelnek rá. Tehát mindenki szeretne szerepelni. Azt a ne-t kell eltüntetni a végéről, hogy mindenki szeressen szerepelni – biztat.  

Majd egy nagyon rövid történetet mesél el egy kisfiúról, aki az apukájával volt egy baseball meccsen, felénél hazamentek, mert 6-0-ra vezetett az ellenfél. 

– El kell döntened, hogy mi vagy az életben: néző vagy játékos! A játékos alatt értem az edzőt, értem a szurkolót, értem azt, aki játszik, értek mindenkit, aki a csapat tagja és valamit hozzátesz. (…) A néző nem tesz hozzá semmit. El kell mindenkinek döntenie, hogy mi akar lenni az életben: néző, szemlélő, kívülálló vagy csapattag, aki részt vesz, és aki hozzáteszi azt, amit ő tud, adott esetben azzal, hogy valamilyen formában szerepel, és elmondja, és vállalja a kockázatot, ha esetleg nincs igaza. 

Vajon Peti néző marad vagy játékba száll?