Elveszik az eszed, az érzékeidre hatnak a szétszedett és újraalkotott haramiák. Balról: Edith Pedersen, Dunkler Réka, Nagy Pál és Florin Vidamski
A szerző felvételei
Viháncolnak, egymás fülébe súgdosnak, kacsintgatnak, nyelvet öltenek, és kialakul egy zsongás, amiben jó lenni. A rendező, Florin Vidamski szerette volna, ha jelen van a teljes alkotóbanda, amennyire lehet, a keddi sajtótájékoztatón, ezért most itt vannak a szokásos mesterhármas, az igazgató, a művészeti vezető és a sajtószóvivő-dramaturg mellett a színészek is a művelődési ház előterében.
A haramiákat adják elő vasárnap, a DráMa „nulladik” napján, és ennek az ürügyén alakul ki egy beszélgetés arról, hogy van-e szükség színházra egy ilyen kisvárosban, hogy mit üzen ez a világnak, mi motiválja, mi frusztrálja a színészeket, miért lennének hálásak, és hogy mitől válik európaivá egy kisvárosi teátrum.
– Az együttműködésnek nem lesz vége, úgy egyeztünk meg, hogy összehozunk egy előadást, amelyet fesztiválokra viszünk és díjakat nyerünk vele – viccel Nagy Pál Vidámmal, azaz a, Németországban tanító és dolgozó román rendezővel, Florin Vidamskival.
Nemzetközi a stáb, de nem csak ettől európai. A rendező barátai és ismerősei vannak még m. v–ként, azaz mint vendég a plakáton: Matei Sykora cseh jelmeztervező, Cristina Milea, az elismert román jelmeztervező, a dán Edith Buttinsgrud Pedersen koreográfus, az erdélyi Bocsárdi Magor zeneszerző.
A többiek mi vagyunk, udvarhelyiek – mutat körbe Nagy Pál, mire csak a Potterként ismert Esti Norbert szól közbe: és magyarországiak. A többiek se idevalósiak néhány kivételtől eltekintve, de felhördülnek ezen: – Te még nem vagy udvarhelyi?
A haramiák provokálnak
Az alkotóknak a technikai feltételek előteremtése jelentett kihívást, a nézőknek pedig az élmény befogadása lehet az. Minőségi változásra számíthatnak: másfajta játék, másfajta esztétika, amelyet más tájakról hozok – kezd bele a rendező, s itt még csak pislogunk, hogy jó-jó, de mi az a más. Kicsit lassan, de a végére kiderül, mi volt a koncepció, és miben hoz mást ez az előadás.
A színház dramaturgjával, Dunkler Rékával közösen újraalkották a szöveget, mert Schiller nagyon fiatal volt, amikor írta, „emlékszünk, milyen 19 évesnek lenni, nem volt rossz”, ezért nagyon erős a szöveg, nagyon üt, de a fiatalos hév miatt vannak benne elvarratlan szálak, dramaturgiai következetlenségek – fogalmaz Vidamski. „Rékával, aki szerintem az egyik legjobb magyar dramaturg, ki- és befordítottuk a szöveget, megnéztük minden arcát, és újraalkottuk a történetet úgy, ahogy ki szeretnénk fejezni. Kihívás volt rendezőként ennyire aprólékosan belemászni a szövegbe”:
– Arroganciának tűnhet, de ha megnézik az előadást, elmúlik. Viszont a Schiller által használt nyelvnek ez a poétikai dimenziója, a vulkáni kifejezőereje, fenomenális. Ha tudsz németül, és eredetiben olvasod a szöveget, nem veszel levegőt két napig utána, mert annyira váratlan, erős és felkavaró, hogy el kell vonulnod valahová, hogy megnyugodj, az erdőbe – érzékelteti Vidamski az élményt, amit nemhogy az előadás, önmagában a darab elolvasása is adhat.
– A Schiller által követett kronológiát meg kell bontanunk – magyarázza Dunkler Réka – , így az ok-okozati összefüggéseket feltáróbbá tudott válni a szöveg. Biztos, hogy nem fog unatkozni a néző, mert végig kell követnie, és összeraknia a kis puzzle darabokat.
Minek ebbe a városba színház?
A rendező nem kisebb kihívás elé állítja a kisvárosi színházakat, mint hogy megváltoztassák Romániát, de legalábbis a román színházi világot.
