Vigyázat! Négyen vannak, rollerrel járnak, és másnak adják ki magukat, mint akik valójában.
Fotó: GÁL ELŐD
Úristen, mi lesz az udvarhelyi társulattal? – kaptunk a fejünkhöz, amikor kiderült, elhagyja a Tomcsa Sándor Színház gárdáját Antal D. Csaba és Fincziski Andrea a 2018-2019-es évadra. Aztán nagyon felpörögtek az események a színház körül: új weboldal, applikáció, új színészek, mi most utóbbiakkal fogunk foglalkozni. Kíváncsiak voltunk, kik azok, akik idén megnevettetnek, esetleg megbőgetnek – mert reméljük a legjobbakat –, így az udvarhelyi társulat négy új színészét faggattuk.
Egyikük, a 27 esztendős Esti Norbert, akit ezentúl csak Potterként fogunk emlegetni, már tavaly is a csapat tagja volt, sőt vendégként a 24 éves Pásztor Márkot is láthattuk a Felsültek vs. Szerelem című szilveszteri darabban. A lányok, a 22 éves Nagy Xénia-Abigél és Kőmíves Boróka a nyáron tartott versenyvizsga kiválasztottjaiként kerültek ide. Az egyéves szerződésüket töltő fiatalok elsőként arról meséltek, honnan származnak, hogyan csöppentek be a színházi világba, és hol tanultak.
Márk: Én Vásárhelyen tanultam, magyarországi vagyok, de a Pesti Magyar Színiakadémián csupán OKJ-s (Országos Képzési Jegyzék: szakirányú végzettség, de nem felsőfokú szakképesítés) képzésre vettek fel, és végül nem iratkoztam be. Ott, pesti színházi berkekben ismerőseimtől és a Szatmárnémetiben élő, akkori barátnőmtől hallottam először a vásárhelyi színiről.
Boróka: A fiúk táposok.
Márk: Tizenévesen azért készültem színi pályára, mert azt gondoltam, hogy milyen jól lehet csajozni ezzel. Amikor elkezdtem a színit, már volt egy barátnőm, így ez okafogyottá vált, de nagyon megszerettem a szakmát.
Az is közrejátszott, hogy édesapám népművelőként szervezett odahaza, Nábrádon színházi előadásokat, sőt még videokazettáról is nézetett velünk archív színházi darabokat. Aztán csinált egy amatőr társulatot otthon, és hát nyilván, a kicsi gyerek megy az apja után, belekeveredtem ezekbe a körökbe. Eleinte a zene prioritást élvezett, de 17 évesen bekerültem egy színházi alkotótáborba, igazából ott fogalmazódott meg bennem, hogy legyen a színiakadémia.
Potter: Én már hetedik-nyolcadikos diákként színjátszottam. Tudtam, ha van olyan középiskola, amelyikben ezt lehet folytatni úgy, hogy beépül a tantervbe, akkor odamegyek. Így kerültem a méltán híres szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámai, irodalmi-drámai tagozatára, ott nagyon hamar letisztult, hogy ez az, amivel foglalkozni akarok. Érettségi után felvételiztem a Színház és Filmművészeti Egyetemre pontosan Budapesten, oda viszont nem vettek fel.
Akkor gondoltam, kipróbálom magam másban, ez pont egy marketinges képzés volt. Hamar kiderült, hogy nem szeretem, és onnan egyenes út vezetett újra a színművészetire, bábszínész szakra. Az itt töltött egy év arra volt jó, hogy rájöjjek, nem a bábszínészet, csak a színészet az, ami szóba jöhet. Elvállaltam egy vándorszínészi munkát Sepsiszentgyörgyön, a város körüli falvakat jártuk szekérháton az előadással, aminek Csuja László volt a rendezője. Itt ismerkedtem meg néhány diákkal, akik ajánlották a vásárhelyi egyetemet, és már abban az évben felvételiztem.
Xénia: Én nagyszalontai vagyok, és kicsi korom óta jártam mesemondó és szavaló versenyekre. Tizenegyedikben ütött mellbe, hogy nem tudom, mihez kezdjek érettségi után. Gondolkoztam azon, hogy mihez értek. Mivel matekversenyeken nem, de szavalóversenyeken elég jó eredményeket értem el, ezért gondoltam, hogy megpróbálom a színit. Nem voltam nagy színházbajáró, kábé kétszer voltam, míg fel nem kerültem Kolozsvárra, ahol sikerült is a felvételim. És itt vagyok.
