A mediterrán Udvarhelyt keresve Várday Zsolttal és Kingával bejártuk azt az utcát, amiről nemhogy mi nem hallottunk, de még a Google sem tud.

SIMÓ VERONIKA és VÁRDAY ZSOLT fotói

Új sorozatunkban építészeket, képzőművészeket kérdezünk meg kedvenc helyeikről Székelyudvarhelyen. És ha már így összefutunk, mindenféléket kérdezünk tőlük a hivatásukról, az életükről.

Elsőként a népszerű építészházaspárral, Várday Kingával és Zsolttal találkozunk a Szentimre utca elején.

Az aszfalttörők fülsiketítő burrogásától alig tudunk néhány szót váltani. Mire megértenénk, hová megyünk, már a helyszínen is vagyunk.

De hol a tenger?

Kinga kedvenc helyét nézzük meg először, a József Attila utcát. A zajos, napfényes találkozás után a kertek alatt egyszeriben ránk telepszik az árnyék és a csend

− Diákkorunkban hosszabb ideig egy mediterrán városban éltünk, és annak a hatása, hogy olyan otthonosan nosztalgikus ez a hely. Nápoly nagyváros, de belvárosát átszövik a szűk sikátorok, amik zajos csomópontokba torkollnak. Sokat sétálunk errefele. Nagyon tetszenek a sikátort idéző magas falak elszórt nyílásokkal, meg annak a baloldali háznak az archaikus kontúrja.

− Ezek a magas, csupasz törzsű fenyőfák is a Földközi-tengeri fenyők, a pinus-ok hangulatát hozzák – erősíti a Kinga által mondottakat Zsolt.

Kinga szereti a titokzatos, kontrasztos helyeket. „Ahogy belépsz egy nagy fakapun, onnan egy sötét helyre jutsz, hirtelen kiérsz a kis belső udvarra, fel az emeletre, majd az osztályba” – meséli elemis élményeit a Baczkamadarasi Kis Gergely Kollégium labirintusos épületéről.

A kollégium régi, kicsik által használt épülete és a nagyok birodalma, a tanítóképző egykori otthona közötti itató is egy ilyen izgalmas hely volt számára, mert ott találkozhattak az elemisek a kicsi tanítónénikkel, néha nagy bátran még át is merészkedtek az ő térfelükre.

− Most, amióta gyerekeim vannak, inkább az ilyen gyerekbarát helyek tetszenek, mint a sétatér, ahol le lehet menni a Küküllő-partra kavicsokat dobálni a folyóba. Kisgyerekkorban nem csak a formák, a látvány számítanak, hanem az illatok, a nedves kő tapintása, a visszhang, ahogy húzod végig az ujjad azon a fűszálon, amely felhasítja a bőröd, vagy ki volt veled és éppen mit is csináltatok ott.

− Ez a ház egy nagyon szimpatikus darab, áll meg az utcasarkon Zsolt. Ez majdnem abban az alakjában van, mint ahogyan építették, és most még meg lehet itt csodálni, de sajnos valószínűleg pár év múlva már nem lesz itt.

Miért, nem javítható? – kérdezem naivan.

Javítható, de a világnak ebben a sarkában a javításra való hajlandóság elég kicsi, főleg ilyen belvárosi részen, ahol az ingatlan, és különösen a telek értéke nagy. Szegény házikónak ez megpecsételi a sorsát. Ha valahol a Budvár utcában volna, túlélne még tizenévekig, de itt nem túl jók az esélyei.

Hány éves lehet?

Az épületeknél a nyílászárók árulnak el a legtöbbet az épület keletkezésének idejéről. Errefelé elég nagy épületasztalossági tudás halmozódott fel, ennek a megfigyelésére ajánlom a Baczkamadarasi épületét. Amikor az épület felújítását terveztük, bámulattal néztük az ablakait. Egyszerűen hihetetlen, milyen mesterségbeli tudással készültek több mint száz éve, és még mindig működnek. Olyan okos zárszerkezettel csukódnak, hogy az ember nem győzi csodálni.

Kiváló a faanyag is bennük, elképzelhetetlen, hogy ma valaki ilyet készítsen. Nem lehetne eladni, mert bizony nem olcsó.