– Egy ilyen kisvárosban, mint Székelyudvarhely vagy Gyergyószentmiklós, bemész a városba, és nézed, hogy minek ide színház, mit akarnak ezek? – teszi fel Vidamski a kérdést, amire mindenki kuncogni kezd.
– De hamar megérted, hogy miért kell. Udvarhelyre, ahol azért nagyobb a hagyománya, mint Gyergyóban, azért kell színház, mert földrajzilag nagyon elszigetelt. És ez nagyon érdekes. Hogy ilyen elszigetelt helyeken, ahol nem is számítasz rá, van kultúra, létezik a vágy az alkotásra.
Ha ezek a kis színházak minőséget tudnak nyújtani, és még technikai felszereltség tekintetében is elérik a 21. század követelményeit, akkor Románia másképp fog kinézni. Ezek a színházak, ha embereik tovább harcolnak, példát mutatnak a kihalt mamutoknak. „Ha Bukarestbe mész, már csak egy jó előadást láthatsz, valamikor szeptember végén, télen és tavasszal semmit, mert pocsékok, pedig van pénzük fejlesztésre, fejlesztenek is, mindenféle színészük van, akik nagy szerepeket el tudnak játszani, de nincs kihívás, mert nagyon alacsony a színvonal. Viszont itt is lehet már mindenféle modern előadásokat játszani, mindegy, hogy New Yorkban rendezel vagy Udvarhelyen” – foglalta össze a román színházi életről a véleményét a rendező.
Dálnoky Réka elmondja, hogy nagyon európai előadásról van szó, esztétikájában, színészi játékban, amelyekkel nem találkoznak minden nap a színészek, és a nézők is érezni fogják, hogy ez egy más színházi nyelv. Azt is elárulja, hogy a napirendjük is megváltozott a színészeknek: Edith Pedersen koreográfus minden reggel mozgásgyakorlatokkal kezdi a napot, amitől mindenki energikus lesz.
De mit szólnak ehhez a színészek? –
teszi fel a kérdést valaki, és erre Freddyre néz mindenki, mert köztudott, hogy ő dolgozott már együtt a rendezővel, és tudta, hogy Vidamski abban az iskolában tanít, amelyet David Esrig roman rendező hozott létre. David Esriggel egy monológon dolgozott már Barabás Árpád egy teljes hetet, ami számára hasznos volt, ezért gondolta, hogy ebből az együttműködésből nagyon rossz dolog nem sülhet ki.
– Egy kisvárosi repertoárszínházban sokféle műfajt el tudunk játszani, de nem mindegy, hogy hogyan. És az sem árt, ha a színészi pályafutásunk során más színházi nyelvezettel is találkozunk. Attól függetlenül, hogy magyar nyelven játszódik, ez egy teljesen más színházi kultúrát képvisel, ez egy német előadás magyar szinkronnal. Tálalásában, látványában, színeiben, színházi nyelvezetében.
De ne írjátok ezt, mert ha azt mondjuk, hogy furcsa vagy idegen, akkor a közönség megijed, és azt gondolja, hogy hülye hozzá, pedig nem.
Szakmai szempontból ezeknek az újításoknak látja értelmét, ezeknek a találkozásoknak, amelyek nem mindig sikeresek, „mert nem minden rózsás, nagyon sok lókötővel is találkozik egy színész a pályafutása során”. – Akár utólag is csomó minden értelmet nyer és előre tud vinni, a kíváncsiságot fenn kell tartani, ami nagyon sokszor ellankad. Pontosan azért, mert előadásokat gyártunk, vidámat, nem vidámat, féligénnyel, ha nagy klasszikust kellene idéznem, Törőcsik Marit tudnám, a pályafutása végén: “és akkor van talán négy-öt estém és néhány pillanatom”. Ezeket az ember utólag értékeli, és hátha ez most ilyen lesz. De ne írjátok le, hogy furcsa előadás, hogy jöjjenek sokan.
Mit fog látni a közönség?
– Be van mikroportozva mindenki, nagyon finom rezdülésekre épül az egész előadás. Bizonyos pillanatokban az előadás olyan, mintha a gondolatod kihallatszana a fejedből anélkül, hogy el legyen mondva. Létrejön egy másik síkja, egy költészete az előadásnak. Florin is szokszor mondta, hogy ő a lírai színházban hisz. És ez az előadás bőségesen viseli ezeket a jegyeket – mondja Freddy.
Ez nem egy társalgási színház, ne egy realista színházra számítson a néző, ahol a színészek ülnek egymással szemben és társalognak. Nem annyira szövegközpontú, hanem inkább a hangulatokra, hangzásokra, képekre, atmoszférára összpontosít – szól hozzá Bekő-Fóri Zenkő.