Egy nagyon idegen közegbe kerültem, kérdezgettek rendezőkről, előadásokról, nem tudtam túl sokat ezekről, de azóta fejlesztem magam, megnéztem egy csomó előadást, és én ezt nagyon megszerettem. Ezt akarom csinálni. Azért jöttem Udvarhelyre.
Boróka: Az enyém egy kicsit hosszabb út, én a Sepsiszentgyörgy melletti Uzonból vagyok, de tulajdonképpen Szentgyörgyön szocializálódtam, ami már azt hiszem, egy elég erős kiindulási pont a színház felé. Valamikor már 2-3 évesen mondogattam, hogy belőlem színésznő lesz. Ez addig tartott, amíg elég idős nem lettem ahhoz, hogy a szüleim azt mondják, hogy „nem, fiam”. Akkor mindenféle egyében gondolkoztam, mindenféle egyébbel foglalkoztam, míg tizenegyedik után megembereltem magam és azt mondtam, nem érdekel, hogy mit mondanak, belőlem márpedig színész lesz…
Titeket mennyire támogattak a szüleitek?
Xénia: Engem támogattak.
Márk: Én a mai napig azt hallom apámtól, hogy élem az álmait.
Mit gondoltok, ha nem a színházi pályára keveredtek, mi lesz belőletek?
Potter: Informatikus.
Márk: Én egy csepűrágó zenész lennék, minimális gázsiért járnék zenélni önként és dalolva.
Boróka: Koreográfus.
Xénia: Pincérnő. Tényleg pincérnő. Nagyon szeretek emberek között lenni és nyári munkaként már próbáltam, szóval… Nem voltak soha más terveim, azonkívül, hogy kiskoromban mondogattam magamnak, hogy én leszek a polgármester otthon.
Potter: Ez tök érdekes, én azt látom, hogy mi mind tudtuk, hogy mit akarunk, és afelé haladtunk, végül szerencsénk volt, és elértük. Úgy látom, hogy a korosztályunkban nagyon sok az olyan fiatal, aki nem tud, mit kezdeni magával, az elégedetlenségük miatt pedig keresik a hibát másokban.
Márk: Rengeteg ingerszegény impulzus éri őket, és ezek között nem találják meg, hogy mi az, amit szenvedéllyel tudnának csinálni.
Boróka: Túl sok az ilyen impulzus, ezért sok fiatal azt érzi, hogy túl sok mindenhez ért, és várja, hogy ezek közül valami az ölébe pottyanjon, hogy valaki elébe rakja a szerződést.
Potter: Két-három egyetemre jártam, kint voltam külföldön… s még sincs semmi, nem is tudom, hogy mit akarok.
Nos, a pálya akkor mind a négyeteknél adott. Bent vagytok a színin. Mit csinál ott egy diák? Jó lenne, ha ezt történeteken keresztül tudnátok elmesélni.
Xénia: Csehov Sirályának csináltuk az utolsó jelenetét, amiben fejbe lövi magát Trepljov. Mondta a tanárunk, a rendező Keresztes Attila a főszereplőnek, hogy ezt élje meg úgy, mintha tényleg öngyilkos szeretne lenni, tehát hogy jusson el odáig, hogy ha igazi pisztoly lenne a kezében, akarja meghúzni a ravaszt. Akkor jöttem rá, hogy mi itt nem csak ugrálunk, mosolygunk és játszadozunk, hanem a színpadon tényleg igazi érzések vannak. A saját lelkünkből, történeteinkből építkezünk, és igazából ettől van nagy értéke számomra.
Potter: Nekem a suliban az volt megdöbbentő, amikor egyszer csak ott találtam magam egy balettrúd mellett egy cicanadrágban, egy trikóban és a Rond de jambe par terre-t gyakoroltam, közben a tanár próbálta korrigálni a testtartásom. Ilyenkor ellenkezik az elméd minden egyes idegszála, hogy ezt ne csináld, de egy idő után rájössz, hogy ennek bizony haszna lesz később a színpadon.
És amit még inkább csinál egy színészhallgató, arra jó a példa a következő történet. Vasárnap egy hosszú próba után végül eljut az ember a Kauflandba, hogy bevásároljon. Egyszer csak csörög a telefon, felveszi, majd félórát hallgatja az osztályfőnöke délelőtti próbáról összeírt instrukcióit. A végén meg ott hagyja a kocsit a boltban, hazamegy és kinyit egy sört.
Xénia: Tényleg. Elkerültünk nagyvárosba, a szülőktől távol, ők kérdik tőled folyton, hogy „de kislányom, mikor jössz haza?”, én meg erre csak annyit mondok: „nem tudom, nekem vasárnap is órám van”.