Ez az épület az 1920-as években épülhetett. A ház az 1800-as évekből is lehet, de akkor az eredeti nyílászárói még a kifele-befele nyílók lehettek, amilyeneket a bíróság belső udvarában lehet még látni üveghomlokzat mögé zárva. Annak az a lényege, hogy ugyanazt a fajta keretet kellett kívül is, belül is tenni. Középen egy bélésdeszka, és megvolt az ablak.

Ennél ahhoz, hogy ki lehessen nyitni a dupla ablakot befele, a külsőnek kisebbnek kell lennie, hogy belenyílhasson a belső ablakaszárnyak keretébe. Ehhez az úgynevezett kapcsolt gerébtokhoz, néz a házikóra, azért már kellett tudás, 1910 előtt nem nagyon tudták még megcsinálni.

Sarkantyú utca: életszagú falu a városban

Várday Zsoltnak csíkszeredaiként sokkal könnyebb kedvenc helyet választania. − Őt a gyerekkori emlékei nem zavarják össze – nevet Kinga.

Igazi blokkos gyerek volt, aki a Haza építőtelepein nőtt fel, a város legmagasabb tömbházának (erre különüsen büszke volt gyerekként) ötödik emeleti lakásában. „Gyönyörű volt a kilátás a Hargitára, semmi nem számított, a kilenc négyzetméteres gyerekszoba se, az a gyönyörű panoráma mindent megért” – mondja, miközben az ő kedvenc helye fele haladunk.

A József Attila utca felénél járunk, amikor egy titkos elágazás nyílik balra. Gyanús, hogy az az utca csak most került egy varázsütésre oda, de Zsolt szerint már évek óta ott áll.

− Nem is tudom, hogy vetődtem a Sarkantyú utcába. Valószínűleg babakocsival a göröngyös-rázós felületeket keresve, ahol végre „álomba rázhattam” a kisfiamat, akit csak így lehetett altaltni. Akkor a József Attila utca még egészen macskaköves volt, ezért merészkedtem ide.

A Sarkantyú utca egy megmaradt kis sziget abból a világból, ami valaha az egész Szentimre utca környéke lehetett.

A falu és a város közti meredek domboldalt hajdan kitölthették a mesteremberek tanyái, amelyek egyben lakóházak, műhelyek és boltok is voltak. Jónéhányból műemlék is lett később az ilyen keskeny, meredek udvarokon hosszan hátranyúló házak közül, de ez nem segített rajtuk, hogy ne bontsák le őket. Talán még egy-kettő áll belőlük a Szentimre utcában.

Világvége a központban

Ez annak a mesterember-városrészecskének egy konzerválódott sarka, amely nem feltétlenül a régi épületek miatt érdekes, hanem mert a beépítés módja, az utca hangulata valamit átmentett abból a félig falusi, félig városi életmódból, ahol a gazdasszony még tyúkot meg kecskét is tartott amellett, hogy mondjuk bőrműves termékeket készített.

− Ezek a szívecskés kis ablaktáblák – fejjel lefelé helyezték el szegényeket – is nagyon aranyosak. Ez az emberi butaságnak a bájossá átlényegült kategóriája. Ha kinyitod az ablaktáblát, kiesik. Néhány ház az egész utca, − de rengeteg szépséget tartogat: − Ezzel a technikával jellemzően a csűrök oldalát burkolták, − mutat egy épület deszkával burkolt oldalára − volt is olyan tervünk, ahol felhasználtuk az innen kölcsönzött textúrát, annyira megtetszett nekünk.

− Figyeljétek meg, hogy milyen érdekes emberi kapcsolatok tudnak létrejönni ilyen térben. Kijön a nénike a tornácra, átkiabál a szomszédnak, belát a konyhájába, tudja mit főz, átjön a macska, a gázcső kerítésként funkcionál, a postaláda ez a szívecskés szürke PVC-csődarab. Annyira meghökkentő, hogy már szép – szól hozzá Kinga.