– Képekre vannak felépítve a jelenetek – állítja Nagy Xénia Abigél.
– Csendekre – toldja meg Fincziski Andrea. – Az is fontos, hogy milyen az előadás zeneisége. Használhatunk csendeket, halk hangokat, mert nem kell a teret túlordítani, ettől a figyelem egymás felé is teljesen más. Partnerileg is ez a tapasztalatom, de a többieket figyelve is.
– Rajtam nem lesz szemüveg – mondja a Potternek becézett Esti Norbert.
A megérzés a lényeg
Azt látnak, amit akarnak – veszi vissza a szót Vidamski. – Egy rétegzett előadás, nem a megértése a lényeg, hanem az átérzése, és mindenki annak függvényében és azt érez át, amilyen csomaggal érkezett. Erős energetikai impulzusokkal működik az előadás a színészek részéről az érzékek és érzékenységek szintjén. És ha erős érzelmei lesznek a nézőnek, az nagyon jó. Ha (f)elismeri a saját érzékenységeit, és a kapcsolatát ezzel az önkritikus állapottal, amelyet minden egyes másodpercben visszaadunk, közvetítünk, mondja.
– Nagyon emberi előadás lesz. Elismerni a sérülékenységed, azt, hogy minden egyes pillanat meghalad, éppen azért, mert közeledsz a halálhoz. Ezt Schiller érezte 19 évesen, igaz, nem is élt sokáig. Ez érdekel leginkább: felkelteni a néző sérülékenységét, és hogy kialakuljon egy emberi kontaktus, kapcsolat az előadás és a néző között, ahogy velem is megtörtént, amikor Schillert először olvastam.
Nem a tréninggatyából kell felépíteni a karaktert
Nagy Xénia megjegyzi, hogy a jelmezek szinte minden darabkája a színházból van újrahasznosítva. A jelmezek kapcsán egy nagyon érdekes dolgot is megtudunk arról, hogy milyen nehézségekkel szembesül a színész: ritka, hogy a próbafolyamatnak már az elején a jelmezek 90 százaléka kész van. „Ritka, hogy nem a tréninggatyádból kell nekifognod felépíteni a karaktert, amivel nincs gond, mert, ha tréninggatyában működik, jelmezben is fog. Általában főpróbahéten megérkezik a jelmezed, amiben képtelen vagy ugyanazt végigcsinálni, mint tréningben, tehát újra kell alkotnod azt, amit az egész próbafolyamat alatt. Nyilván a színész homogénebb, neki kell alakulnia. Mi úgy hívjuk, hogy jelmez, de az az általunk megformált karakternek a ruhája. És nagyon hosszú út, amíg úgy viseled, mintha a te ruhád lenne” – mondja Barabás Árpád.
SZEREPOSZTÁS
Maximilian Moor: DUNKLER RÓBERT
Karl Moor: BARABÁS ÁRPÁD
Franz Moor: ESTI NORBERT
Amalia von Edelreich: NAGY XÉNIA-ABIGÉL
Spiegelberg: SZŰCS-OLCSVÁRY GELLÉRT
Hermann: TÓTH ÁRPÁD
Daniel: FINCZISKI ANDREA
Kar/ Rablók: ALBERT ORSOLYA, BEKŐ FÓRI ZENKŐ, FINCZISKI ANDREA, JAKAB TAMÁS, LÁSZLÓ KATA, PÁL ATTILA, SEPSI MELINDA, SZŰCS-OLCSVÁRY GELLÉRT,,TÓTH ÁRPÁD, WAGNER ÁRON
Ügyelő: MÁTHÉ MIKLÓS MÓNIKA
Hang: BOCA HUNOR-LEHEL
Fény: TOÁSÓ ISTVÁN, TORDAI ISTVÁN
Színpadi mozgás: EDITH BUTTINGSRUD PEDERSEN m.v.
Díszlet: MATEJ SYKORA m.v.
Jelmez: CRISTINA MILEA m.v.
Zene: BOCSÁRDI MAGOR m.v.
Asszisztens: DENISA BERCEANU m.v.
Dramaturg: DUNKLER RÉKA
Rendező: FLORIN VIDAMSKI m.v.
Az előadás magyar szövegét Térey János fordítása felhasználásával készítette: DUNKLER RÉKA és FLORIN VIDAMSKI