Boróka: Én elég borzasztóan énekeltem, amikor odakerültem az egyetemre. Eltelt kábé egy év, amikor egyszer csak megyek ki óráról, ekkor már gyakoroltuk féléve a két dalomat és Incze G. Katalin tanárnő – akiről tudni kell, hogy egy nagyon jó szakember, de nagyon nehéz vele dolgozni – utánam szól, hogy „Boró, ne aggódj, jó lesz, hát mit akarsz, tavaly még a kicsi kutyát sem tudtad volna elénekelni”.
Felsoroltok pár tantárgynevet?
Xénia: Smink, beszédtechnika, énekóra, ezek az alapok.
Boróka: Színész-rendező együttműködés, színészmesterség óra, akrobatika, akrojóga.
Potter: Színházi alapismeretek, tánc, beszédtechnika, művészi beszéd, színházesztétika, román és magyar színháztörténet.
És egyébként, hogy Márk ne maradjon sztori nélkül, én pontosan emlékszem, hogy mit csinált az egyetemen. Felsősként már éheztünk arra, hogy lássuk a vizsgájukat, beültünk rá, és láttuk, ahogy feljön a fény, Pásztor Márk egy alsógatyában egy ukulelével a kezében elkezd forogni a színpadon.
Márk: Azt hittem, azt fogod mesélni, amikor mindenki szívbajt kapott, hogy jelenet közben húzóra megittam egy doboz sört, nekiugrottam az ablaknak, mindenki azt hitte, hogy ki fogok esni.
Potter: Akkor inkább azon lepődtünk meg, hogy van húzásod.
Márk: Őszintén fogalmam nincs, hogy féléven keresztül mit csináltam az egyetemen, sodródtam az árral, csináltam, amit mondtak. Kínlódtam. Kocsmáztam a többiekkel. Másodévben bekerültem egy Bocsárdi László-rendezésbe, ott egy kicsit kinyílt a szemem, mutatott olyan materiálisan hozzáférhető eszközöket, amiktől tudatosan kezdtem játszani. Tudtam, hogy mihez, hogy kell hozzányúlni.
Úgy kell elképzelni, mintha egy társulat lennétek az osztályotokkal?
Márk: Igen. Egy darabig. Nálunk aztán másodévtől lehet rendezőszakos hallgatókkal dolgozni, illetve akkor már kikérhettek színházak előadásokba. Attól a pillanattól az van, hogy a vizsgaidőszakot leszámítva, mindenki szétszéledve, itt-ott társulatoknál próbál, vagy éppen a rendezői szakosok rögtönzött társulataiban.
Ez gondolom megkönnyítette a pályakezdéseket is.
Márk: Nagy mértékben. Én Vásárhelyen most az ötödévet nyomom, tavaly már szerepeltem a Felsültek vs. Szerelem című darabban. Harmadév után Potterrel együtt jöttünk versenyvizsgázni, ő kapott állandó helyet, engem visszahívtak az említett darabba, de már akkor mondták, hogy jövőre számítanak rám.
Galamb nem szarik a saját fészkébe, de muszáj elmondanom, hogy bár sok kivetnivaló van a vásárhelyi egyetem oktatási rendszerében, nagyon nagy szabadsága van a diákságnak és a leleményesebbje tud fejlődni.
Potter: Igen, Vásárhelyen ilyen szempontból szerencsésebb a felállás, mint Kolozsváron a lányoknak. Engem például Sebestyén Aba, a Yorick Stúdió állandó rendezője karolt fel már másodévben, és onnantól mindegyik évben elhívott dolgozni.
Boróka: Ez nálunk nem így volt, a kolozsvári egyetemen csak román rendezői szak van, velük egyetlen egyszer dolgoztak néhányan az osztályból, mert az úgy egy picit bonyolultabb. Inkább magunknak dolgoztunk, elkészült két Shakespeare-ünk, ami vizsgának indult…
Xénia: …és aztán azt mondtuk, hogy ezt folytassuk, játsszuk az egyetemen, mert minket nem engedtek, nem hívtak, nem is volt lehetőség, hogy kikérjenek színházak. Valamihez kellett kezdenünk, hogy ismerjenek meg az emberek. Harmadévre odáig eljutottunk, hogy lett öt előadásunk, és ezeket játszottuk folyamatosan az egyetemen, voltak kiszállásaink és körülbelül ötvenszer adtuk elő őket.