− Nem egy példaértékűen konzerválódott falusi környezetről van szó, mint amilyet Siklódon az ember keresve keres, és a magyar turisták tudják, honnan lehet jó fényképet készíteni. Ez egy életszagú hely – folytatja Zsolt.

Itt ez az oszlop, amit párszor lekentek motorolajjal, de fent már nem érték fel… Legalább 60-70 éves darab, még kovácsoltvas zászlótartó is van rajta. Ki tudja, milyen zászlók loboghattak rajta. Szegecselve van, biztos, hogy megvan 60 éves.

Megfigyelhető még a hagyományos beépítési mód, hogy mindig ilyen fésűsen, a telek egyik oldalára építkeztek, a másikat meghagyták udvarnak. Vagy az épületek léptéke: nem lóg ki, nem lép a másik nyakára egyik sem.

Az szörnyűség, ami ott épült, nézünk át a József Attila utcán levő emeletes garázsépületre, de talán még ez is jó, hogy az ember ne felejtse el, tulajdonképpen hol van. Az utcából kipillantva ne csak a gyümölcsfák hegyét és a Baczkamadarasi madaras csúcsdíszét lássuk, hanem a szomszéd autóit is.

Kinyomták annak a háznak a szemét – mutat egy „termopános” kis házikóra, de még ez is belefér. Túloldalt látszik az unitárius templom, szép arányú toronysüvegei vannak, azt nagyon szeretem.

Tulajdonképpen egy kilátó ez a domb, a világvége a központban.

Kössük össze a gyalogos tereket!

A Sarkantyú utca kis görbe zsákutca, része annak a kis mívesutca-hálózatnak, − folytatja Zsolt − aminek nyomát egy szatelit fotón az avatott szem a Bethlen- és Szent János utcák között még felfedezheti.

A Mihály udvar, a Szűcs udvar, a Csizmadia utca, amely most már magánterület, ez egy hálózat teljesen gyalogos forgalomra szánt szűk utcácskákból, gyakorlatilag össze is lehetne őket kapcsolni.

Ilyent a közelben talán csak Brassóban lehet már látni. Átjárók, amelyek átvezetnek sokszor egy épület gangján, és egy másik utcában találod magad. Az a fajta teljesen gyalogos hálózat, amit érdemes lenne újraéleszteni, mert egy olyan élményt nyújt, amit a Bethlen utca már régen nem nyújthat.

A gyerekek szempontjából mennyire fontosak lennének az ilyen léptékű utcácskák, terecskék – sóhajt fel Kinga.

A Kőkereszt térnek is nagy potenciálja van, ha az autós forgalmat sikerülne valamilyen szinten kiváltani, egy nagyon kellemes közösségi térként működhetne. Élhetőbbé lehetne tenni a várost a gyalogosok szempontjából, például néhány Kossuth utcai udvartér megnyitásával a Gimitől a Hársfa sétányig össze lehetne kötni gyalogos útvonalakkal.

Meg lehetne valósítani szerintetek?

Amikor javaslatot tettünk a városközpont köztereinek felújítására, ez egy külön témaként fel is merült, és nem vetették el, csak az a gond, hogy sok esetben magánterületekről van szó, és azzal nehéz gazdálkodni, de a lehetőség adott.

Hol tart Udvarhelyen az építészet?

Én azt látom, hogy mióta itt 2009-ben fészket raktunk, lassan közbeszéd témájává vált az építészet. Valószínűleg emiatt is van, hogy mi most itt beszélgetünk egymással. Ez szerintem egy nagyon pozitív dolog, a legtöbb helyen ez az áttörés még nem történt meg.

Tulajdonképpen az építész mint emberfajta bekerült a köztudatba. A 2009-2010-es évek környékén Székelyudvarhelyen az építészi hivatás még olyan szinten nem volt ismert, hogy míg országos szinten 4000 emberre jutott egy építész, Székelyudvarhelyen kettő-három jutott a 33 ezer lakosra. Most vagyunk olyan nyolc-kilencen, tízen is talán.

Az emberek nem is tudták, mi az építész. Építésznek mondták azt is, aki az építőanyagot adta el, a szerkezetmérnököt is, és külön belsőépítész volt: általában a víz-gázszerelő, mert ő akkor épített, amikor már be volt zárva falakkal, tetővel az épület. Ezek szép lassan elkezdtek lebomlani, és kezd kiderülni, mire jó az építész.

