Bede Kincső munkáival először 2019-ben találkoztam, legalábbis akkor figyeltem érdemben fel rájuk. Akkor azt írtam, hogy ezek a fotók „mintha a kollektív nagyszüleink nappalijában készülnének, direkt hatnak amatőr fotós munkájaként, azaz véletlenszerűek; van rajtuk tapéta, házinövény, csempekályha, régi ajtók, üvegek.” Azóta eltelt öt év, Kincső kiforrott névjegyű, szakmájában elismert fotográfussá vált, több nemzetközi kiállításon szerepelt, és most januárban, pár nappal ezelőtt, fotóművészi munkája elismeréseként átvette az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat.
A díj apropót adott arra, hogy Kincsővel, aki kétlaki életet él szülővárosa, Kovászna és Budapest között, az elmúlt évek szakmai ívéről, a munkafolyamatáról, és a fényképezés traumafeldolgozó erejéről is beszélgessünk. Ő január hónap alkotója.
Bede Kincső: Önarckép Brassóban, a kommunizmus emlékmúzeumában, 2022. Képek a TOBE Galéria jóvoltából.
„Felgyorsult a pályám, egy csomó dolog sikerült, amit szerettem volna, például van egy galéria mögöttem, ami biztonságérzetet ad, azaz tudom, hogy ha kész egy munkám, akkor az be is lesz mutatva”, kezdi jelenlegi szakmai helyzetének felvázolását Kincső, akit 2020 óta a budapesti TOBE galéria képvisel. A galéria értékesíti is a fotográfus munkáit, így Kincső számára ma már a megélhetést az eladott fényképek mellett az alkalmazott fotográfusi munkái jelentik.
Bede Kincső 1995-ben Romániában, Kovásznán született. 2021-ben diplomázott a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia mesterszakán, korábban a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen tanult filmvágónak. 2020 szeptemberétől a budapesti TOBE Gallery képviseli. Részletes szakmai életrajza, tanulmányainak, díjainak és kiállításainak listája ezen a linken olvasható.
„Dolgoztam az egyetem mellett is, például vendéglátásban, de az rengeteg energiát elvett a fotózástól. Most már annyira felgyűltek dolgaim, a munkák, a kiállítások, hogy egy civil meló mellett egyszerűen nem tudnék azzal az odaadással és energiával fotózni, ahogy szeretek. Pályázni szinte alig tudok, vannak kiírások, ahova elvből nem adom be a jelentkezésemet. Nekem ez fontos. Ezért át kell gondoljam a választásaimat, mindig megnézem, hogy mi éri meg. Főként az eladott munkáimból élek, abból gazdálkodom. Minimalizálom az elvállalt alkalmazott fotográfusi munkákat is, inkább mást ajánlok magam helyett, ha úgy érzem, nem én vagyok a megfelelő ember a munkára. Ez egy tudatos dolog nálam, így szűröm ki, hogy majd a jövőben azokat a munkák találjanak meg, amikről azt érzem, hogy képviselnek, és önazonos maradok.”
Bede Kincső: Három színt ismerek a világon sorozat, Cím nélkül XI (2019-2021). A TOBE Galéria jóvoltából.
Kincső tavalyi éve szakmailag igen telített volt,
14 kiállítása volt összesen Romániában, Magyarországon és külföldön. „Nagy igényem van arra, hogy otthon legyek, Kovásznán, mert ott alkotok. Budapesten olykor azt érzem, hogy a város bezár, ezért nagy szükségem van a külföldi élményekre, a szabadságérzetre, amit ott megtapasztalok. Tavaly novemberben elmentem például egyedül Párizsba és annyira feltöltődtem, olyan jó kiállításokat láttam, hogy majdnem sírtam. Rájöttem, hogy nekem szükségem van ezekre az ingerekre. Próbálom tartani a balanszt, megfogalmazódott bennem például, hogy mennyire fontos a kontextus, amelyben egy képet kiállítok. Ezért most úgy érzem, hogy be kell húzzak egy féket a szakmai életben. Meg fogom gondolni, hogy hol állítok ki, és hogy miben veszek részt, mert különben, azt érzem, elkezd hígulni a munkám, és nem lesz tétje annak, amit kiállítok.”
Kincső saját önálló projektjeihez szinte mindig otthon, Kovásznán fotózik.
„Egyrészt energiából is dolgozom, tehát van, hogy nagyon sokáig nem fotózok. Most már egy fél éve nem fotóztam, és ilyenkor ez az energia gyűl, és amikor azt érzem, hogy eljött a pillanat, akkor hazamegyek, és abból dolgozok, amit addig magamba fojtottam. Az ötleteimet sosem írom le, azokat tartom jónak, amelyek visszatérnek. Minden este lefekvés előtt behunyom a szemem, és elképzelem a képeket és azt, hogy milyen hatást szeretnék gyakorolni velük. Ehhez jön a helyzet, a részletek, de arról nem szeretek beszélni, hogy miből meg hogyan, mert ettől lesz izgalmasabb, hogy nem teljesen érted, hogy mi történik a képen, de mégis tudsz hozzá kapcsolódni.”
Bede Kincső: Három színt ismerek a világon sorozat, Cím Nélkül IX (2019-2021). A TOBE Galéria jóvoltából.
A képeknek valójában van egy enyhén hátborzongató hatásuk: azontúl, hogy Kincső fekete-fehér képeket készít és vakut használ, a fényképeken szereplő tárgyak, ruhák, textúrák is mintha egy szellemvilágot, szellemvárost idéznének. A gótikus beütést továbbá az is fokozza, hogy a képen szereplő alanyok vagy önmagukban, vagy más szereplőkkel együtt minimális interakcióban szerepelnek. Mintha egy itt hagyott, megörökölt korszak ürességét próbálnánk betölteni élettel, hol sikeresen, hol sikertelenül.
„Van egy fura viszonyom a halállal, de alkotás közben nem ez az, ami felmerül bennem. De érdekes lehet, hogy egy olyan házban nőttem fel, egy olyan házban él máig a családom, ahol három generáció született és halt meg. 110 éves szerintem már a ház, és ez ad egy fura vibe-ot, amikor ott vagyok. A tárgyakkal és az anyagokkal is különös viszonyom van, egyrészt tárgyfüggő vagyok, nagyon szeretem őket, másrészt hiszek abban, hogy a használt tárgyaknak van egy története, emlékezete. A fotókon szereplő tárgyak és ruhák mind a felmenőimé voltak. Szeretek kísérletezni a textúrákkal, különböző anyagokat gyűjtök, megnézem, hogy ezek egymás között hogyan reagálnak, és ez a reakció látszik lényegében a fotókon. A vakuban azt szeretem a legjobban, hogy újraértelmezi a teret meg az anyagokat is, ad egy plusz erős hatást, ami teljesen leválasztja az anyagokat a tértől, és azok különálló entitássá válnak. A fekete-fehér technika azért is izgalmas számomra, mert úgy fotózom, hogy nem látok, és ez olyan szabadságérzetet nyújt, ami által absztraktabban tudok hozzányúlni a valósághoz.”
Beszélünk az indulásról, a kezdeti szakmai tapogatózásról, amelyekkel szemben Kincső