Boróka: Hívtunk egy vásárhelyi harmadéves rendezőhallgatót, aki csinált nekünk egy Koldusopera előadást a már említett Kati nénivel, emellett lett egy mozgásos előadás, a Tavasz Ébredése, amit a gyergyói színház vett meg és a már említett két Shakespeare. Játszottuk ezeket, aztán egyszer csak már nem voltak mellettünk a tanáraink. Mi továbbra is mesteri hallgatók vagyunk, úgy néz ki, hogy az osztályunkból lesz egy kis társulat, így oda is tartozunk még egy kicsit.
Beszéljünk egy picit általánosabb kérdésekről! Mit szerettek leginkább, és mi az, amitől falra másztok ebben a szakmában?
Boróka: Ami a legszebb, és amiért választottam, az a mindenfélének a kipróbálása, mindennek a megkeresése, az apró dolgok. Meg, hogy bemész, nem munkába, nem dolgozni mész, van egyfajta szabadsága. Amit nem szeretek azok a bugyrai, a burkai a színháznak, a játszmázások, az egymás gyilkolászása.
Ez ennyire jellemző?
Boróka: Ez számomra most fog kiderülni, de egyelőre úgy érzem, hogy igen, nagyon jellemző. Nem szeretem azt sem, ha nem találom a rendszert a káoszban. A színház az alapvetően egy káosz, de azt érzem, ha ennek van egy rendszere, az rendben van. Ha nincs, az nagyon meg tudja gyilkolni az ember energiáit. Az, ha folyamatosan azon gondolkodik, hogy vajon erre lesz-e ideje, vajon mikor próbál, hánytól, hol.
Ja, és nem szeretem a sorozatgyártást. Nemrég beszéltünk erről, hogy azért választottuk a színházat, azért vagyunk ott, hogy folyamatosan alkossunk. Amikor gyártósoron mennek a dolgok, az már nem jó.
Említetted az alkotást. Mit gondoltok, mekkora az alkotói szabadságotok, ha a rendező… Hogyan is kérdezzem?
Márk: Tudom, mit akarsz kérdezni, és pontosan ezt akartam mondani. Én éppen azt szeretem az egészben, hogy attól függetlenül, hogy van egy rendező, te nem végrehajtó vagy, hanem egy kreatív alkotó. Egy figura megalkotásával ugyanúgy tudsz mondani dolgokat, mintha írnál egy dalt, egy regényt, egy novellát, festenél egy festményt stb. Éppen ezért én attól szoktam hülyét kapni, amikor egy rendező a saját prekoncepciójának korlátai közé szorít be, te meg végrehajtóvá válsz.
Xénia: Én nagyon szeretem azt a pillanatot, amikor ott vagyok a színpadon és el tudok feledkezni róla. Negatív tapasztalataim pedig arról vannak, amikor erőszakkal próbálnak rám hatni, például ordít a rendező, hogy egy bizonyos jelenetet csináljak meg jól. Ekkor kezdek el falat építeni, befordulni, ostorozni magam, hogy nem vagyok jó színész.
Potter: Én ebbe szocializálódtam már nagyon fiatalon és ebben élek. Nálam már nehezen választhatók szét a határok és pont azt szeretem benne, amit gyűlölök is. Imádom azt, hogy ennyire intenzíven leköt, és pontosan azt utálom benne, hogy amikor van a nyári szünet, akkor nincsen semmi. Az elmúlt nyáron történt velem az, hogy egy nagyon intenzív évad után, amely alatt nagyon sok darabban vettem részt, egyszer csak rám szakadt két hónap, amiről azt gondoltam, hogy milyen jó lesz, nem kell csinálni semmit, és még fizetést is kapok. Eltelt egy hét, és már azon gondolkodtam, vajon mikor mehetek vissza.
Sokszor megfogalmazódott ma már az is, ami engem is zavar, hogy a színész alkotói szabadsága sérül azáltal, hogy a rendező diktatórikusan áll hozzá a produkcióhoz és a karakterekhez. Vagy amikor a rendező személyisége olyan, hogy kikezdi a te személyiségedet és akkor személyeskedés lesz a karakteralkotás helyett, ami nem jó egy alkotói közegben. A festőnek sem azt mondod, hogy a kért mű nem jó, mert te egy ilyen ember vagy, hanem azt mondod meg neki, hogy szeretném, ha ennél finomabb vonalakkal dolgoznál.
Ha már nálad járunk Potter, te pontosan tudod, milyen, ha egy időben több szerepe is van az embernek. Mennyire nehéz ezek között az átjárás?
Potter: Pont most beszéltem erről egy kollégámmal, ő azt mondta, hogy nyugodjak meg, ez majd 15 év múlva sokkal könnyebb lesz. Most nagyon megterhelő, mert teljesen más energiákat használsz fel, teljesen más bugyrait használod fel az elmédnek és a lelkednek, és egyik napról a másikra át kell állni.