Mire jó?

Mindig másra – nevet Kinga. Hogy mire jó? Azon túl, hogy ő a tervezés alappillére, az építéskor oly fontos „jóérzés” letéteményese, ami már kiveszett az emberekből. Ez durván hangzik, de sokszor tapasztaljuk, hogy az emberi nemtörődömség, a félrecsúszott értékítélet milyen romboló hatással tud lenni épített környezetünkre.

Miben nyilvánul meg ez a nemtörődömség?

Az építőanyag-reklámokból, magazinokból áramló típusok, épületmodellek, kommerc életérzések keresése az épített környezetben – fejti ki Zsolt.

Ez azt jelenti, hogy ha kinézünk a domboldalra, ezzel az utcával szemben láthatjuk, hogyan épít a mai ember például a Szászok táborában vagy a Széldombon, vagy bármelyik másik vadonatúj periférián.

Az épített környezet nem más, mint egy aktuális kultúra kőbe vagy betonba vésett lenyomata. Ha majd valaki kétszáz év múlva fogja vizsgálja az akkora talán még fennmaradt mai városszövetet, éppen ahogy ma vizsgáljuk mondjuk Szeben 300-400 évvel ezelőtt kialakult városszövetét, egy teljes világképet dekódolhat belőle.

Szeben esetében az egymásnak gyúródó házak, a növényzet hiánya azzal függ össze, hogy minden négyzetmétert meg kellett erődíteni. Ha ültettél egy fát, tudtad, annyival több falat kell rakni a város körül, s ezért a középkori városok általában minerális jellegűek, központi tereiken nem jut hely zöldövezetnek.

Nagyon sok mindent ki lehet olvasni a városszövetből. Azt, hogy milyen az embereknek az egymáshoz, a gyermekeikhez való viszonyuk, hogy a házak, porták hogyan épültek be, és működtek, mi volt fontos, mi volt akkor az emberek számára kedves időtöltés.

Itt, ezek a majdnem falusi típusú házak mind hátrafelé bővültek, ahogy bővült a család is. Osztották hosszában a telkeket.

De milyenek ezek az új negyedek? Egy régi agrártelket kiparcelláznak a legnagyobb haszon reményében, és közterületnek csak annyit hagynak, amennyin egy autó elfér. Legtöbbször vérre menő alku van, hogy a polgármesteri hivatal a minimális útszélességet ki tudja csikarni közművesítés céljából. Azok az emberek fognak ott lakni! Ragaszkodásuk az utolsó bekerített négyzetcentiméterekhez is a közterek rovására megy, a lakóhelyük élhetőségét pusztítja.

Az atomizálódott társadalmunk hiteles lenyomata ez. Kétszáz év múlva nagyon sok mindent tudni fognak ez alapján rólunk. Esetleg olyasmit is, amit mi még nem, mert nincs hozzá elég időbeli távolságunk.

A mai ember nagy hibája a rossz értelemben vett olcsóság, ami nem azonos a takarékossággal – magyarázza Kinga. A régi kor embere úgy gondolkodott, hogy legyen időtálló, amit létrehoz. Ne csak most összetákoljunk valamit, és aztán két év múlva lecseréljük, hanem évtizedekben gondolkodott előre. Minél olcsóbban, minél hamarabb legyen meg, ó, aztán majd lecseréljük – ilyen konszumatorista sajnos a mai hozzáállás, amihez a mainstream média a legnagyobb segítséget nyújtja.

Mit sugall a média, amit kritika nélkül átvesznek az emberek?

Az építőanyag-kereskedők diktálják gyakran a piacot, olyan státusra törekszenek, mint a gyógyszerforgalmazók a gyógyítás terén: nem a gyógyult betegeket, hanem az eladásokat összesítik hónap végén.

