Mit ér meg egy elit hoki vb? – sokszor tettem fel magamnak a kérdést az elmúlt bő egy évben. Az ösztönös választ, hogy „mindent”, hiába próbáltam ellenérvekkel cáfolni, nem sikerült. 24 órányi vezetés, kétszeri kompjegy vásárlás, zsörtölődés a munkahelyen, hogy kiesek 12 napra – mindezek ellenére már a szállás elfoglalása után azt mondtam: megérte!

Fotók: a Magyar Jégkorong Szövetség, illetve Lukács Zsolt

Abszolút outsiderként érkezett a magyar jégkorong válogatott a világbajnokságra – amit a játékosok elmondása szerint minden lehetséges módon éreztettek velük, például a legkisebb öltözőt kapták –, reálisan nézve az erőviszonyokat tudhattuk, hogy egyetlen pontszerzés is csoda lenne, de ha már ennyi víz közé szorultunk, hadd éljek azzal a hasonlattal, hogy a remény hal meg utoljára.

A divíziós világbajnokságok hangulata után nem igazán tudtam, mire számítsak, de bíztam benne, hogy a legendák életre kelnek, márpedig

a magyar hoki-szurkolók messze földön híresek

arról, hogy életre keltik. Szentpéterváron hét évvel ezelőtt például felülírták a már akkor is komoly bevételi forrásnak számító tv közvetítési szabályokat, miszerint mindig a vesztes csapat kell elsőnek elhagyja a jeget, miközben a győztes még tehet egy tiszteletkört, mindezt másodpercre pontosan. Ehhez képest a magyar szurkolók minden vesztes meccs után elénekelték a himnuszt, amit tiszteletben tartva az ellenfél is állva maradta jégen. A szurkolói zónában a magyarok szintén kivívták a többiek tiszteletét, és nem csak a fogyasztásukkal. Az már a divíziós vébéken íratlan szabály, hogy utolsó nap a feljutó nemzet szurkolóinak sorfalat állnak a többiek. Na, ezt a magyaroknak minden nap megtették tiszteletük jeléül.

Személyes élményem, amikor 2017-ben Kijevben, a fan zone kb. hetven százaléka ünnepelte a magyarokat, miközben egy sarokban a feljutó osztrákoknak alig jutott a dicsőségből.

Szóval ilyen előjelekkel érkeztünk meg Tamperébe, a finn-lett közös rendezésű világbajnokság magyar vonatkozású helyszínére, szikrázó napsütésben, de borús előjelekkel. Ugyanis a mintegy 850 szurkoló kezdeti lelkesedése alábbhagyott az itteni árak miatt. Emiatt elmaradt egy kemping közös kibérlése, és az az étterem is visszalépett ajánlatától, amely minden nap magyaros ételekkel, dekorációval és zenével várta volna a sereget.

A kábé 200 fős tábor ezek ellenére is hozta a szintet, a válogatott játékosai elmondása alapján maroknyian is képesek jobb hangulatot teremteni, mintha tele lenne az aréna hazaiakkal. Reálisan kalkuláltak a drukkerek, tudták, hogy

az első meccseken

semmi esély a pontszerzésre, ehhez képest Dánia ellen már azon morgolódtunk, hogy miért nem vállalunk többet. A dánok fölénye leginkább a lövésekben csúcsosodott ki, 2-4-ről a második harmad elejére 2-16-ra módosult a lövések aránya, holott ténylegesen lövő távon belül volt a magyar válogatott a csupán kétgólos hátránnyal. Sofron szépített egy kapáslövéssel és az osztrákokon kívül az összes semleges néző a magyarok mellé állt, de hiába lőttek annyit kapura az utolsó 10 percben, mint korábban ötven percig, ez a meccs már elúszott.

Sok jóra nem számíthattunk a házigazdákat verő, rendkívül fiatal és gyors amerikaiak ellen sem, a kapitány nem is akarta Bálizs idegeit borzolni, ezért cserélt a kapuban, ennek ellenére ismét a szeredai Sofron talált be az elején, így a szentpétervári vb után újfent betaláltunk az USA ellen. A többi már történelem, a tengerentúliak annyi gólt ütöttek, amennyihez kedvük volt, ennek ellenére csak boldog magyar szurkolókat lehetett látni a környező kocsmákban, ahol nem mellékesen olcsóbb az ital. Ki is próbáltuk a helyi menüt: Sandels helyi sör és egy mentolos rövidital, amit rögtön finn cseppnek neveztünk el.

A csarnok közeli vendéglátóhelyek egész nap kaszálnak, a finnek kimondottan csak hokis mezben érkeznek a csarnoktól köpésnyire levő vasútállomásra és meccsek után hág igazán csúcsra a hangulat. Kevésbé a szurkolói zónában, a horribilis árak miatt mindenki inkább körülötte üldögél a földön, dobozos sört szürcsölgetve vagy a város több pontján felállított hatalmas kivetítőkön követi a meccseket, ha nem látogatnak ki a csarnokba.

Ha már lekéstük a finn-amerikai nyitómeccset, akkor a csoportkör slágermeccsének a skandináv derbi, Finnország – Svédország ígérkezett. Estem már ámulatba életemben, de amit ezek leműveltek a jégen, az emberfeletti. A magyar válogatott stábjának közelében nézhettem az előadást, és láttam rajtuk, hogy a lassított felvételeket elemzik, hisz ellenük még hátra van a megmérettetés, de tudtuk előre: nem őket kell megverni.

Elsőnek rögtön itt voltak a franciák

kedden este. A magyar játékosok nagyon fogadkoztak, és a szurkolókat bombázták üzeneteikkel, megerősítve őket, hogy mekkora löketet ad a támogatásuk, de nem felejthettük el azt, hogy a gallok addigi mindkét meccsükön pontot szereztek: hosszabbításban verték az osztrákokat, majd kikaptak a dánoktól, miközben a Fehérváron elsősoros csatáruk, Leclerc épp, hogy befér a válogatottjukba.

A meccset megelőzően a tavalyi, Ljubljana-i világraszóló szurkolói vonulást szerették volna megismételni a magyar drukkerek, de az időjárás közbe szólt, legnagyobb bánatunkra a szombat óta szikrázó napsütést felváltotta az eső. Ennek ellenére az északi nyár helyett inkább a boldogságban fürödtünk volna. És megadatott!

Picit duzzadt a szurkolói létszám, a világ minden tájáról érkeztek a „riviérára” – az én mázsámat például egy New Yorkból érkezett szeredai emelgette alkalomadtán, és a csapat kérésének megfelelően végig tűzben tartották a játékosokat. Nem véletlen, hogy ezúttal a decibel-mutató a megszokottnál többször tűnt fel a kivetítőn.

Remélem, a mérkőzést mindenki látta, nem is pazarolnék sok szót rá, itt egy rövid összefoglaló:

Kétszer egyenlítettek a fiúk, hogy aztán a hosszabbítás 82. másodpercében a csíkszeredai születésű Bartalis bevágja a győztes gólt, örömmámorba repítve mindenkit, kivéve a nyolc francia és néhány osztrák szurkolót. Végre nem csak a szurkolók torkából, hanem a hangszórókból csendültek fel a himnusz akkordjai és emelték magasba a magyar zászlót. Már régen kiürült a csarnok nagyrésze, amikor sikerült kitessékelni a magyar szurkolókat.

Őket a válogatott szerdán, május 17-én meglátogatta a szurkolói zónában, hogy megköszönje a szurkolást és biztosítsák őket: mindent meg fognak tenni a hátralevő négy meccsen, hogy elegendő pontot gyűjtsenek a bennmaradáshoz.