Szerencsére nagyon sok segédeszköz van: a fény, a díszlet, a jelmez, a hangtechnika, az a feszültség, amit az előadás és a közönség megteremt, ezek mindig segítenek visszazökkenni. Néha azt érzem, hogy ezt nem én irányítom, hanem csak becsöppenek a darabba, és pont sikerül elkapni újra azt a fonalat.
Nektek esetleg van-e olyan, hogy a hétköznapokban saját magatokon keresztül köszön vissza egy szerep, amit aktuálisan alakítotok?
Xénia: Van. Játszottuk a Rómeó és Júliát, amiben én voltam a dajka. Ez egy elég látványos karakter, hangban, járásban is. Előadás előtt mindig kellett gyakorolnom a mozgását, és ez annyira belém ivódott, hogy előadás napján én már úgy keltem fel reggel, hogy egész nap azt a karaktert adtam. De ez jót tesz igazából.
Boróka: Nekem a Tavasz ébredésében alakított karakterem volt ilyen. Az egy elég mély darab, öngyilkos gyerekeket játszunk benne, gonosz szülőket, olyan tanárokat, akik nem értik, hogy mi történik körülöttük. Amikor játszottuk, aznap mindenki zárkózottabb volt, nem igazán akartunk kommunikálni, és ez főleg előadás után volt jellemző. Kijöttünk, mindenki megvette a sörét, leültünk, és akkor hallgatás. Amikor ezt a kolozsvári színházban játszottuk, hátramentünk az öltözőbe és mind sírtunk. Olyan zokogás volt, hogy kellett mondanunk egymásnak, hogy vége van, le kell tenni.
Xénia: Igen, de nem tudtuk elengedni azt, ami ott történt, annyira mélyre kellett nyúlnunk magunkba, a lelkünkbe. Egy temetéssel indul a darab és azt mondta a rendező, hogy arra már mindenki legyen kikészülve. Az legyen a kezdő kép, hogy mi sírunk. Ülünk egy helyben, és mind sírunk, egymás sírására kontrázunk rá, az olyan szép pillanat.
A sírós jeleneteknél valami veletek kapcsolatos fájdalmas emléket szoktatok feltépni?
Xénia: Ebben az esetben igen, de például, amikor a dajkát játszom és el kell vinnem Tibáldnak a halálhírét, akkor ez nem működik. Inkább az, hogy elképzelem, hogy ő egy számomra fontos személy, és valóban el kell mondanom a halálhírét.
Márk: Nekem ezekkel soha nem voltak gondjaim, mert én mindig külsőségekből kezdek el figurákat építeni, és hogyha a testedet engeded, hogy vezessen, akkor az igazságalapja ugyanúgy ott lesz. Rengeteg technika van, fiziológiailag le van osztva, hogy melyik érzelmedért mi felelős. Én soha nem voltam úgy vele, hogy én most igenis belehalok, mert szerintem a kutyát nem érdekli, hogy én mit élek meg, csak az, hogy a jelrendszerem működjön kifelé. Azáltal, hogy így dolgozom, egy nagyon jóleső fizikai fáradtság megvan előadások után, aztán kifújom magam és kész. Ez szerintem egy egészségesebb módszer.
Potter: Valahol a kettő között van az igazság. Az egyetemen azt tanítják, hogy az a fontos, hogy keress valami emléket önmagadban, ami hasonló fájdalommal bírt. A későbbiekben viszont nem az a fontos, hogy te mindig arra az emlékre koncentrálj, hanem az érzésre, hogy mit éreztél akkor, hogy és hol érezted. Ez a legnehezebb folyamat, hogy egy csettintésnyi idő alatt megteremtsd magadban azt a feszültséget, hogy légy ideges, örülj, bánkódj.
Hogy előadás után mit kezdesz ezekkel az érzésekkel, az nem tanítható. A színésznek önmagában kell megkeresnie, hogy azt a fajta terhet, vagy nehézséget, amit az okoz, hogy ilyen mennyiségű érzelemmel manipulál, azt hogyan tudja előadás után letenni. Én rájöttem, hogy nekem az emberek segítenek előadás után a dolgok visszazökkenésébe. Van, akinek az kell, hogy elvonuljon a magányába, és megnézze újra a Jó barátok huszonhetedik részét tizenkettedik alkalommal.
Ti építitek fel ezeket a karaktereket, mennyire köt a már meglévő darab?
Márk: Azok csak szavak egy papíron. Nyilván a rendező mutat irányt, de mi vagyunk a színészek, más nem tudja felépíteni.