− Nálunk is ugyanez van, hogy felhívnak naponta nem tudom hányan, hogy ők jönnek, hogy mutassák be mondjuk a legújabb szuper műanyaglemez-tetőcserepet, ami úgy néz ki, mintha cserép volna. Nagyon jó, de miért nem néz úgy ki, mintha műanyag volna? Ha éppen egy műanyag-burkolatú épületet tervezünk majd, lehet hogy nagyon szeretnénk. Az őszinteség hiánya egyre aggasztóbb az építőanyagok terén, pedig a hazugság végül mindig kiderül.

Az olcsó és hitvány építőanyagoknak hatalmas piaca van – folytatja Zsolt. Az emberek ma már csak ritkán akarnak időtállót alkotni, nem számít például az, hogy tud-e majd méltósággal megöregedni egy épület, patinás lesz-e vagy csak lepusztult. Az egyre újabb és újabb fogyasztói igények felkorbácsolása, az épített közegnek nagyon a rovására megy. Ezt kell tudatosítanunk nekünk, építészeknek. Mi kell, hogy legyünk az ellensúly ebben a fogyasztói szemléletmóddal átitatott világban. Hogy amit tervezői mivoltunkban magunk után hagyunk, az mégis egy élhető környezet legyen.

Mi az, amit átvehetnénk ezekből az utcákból, amit átvihetnénk innen a Szászok táborába?

Nagyon sok mindent. Kezdve a beépítés módjától: hogy vannak bizonyos közösségi érdeket szolgáló szabályok, amiknek mindenki aláveti magát. Meg kell találni az egyensúlyt az egyéni szabadság, és a közösségi együttélés között.

Most a hangsúly teljesen el van tolódva a szeszélyes egyéni igények irányába, amelyek sokszor nem is annyira egyéniek és inkább valamilyen képzelt státusnak való megfelelési kényszer szüli azokat – mondja Zsolt.

Kinga: Ami nagyon szomorú, az építeni vágyó nem is hagy időt magának, hogy végig gondolja, vajon tényleg erre van-e neki szüksége. Na, gyorsan, hamar tervezzük meg, legyünk túl rajta, mert jönnek a mesterek, s neki kell fogni jövő héten az építkezésnek.

Zsolt: Ezzel szemben a másik véglet a Homoród menti székely településeken is látható szász építkezési rend. Nagyon szigorú, zártsoros beépítések vannak, alig látsz eltérést az alaptípustól. Krónikák a tanúi, hogy volt rá példa hajdanán, hogy aki nem tartotta be a beépítési szabályokat, felakasztották.

Valahol a két véglet között kellene megtalálni az egyensúlyt: az emberek érezzék, hogy adniuk kell valamit, mert kapnak is érte valamit. Csak ez a szemlélet sajnos ebben az erősen egocentrikus közegben nehezen tud kialakulni.

Keressük az otthonosságot

Rendszerint adott egy üres telek, s nagyjából a közepére tesznek egy házat. A külső tér, ami megmarad, körülfogja, közlekedővé silányodik, nem válik érzékelhető udvartér belőle.

A régi portánál mindennek helye és értelme volt. A nem túl széles ház rendszerint az északi határra igazítva, a kapu mellett a farakás meg fásszín, szemben egy kút, a ház mögött egy kis sütőház, lezárja a telek első részét egy keresztcsűr, így az udvartér a nappali, a család legnagyobb szobája, ott töltik a napjaikat, a házba csak aludni, enni járnak. A tornác, mint köztes tér is fontos, ott gyűlnek össze meginni a borocskát a szomszéddal vagy paszulyt bontogatni.

A ház előtt van elkerítve a kis virágoskert, hogy a tyúkok ne menjenek be. Az a gazdasszony szíve csücske, azzal mutatja, hogy milyen gondos háziasszony. A kerítésnek is haszna van a ház előtt: azért van, hogy a tehéncsorda ne fröcskölje össze a frissen meszelt ház falát. Mindennek célja és értelme van. Ahogy a házigazda megáll a porta nyitott kapujában, egyetlen tekintettel átfog mindent, amire az élethez szüksége van. Még a fabudit is a sarokban.

Gazdag térrendszere van egyetlen portának is, és van példa belőle akár tíz kilométeren belül is száz meg száz.

