Székelyudvarhely városvezetője önmagát idézi, és a nép gratulál ehhez. TAPS.
fotók: Gálfi Árpád polgármester Facebook-oldala
Hétéves voltam, amikor a Ceaușescu-diktatúra véget ért, és újjászülettünk. Már, akik nem haltak bele valóságosan vagy „csak” lélekben ebbe a szülésbe. A rendőrverésbe, szekus- és egyéb régi vezetők üldözésébe, a sokkba, hogy minden, amit hittek maguk körül, egyik napról a másikra érvényét veszti, a kocsi árából pedig egy gyerekpizsamát lehet venni. Abba, hogy ledőltek a keretek, amelyek meghatározták, és puskatussal állandósították, hogy ki vagyok én, és ki vagy te, s mi mindannyian miért vagyunk a földön. Az elvakult felszabadulásba.
Kicsi voltam akkor, de elevenen él bennem a rendszer igazságtalansága. Mindig megdöbbenek, ha valaki visszasírja azokat az időket, amikor elvették az embereknek a lelkiismereti, a gondolati szabadságát, és ha nem tudtak beilleszkedni a rendszerbe, rossz helyre születtek rossz időben, vagy rossz helyen voltak rossz időben, akkor akár az életét is. Irtózom a diktatúrától, és féltve őrzöm a szabadságot. Éppen ezért, tőrdöfésként élek meg minden arra utaló jelt, hogy a diktatúra eszközei vannak használatban.
A propaganda.
Egy ideje figyelem, hogy Udvarhelyen is elkezdődött. Nem magától, persze. Egy népi hősnek nem jutna eszébe, hogy propagandát nyomjon. Megteremtették a szükségességét. Pontosabban azt, hogy a hatalmon lévők, még pontosabban a kommunikációs tanácsadóik, úgy érezzék, szükség van erre. Meg kell mutatni erőnek erejével, hogy milyen jól cselekszenek a város érdekében. Különösen a pártfogását vesztett polgármester tekintetében.
A polgármester a közösségi oldalon. A polgármester kezet fog a munkásokkal, a gyerekekkel, a strandolókkal. A polgármester maga ellenőrzi a munkálatokat a hótalanítástól az útjavításon át a hídépítésig. A polgármester kenyeret oszt. A polgármester székely ruhában koszorúz. A polgármester jégre teszi a korcsolyapályát. A polgármestert vezetés közben vigyázza a rózsafüzér, a székely és a magyar zászló. A polgármester vitézkötéses mellényben szónokol – egyik kezében a székely zászlóval, másikban a feszülettel.
Nem is lenne különösebb baj ezzel, ha a szálak összeérnek, és nem lesz Gálfi egy erőltetett, de részéről felvállalt kommunikációs stratégia áldozata, mely szerint polgármester a nép hőse. Az igazság bajnoka.
A szeretett vezér.
Az énmarketing addig a pontig rendben van, amíg azok vagyunk, aminek mutatjuk magunkat. És nem az az ember, aki erősen akarja, hogy olyannak lássák, amilyennek látszani szeretne. Nagy különbség.
Gyerekkoromban volt egy micisapkás bácsi a tévében, neki a címeres román zászló volt egyik oldalán, a másikon a sarló meg a kalapács. És őt kellett, hogy idézze mindenki, mert a hivatalos álláspont szerint ő volt a legokosabb ember az országban. Persze, csak a felesége után. Már az óvodában elkezdődött a kultusza: arccal a bekeretezett fényképe felé kellett mindig fordulni az ágyban, különben kaptunk a dada néniktől a popsikánkba.
A polgármester szónoki képe mellett egy idézet: „Csak azok az emberek lesznek dühösek az igazságot hallva, akik hosszú ideje hazugságban élnek”. (Gálfi Árpád)
A grafika illeszkedik a népi hős romantikus paradigmájába: olyan múltszázad-végi. Hogy a múlt századon a tizenkilencediket vagy a huszadikat értjük, csak részletkérdés. Régi. A remény színátmenetes méregzöldje, a türkiz keret, a Times New Roman betűtípus angol idézőjelek közé téve sejteti, hogy itt nem követik az új módit, hanem a dizájnban is a hagyományőrzés dívik.
De hagyjuk a külcsínt,
s nézzük meg ennek a látszólagos, és hangzatos bölcsességnek a tartalmát. Első látásra is többlövetű, kirekesztő szándékú mondat – kicsit furcsa üzenet az igazság, a tisztesség és a becsület önjelölt védnökeként ilyen sok kapura játszani.
Egyik értelmében a hazugok dühösek, ha valaki felfedi hosszú időn át adagolt hazugságaikat. És csak ők. Nem lehetnek dühösek azok, akiknek eddig hazudtak, és így éltek hazugságban, és azok sem, akik ezt csak szemlélik.
A második értelemben a hazugokat onnan lehet felismerni, hogy nyugodtak. Mivel csak azok dühösek, akiknek hosszú időn át hazudtak.
Harmadik értelemben bárki dühös lehet az igazságot hallva. Az is, akinek hazudtak, és az is, aki másokat ámítva élt hazugságban. De akkor kire vonatkozik a csak? És akik csak rövid ideje élnek hazugságban, azok nem lehetnek dühösek az igazság hallatán?
Nesze semmi, fogd meg jól!
Ha azt feltételezném, hogy ezt a polgármester saját magától találta ki, akkor nagyon epésen megjegyezném: a polgármester jobban tenné, ha olvasna is, és nem csak írna, mert akkor tudná, hogy ennél nagyobb bölcsességeket is lehet már idézni.
Például, hogy a közösségi oldalán megosztott képeknél maradjunk, Dávid Ferencet az unitáriusok világtalálkozójának molinójáról: „A lelkiismeret semmiben meg nem nyugszik, hanem csak az igazságban”. Nagy különbség.
De egyelőre nem epéskedem, feltételezem, hogy a polgármester tényleg az, ami: egy falusi származású self-made ember, aki egy város polgármestere lett, és minden erejét, Istentől kapott tálentumát próbálja úgy kamatoztatni, hogy az a város hasznára legyen. Tisztességgel, becsületesen akarja végezni a munkáját. Kezdetnek nem rossz. Ez kellene, hogy legyen minden közösségi vezető, és nem csak, esetében az alap. Nem a cél. A kiindulópont.
A polgármester – vagy a politikai tanácsadója – felfedezte, hogy Romániában nem annyira fontos nagy eredményt felmutatni, a kampányígéreteket betartani, azokkal elszámolni. Ma ebben az országban a tisztességnek, a becsületességnek a hangoztatásával választást lehet nyerni. Igényli a választó a populizmust, mint egy falat kenyeret. Adjuk meg neki, építsünk rá imázst. Tegyük a cirkuszt is hozzá: legyen zászlóper, legyen címer, legyen magyarkodás. Legyen ellenség, akivel meg lehet küzdeni, akit erkölcsileg – és csakis úgy – le lehet győzni.
Más kérdés – és három év után még mindig nyitott: elég lesz-e ez Székelyudvarhelynek?