Xénia: A darab annyit mond, hogy ő most szomorú, mert meghalt az apja.
Márk: De vajon tényleg szomorú-e? Ezt már a színész dönti el.
Van kedvenc színházi formátok? Ezt szeretném, ha színészként és nézőként is kifejtenétek.
Xénia: Én nagyon szeretem azokat az előadásokat, amik nem szövegre épülnek fel, amelyekben a nonverbális dolgok is ugyanolyan erővel működnek. Azt tanultuk, hogy nem az a fontos, amit te mondasz, hanem amit kommunikálsz a testeddel, az arcoddal, a szemeddel. Én nézőként is nagyon értékelem az ilyen előadásokat, és erre törekszem színészként is.
Márk: Szerintem, ha valami igaz, eleven és képes megidézni a nézőben bármit is, az onnantól kezdve jó és a formát el lehet felejteni. Ennyi a lényeg.
Potter: Csak, amit megmozgat, az ne a gyomrod legyen.
Márk: Akár az is lehet. Színészként pedig nincs számomra különbség, vannak szövegek, amiket jobban szeretek, vannak, amiket kevésbé.
Xénia: Sokkal nehezebb dolgozni Arany János-fordításokkal, vagy bármilyen régebbi nyelvezetű szöveggel. Például csináltunk Shakespeare-t, nagyon nehéz, hogy hitelesen hangzódjanak a szádból azok a mondatok, mert nem úgy beszélünk.
Potter: Engem leginkább az izgat, ha valami nem hétköznapi, nem kommersz. Nekem Rómeó ne Rómeó legyen, ne legyen szőke, kékszemű, szép kiállású. Felőlem lehet egy könyvkukac, akiből ki sem néznéd, hogy mi mindent képes végrehajtani. Az izgat, amikor valaki olyan dolgot hoz létre, ami eredendően nem adódna belőle.
Kőszínházi környezetben hajlamosak vagyunk skatulyázni a színészeket: a hősszerelmest, a tragikus hőst, a komikust, a hercegnőt, a szolgalányt. Engem sokkal jobban érdekel, ha a szolgalány lesz a hercegnő már az első pillanattól kezdve és ő szépül meg a szerep által. Nézőként és színészként is ez a fajta gondolkodásmód, amit keresek.
Boróka: Márkra reflektálva nekem a hétköznapokból való kizökkentés a fontos. Nézőként is, színészként is. Hogy valami a hétköznapit mutassa, de valahogy úgy, hogy része is legyek, és kívülről is lássam. Rá tudjak csodálkozni, hogy „édes Istenem, ez tényleg így van, így történik”.
Ez azért is érdekes, mert ti gondolom, folyton szemlélitek magatokat kívülről is.
Xénia: Akarva-akaratlanul.
És látjátok is?
Boróka: Akkor jó, ha nem.
Xénia: Én is azt szeretem, ha belefeledkezem. Mert, ha nem, folyamatosan kontrollálom magam. Ott vagy a jelenetben és arra gondolsz, hogy mi a következő mondatod, és azt, hogyan fogod mondani. Pedig el kellene engedni, és úgy mondani, ahogy jön.
Márk: Én, amikor otthon dolgozom valamelyik szerepen, akkor általában tükörben szoktam, de amikor próbán vagyok, és azt veszem észre, hogy kívülről szemlélem magam, akkor már tudom, hogy baj van.
Ezen kívül mik a legnagyobb kihívások a szakmában?
Potter: Nem röhögni a színpadon. A Magyar Mátrixban is sikerült elröhögni magam a bemutatón, tavaly a Nem lesz reggel Fred!-ben kuncogtam el magam. Ez visszatérő jelenség a belső figyelemhiány miatt, néha hajlamos vagyok szinte a közönséggel együtt nézni magam, és ha ők röhögnek, akkor nekem is röhögnöm kell. Ez egyfajta koncentrációs probléma.
Márk: Nekem azok a legnagyobb kihívások, hogy ne nyúljak mindig a már meglévő, működőképes dolgaimhoz például a karakteralkotásnál.
Boróka: Nekem az a fajta színpadi játékosság, amikor te is tudod, hogy nem olyan vérdráma az a vérdráma, és hogy még mindig a színházban vagyunk. A vígjátékokban a szabad körforgása a dolgoknak, a flow.
Ezt most nem értem. Kihívás követned a flow-t?
Boróka: Igen. Jobban mondva nem feltétlenül. Hogy is mondjam? Elkapni pontosan azt, amiről beszéltünk, amikor nem nézem magam kívülről, és amikor csak történnek a dolgok és engeded, hogy történjenek. Ez egy lazaság, természetessé válás.