És mégsem érzékelik az emberek. Nagyon sokszor az otthonosság érzése pontosan ebben a gazdag térrendszerben rejlik.

Mik a leggyakoribb kérések, amik visszatérnek és funkciótlanok, tudjátok előre, hogy nem lesz jó. Vagy fordítva, rá kell erőltetni a kliensre?

Mi családi házat nagyon keveset tervezünk. Csak a családon belül, vagy olyan embereknek tervezünk, akikkel kompatibilisnek érezzük magunkat. Van egy dolog, ami szinte az összes építészeti programra érvényes: a szükséges és elégséges alapelvének a hiánya.

A zsákutca végén,

ahol állunk, egykor szeretgetett, ma elhagyottnak tűnő ház. Udvarát a kapu mögött régi Dacia őrzi. Szélvédőjét függönyként borítják a fákról lehullott tavaszi rügyek, virágok. Időnként ünneplőbe öltözött emberek sürögnek a bennvalóban, egyszer csak megszólít egy bácsi:

− Látom, nem az utcából vannak… Háromnegyede Udvarhelynek nem tudja, hogy létezik a Sarkantyú utca. Sajnos, édesanyámat ma temetjük, 94 éves, a szomszédban van egy nyolcvanon felüli néni, cserélődik a lakosság. A szemközti házban születtem. Amíg annak idején telek voltak, olyan is volt, hogy március 15-én, amikor mentünk ünnepelni, akkor a villanyoszlop mellett még jég volt.

Na akkor jó beszélgetést, további szép napot maguknak – búcsúzik.

A szükséges és elégséges elve szinte sugárzik a székely falvakból. Az ember elmegy Siklódra, de Medesér vagy Kénos is szép példája ennek még, mindenből ez világlik ki: tudták az emberek, mi az, ami szükséges és mi az, ami elégséges is. Általában az öncélú építkezés nem fordult elő. Ma már ez az elv szinte csak az üzleti célú befektetésekben mutatkozik meg, ott pedig olyan túlzott formában, ami megint a ló túlsó oldala, hogy mindent csak azért tesznek bele, hogy megtérüljön, jövedelmet hozzon.

Az építész örök kisebbségi létre van ítélve. Mártír szakma – mondja Kinga. Őt lehet szidni, és mindig a másik oldalon kell állnia, hogy ellensúlyozza a súlyos kilengéseket.

Sokszor szoktuk mondani, szinte több a pszichológia benne, mint a mérnöki tudomány. Meg kell ismerned az embernek minden rejtett vágyát, sokszor olyan dolgok derülnek ki egy-egy kliensről, hogy ő sem hitte volna.

Például volt egy olyan eset, hogy házat akart terveztetni egy férfi, mert valami nyomot akart hagyni maga után ezen a világon. Még nem voltak gyerekei. A végén ő mondta ki a sokadik beszélgetés után, hogy tulajdonképpen lehet, hogy csak család kéne neki. Azóta is boldog anélkül, hogy felépített volna egy hatalmas házat, és azt toldozta volna, hogy legyen nagyobb, és érezze, hogy nagyobb nyomot hagyott.

Egyféle közösségi szolgálat is, amit mi végzünk. Hasonlít az orvos szakmájához. A várost próbáljuk gyógyítani. Elég beteg szegény, de ahol lehet, segítünk rajta.

Hol a legsúlyosabb a betegség?

A tranzit forgalom a legsúlyosabb. Hogyha azt sikerülne valamilyen szinten feloldani, az jó lenne. A gyalogos tereket felfalta a tranzit forgalom. Nincsenek gyalogos terek és ez nem fog megoldódni azzal, hogy még egy sávot létrehozunk, vagy parkolóházakat építünk. Ez csak úgy tudna megoldódni, ha a városnak a nagy forgalmát két oldalt, két körbeölelő úttal elterelnénk, és a központi részből majdnem teljesen kiszorítjuk az autós forgalmat. A biciklis forgalom nagyot tudna dobni az egészen – válaszol Kinga.

− Ezek a magasfeszültségű oszlopokról származó kerámia kapuláb-díszek is édeskék. Valaki kitalálta, hogy pont jó lesz arra, hogy a víz ne folyjon bele a csőbe – mutatja Zsolt.

