Fotó: az Olimpiai Játékok Facebook-oldala
Az olimpiai megnyitó az új Fidesz, az új koronavírus, az új Eurovízió vagy éppen Azahriah, minden, aminek mentén a kellős közepén szelhető szét a társadalmunk, és amiről mindenkinek megvan a véleménye. Én hiába kívánom, hogy bárcsak a közösségi oldalak előtt élhetnénk, és bárcsak ne kellene meghallgatnom/elolvasnom mindenkiét, úgyhogy inkább leírom a sajátomat.
„Én nem fogom nézni ezek után az olimpiát” – fogadott egy nagyon kedves szerettem az olimpiai megnyitó másnapján. „De te amúgy sem nézted volna” – mondom neki. „De azért szoktam” – visszakozott. Valóban megnéz velem évente egy-két számot, amelyben esetleg magyar érdekeltség van, vagy éppen egy olyan sportágról van szó, amit társaságban ő is élvez nézni. „De az olimpia szellemisége…” – kezdett bele, ez volt a pont, amikor megállítottam. Egyrészt, mert nem szeretem, hogy hirtelen olyan emberek kezdtek aggódni az olimpia szellemiségéért, akik azt sem vennék észre, ha nem lenne olimpia. Másrészt mert
az olimpia szellemisége
mindazoknak, akikben van némi fanatizmus az olimpia, az emberfeletti teljesítmények és úgy egyáltalán a sport iránt, az egyenlőségről szól. Arról, hogy mindenki egyenlő feltételekkel rendelkezik a startvonalnál, a teljesítményük alapján ítélik meg a sportolókat, azok munkáját.
Nem, nem azt mondom, hogy a sport kizárólag az elfogadó embereké, hiszen Hitler is szerette a sportot, saját olimpiája is volt, legalábbis utólag divatos így nevezni a berlinit, csak ő másképpen állt hozzá. Nem egy, a világ másik oldalán élő afroamerikai sprinter elképesztő teljesítménye lelkesítette, hanem saját hiúságának kielégítése, a német aranyak. Azt sem mondom, hogy a kettő nem fér meg egymás mellett, hiszen minden magyar aranynál könnyek szöknek a szemembe és közben egy afroamerikai sportoló aranyat érő munkája előtt is tisztelgek minden adandó alkalommal.