Potter: Úgy értsem, hogy amikor már szinte önmagaddal is elhiteted, hogy ez tényleg megtörténik? Tehát ez nem színház, nincs néző, hanem, hogy én most tényleg annyira ideges vagyok, hogy pofán váglak?
Boróka: Pontosan.
Potter: Ezek egyébként ilyen lélek központú dolgok, de vannak nagyon bagatell, egyszerű kihívások. Ilyen, amikor tíz perc múlva előadásod van, és már kétszer elmentél pisilni, de nem tudod, hogy elmenjél-e harmadjára is.
Meséltek történeteket a színpadon ejtett bakijaitokról és arról, hogyan oldottátok meg ezeket a helyzeteket?
Xénia: A Koldusoperát játszottuk. Dupla szereposztás volt, tehát egy szerepet ketten játszottunk egyszerre, felosztottuk a replikákat. Papíron megvolt, hogy ki mettől meddig mondja, csakhogy én elfelejtettem a szövegemet. Ez mondjuk olyan szempontból könnyű volt, mert volt mellettem egy biztosíték, mondtam neki, hogy folytasd légy szíves.
Boróka: Ez nem minden esetben van így, a kedves blackout nem mindig ilyenkor jön. Egyetlen monológom volt a Tavasz ébredése című vizsgaelőadásban, egy barokki körmondatokban megírt szöveg. Körülbelül a negyedik mondatnál elvágták a fonalat, de annyira, hogy nem csináltam semmit, ültem, mindenhol sötét, rajtam egy éjjeli lámpa fénye. Abban a pillanatban azt is kérdezhették volna, tőlem, hogy hívnak, arra sem tudtam volna válaszolni. Szerencsére a kollégám észrevette, és kimentett. Ez nem vicces, inkább szar volt.
Na, mondok egy viccesebbet. Egy jelenetet játszottunk, improvizációs vizsgánk volt és én kurvát játszottam, az osztálytársam pedig egy szűz fiút, aki életében először elmegy kurvához. Elég szépen ment a jelenet addig, amíg el nem kezdtünk visszaöltözni és a partnerem, észre sem vette, de fordítva húzta fel a nadrágját. Egy melegítőben volt és hátul kilógott a két kicsi cérna, ült mellettem és nem tudta, hogy mi történik, én pedig nem bírtam röhögés nélkül, majdnem lefordultam a padról, na, itt ért véget a jelenet.
Márk: Kettő jut eszembe, egyszer a Cseh Tamás esten összeakadt a nyelvem, és azt az egész szeszeszereplőt mumumuszáj volt ilyen dadogósra vennem. Egyszer volt olyan is, hogy a partnernek le kellett húznom a bugyiját és ő nyilván húzott a bugyira még egy valamit, hogy azért ne maradjon meztelenül ott a szoknya alatt, de én véletlenül letéptem mindkettőt egyszerre.
Potter: Nekem mindig az elröhögésből fakadóan voltak a bakik, de azok valahogy mindig átbillentek a közönség szeretetén.
Ezek az egyetemi vizsgahelyzetek mindig termékenyebbek tudnak lenni ebből a szempontból, mert ott az ösztöndíj miatt is mindenki nagyon jól akar vizsgázni. Történt egy ilyen 12 jelenetből álló vizsgán, amelyből körülbelül 11-ben szerepeltem, hogy bementem a takarásba kicserélni a jelmezemet, és eszembe jutott, hogy elfelejtettem kikapcsolni az előző jelenethez kellő projektort.
Csakhogy közben a kollégák gyorsan bedíszletezték a teret a következő mozgásos jelenethez. A díszlethez fekete kockák tartoztak, és mivel ezektől nem lehet gyorsan mozogni a színpadon, nekem előbb kellett volna kikapcsolnom a projektort. Erről megfeledkeztem, elhúztam a függönyt, hogy akkor most kijövök. Kint a tanári kar, a közönség, kamera veszi a vizsgát, kiugrok, a projektorra nézek és lépek. Abban a pillanatban érzem mindkét sípcsontomon, hogy ötven centis kockák koppannak, az idegsejtek sikítanak, én dőlök előre és hangosan kicsúszik, hogy a „k.rva anyád”. Elvágódtam, felnéztem, rájöttem, hogy vizsga van, és erre csak annyit sikerült kiböknöm, hogy „b.zdmeg”.
Xénia: Ha már a bakiknál járunk, az udvarhelyi versenyvizsgáról is mesélek. Kellett hozni verseket, monológokat, énekeket. Kiválasztottak egy verset a repertoáromból. Mondták, hogy üljek le, és mondjam el teljesen nyugodtan, nem színészkedve, ne adjam elő, csak mondjam el. El is mondtam, semmi probléma nem volt.