A nagyon steril, „élére állított” városi tereknek nincs életszaguk, kell ez a kicsi csavar bele, hogy tudjon működni, és tudjon egy hangulatot árasztani – mondja Kinga.

Van, hogy nagyon ragaszkodnak ahhoz, hogy teljesen hagyományos házat építsenek, és még a rongyszőnyeg is úgy álljon…

Nem tudom, hogy mennyire életszerű ez. Hogy ami 1886-ban működött, az ma, 2017-ben tud-e működni. Én úgy gondolom, hogy meg kellene néznünk, régen hogyan csinálták, hogy szükséges és elégséges legyen, de valamit a mai korban kell létrehozni a mai kor igényeinek megfelelően, felhasználva a régi tudást.

Valószínű, hogy ez a letisztázódás a legnehezebb, amíg letisztázod magadban, hogy mi és miért tetszik neked, és hogy tudnád átmenteni az életedbe úgy, hogy valódi életérzés forrása legyen – mondja Kinga.

Zsolt, csíkiként milyen neked Udvarhelyen élni?

Én féllábbal szilágysági vagyok, negyedlábbal debreceni, csak negyedlábbal vagyok csíktaplocai.

Van ebben a városban valami emberi léptékűség, aminek megvan a maga összes velejárója. Csodálatos módon működik a pletyka intézménye, gyakorlatilag ez mozgatja a társadalmat. Csíkszeredában vegyesebb a populáció, nem nagyon érdekel senkit, hogy a másiknak kik a felmenői. Ott az vagy, amit teszel.

Itt a hagyományos társadalom-modell érvényesül, ahol szinte mindenki elő tudna állítani a családjából egyvalakit, akinek legalább egy kis üzlete volt valahol a városban. Így már csak szatócs-hagyományápolásból is mindenki lesi, hogy a szomszédjának jobban, vagy rosszabbul megy-e éppen és ez egy olyan szociális egymásra figyelést alapoz meg, amit máshol nem tapasztaltam.

Ennek az egész szociális „intézményrendszernek” a legszebb példája a kirakatba tett kicsengetési pannók. El tudom képzelni, hogy az üzleteseknél státus dolga, hogy melyik iskola pannója kerül oda és versengenek is a jobb iskolákért. Csíkban ismeretlen ez a dolog, pedig, ha jól belegondolunk, hasznos, hiszen senki sem fog felmenni az iskola emeletére, hogy megnézze a végzősök arcképeit.

Udvarhely ezzel a csodálatos pletyka-intézménnyel együtt szimpatikus hely.

Sajnos a közterek használatában igencsak a német tempó érvényesül, péntek délutántól hétfő reggelig a köztereket alig használjuk, többnyire csak a roma és a román lakosság él köztéri életet, sokat tanulhatnánk ilyen téren tőlük…

Temesváron töltött diákéveink során egészen természetes igénnyé nőtt bennünk a közterek birtokbavétele, de talán ha kívánatosabbá tesszük őket, itt is kivirágzik a köztéri élet kultusza, aminek közösségépítő ereje felbecsülhetetlen.

Kisgyermekes szempontból ideális, közel van minden, nem véletlenül választottunk a központhoz közeli lakóhelyet és az éghajlatra sem lehet panaszunk – mondja Kinga.

Zsolt: Épp ma tudtuk meg, hogy Kolozsvárról ide szándékszik költözni egy két gyermekes család, ahol az apuka mesterszakács. Ezzel várhatóan Udvarhely gasztronómiai kultúrája is új lendületet kap, aminek külön örülünk. Rendszerint csak azt halljuk, hogy innen elmennek családok, de végre van ellenpélda is, mégiscsak úgy tűnik, jól tettük, hogy ide raktunk fészket.

Visszafele haladunk, a József Attila utca csendjéből a Kőkereszt tér zajos valóságába. Erről beszéltem – mondja Kinga. Valósággal felrobban a város körülötted ahogy kilépsz a csendes kis utcából – teszi hozzá Zsolt.

Kinga: Nagyon szép ez a város, csak nem mindenki látja meg.