Aztán mondják, hogy na, most mondjam el ugyanazt a verset úgy, mintha meg akarnám győzni őket arról, hogy jöjjenek velem együtt a csatába. Ez egy szerelmes vers volt. Barabás Árpád, Zakariás Zalán, Fincziski Andrea, a volt koreográfus és még egy kolléga volt bent. Ültem velük szemben és elkezdtem ordibálni, aztán belefeledkeztem, és teljes indulatból kicsúszott a számon, hogy „a f.szomat”.
Elkezdtek nevetni és mondták, improvizáljak nyugodtan, ha nem jut eszembe a szöveg. Megint elkezdtem nagy lendülettel, nem jutott eszembe és „barack fűszál szalmavirág fűszál barack”, valami ilyesmiket mondtam, aztán felálltam a jelenet végén a székre és elmondtam a vers utolsó sorait. Ilyen volt a versenyvizsgám.
Hány helyet hirdettek meg?
Boróka: Nem tudtuk, hogy hány embert fognak felvenni, mi úgy jöttünk, hogy versenyvizsga van, jövünk. Mi voltunk Kolozsvárról öten és körülbelül heten Vásárhelyről.
Én biztos voltam benne, hogy engem nem fognak felvenni. Azzal a halálnyugalommal jöttem, hogy biztos-biztos nem. Bementem, kijöttem, hívtam anyukámat, és mondtam neki, hogy most már százszázalékos, hogy nem fognak felvenni. Azóta sem értem pontosan, hogy miért vettek fel mégis.
Potter: Tavaly nekem is elég vicces volt, amikor megtudtam, hogy felvettek. Eltelt két hét a meghallgatás után. Csörög a telefonom, felveszem, hallom, hogy „szia, Ferencz Zsófia vagyok, a Tomcsa Sándor Színház titkárságáról, azért hívlak, mert Nagy Pál megkért, hogy kérdezzem meg tőled, hogy… ja, gratulálunk, téged választottunk”.
Itt vagytok most már mind a négyen. Meséljetek, milyen volt bekerülni egy többnyire összeszokott társulathoz!
Xénia: Egymásnak elég jó támaszai vagyunk. Főként Potter, ő már nagyon benne van a dolgokban és nagy erőt ad, és szerencsére nagyon befogadó a társulat is.
Márk: Tavaly én elég könnyedén beilleszkedtem, idén meg már ismerős volt minden és mindenki, úgyhogy nem volt ezzel különösebb problémám.
És milyen, hogy tetszik? Volt-e már szerepetek?
Boróka: Nekem már volt. A Magyar Mátrixban játszom egy kislányt, Emesét, akiről még mindig nem tudtam eldönteni, hogy pszichopata, félig az, vagy egyáltalán nem az. Most a mesében tömegben leszünk, szóval még várom a tapasztalatokat, és azt, hogy legyen munka. Ez a szerep egy gyors dolog volt, augusztusban érkeztünk, és már nem sokkal később játszottuk is.
Istenigazából nehéz bekerülni egy társulatba, hiába, hogy nagyon barátságosak, de mégiscsak be kell közéjük illeszkedni, el kell kezdeni velük próbálni, az ő tempójukban haladni. Tapasztalt színészek, akik sokkal többet tudnak, sokkal inkább magától értetődő nekik minden. Mire felszabadultam annyira, hogy elkezdjek próbálni, arra vége lett a próbafolyamatnak és jött a bemutató. Gyorstalpaló volt, de izgalmas.
Xénia: Nekem a gyerekelőadás izgalmas, korábban nem csináltunk ilyent, és érdekes ezt megtapasztalni. De a nagyszínpadi előadást is és azt, hogy nem mindegy, hogyan és milyen hangerővel beszélsz, hogyan artikulálsz. Hogy mindig cicik előre, s ha fordulsz is, csak fejből fordulhatsz. Nem állhatsz háttal a színpadon. Ezeket a dolgokat igazából most tanuljuk meg. És ezeket tényleg jó megtapasztalni, még ha sokszor ilyen elcsépeltnek tűnnek is. Fontosak.
Potter: Borót láthatták már a Magyar Mátrixban, Xéni november 22-én a Műtétben fog debütálni önálló szerepben. Márk meg már ugye tavaly meglepte az egész társulatot, ha mondhatom.
Apjuk helyett is apjuk vagy.
Xénia: Papa.
Márk: Arról, hogy milyen volt a társulattal, majd év végén kérdezz vissza.
