Xántusz Henrietta tavaly szeptember óta dolgozik a Máltai Szeretetszolgálat Somlyó utcai épületében. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem szociális munka szakán kezdte, majd ugyanezen szakirányban mesteri tanulmányokat folytatott a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen.

A mesterképzés alatt előbb idősotthonban dolgozott, utána pedig a magyarországi Máltai Szeretetszolgálatnál helyezkedett el. Közösségszervező szociális munkásként tevékenykedett egy 8. kerületben található közösségi térben, ahol gyerekeket, az ottani ház lakóit, illetve a közeli iskola diákjait igyekezett bevonni foglalkozásokba, programokba. Hazaköltözése óta a Máltai Szeretetszolgálat Somlyó utcai épületében dolgozik. Xántusz Henriettával Márkos Tamás fotóriporter, önkéntes beszélgetett.

SEGÍTS, HOGY LEHESSEN JÁTSZÓTERÜK!

Ha segítenél valóra váltani a csíksomlyói romatelep gyermekeinek álmát és hozzájárulnál, hogy megépülhessen a játszóterük, várjuk adományodat a Máltai Szeretetszolgálat számlaszámára: RO52 BACX 0000 0030 2688 9037 (számlatulajdonos: Asociatia Serviciul de Ajutor Maltez in Romania Sucursala Miercurea Ciuc). Utalásnál a megjegyzésben kérjük feltüntetni: játszótér.

Mivel foglalkoztál a Máltai Szeretetszolgálathoz kerülésed előtt?

A munkásságomat Angliában kezdtem, először tizenkilenc éves koromban költöztem oda a testvéremmel. Ott mindenféle helyeken kipróbáltam magamat, takarítottam, gyárban dolgoztam, tehát elég sok kétkezi munkát végeztem, amely során sokféle emberrel találkoztam, sok ráhatás ért.

Xántusz Henrietta. Fotók: Márkos Tamás

Voltam önkéntes is hét hónapot egy eléggé elszigetelt kis közösségben, amelynek a neve Camphill Devon. Már gyerekkoromban is nagyon érzékeny voltam a megkülönböztetésre, ha valaki úgy beszélt másokról, hogy az nekem sértette a fülemet, nagyon könnyen belementem vitákba.

Ebben az elszigetelt közösségben fogalmazódott meg bennem először az, hogy esetleg mindezt tudnám szakmaként is csinálni, mert visszajelezték, hogy jó vagyok benne. Úgyhogy elkezdett érdekelni, így bár az egyetemen először színházi tanulmányokba kezdtem, azt végül otthagytam és a segítő szakma felé vettem az irányt.

Azok közül, akik elmennek, megtalálják a helyüket és beilleszkednek, nagyon kevesen térnek haza. Téged mi szél hozott vissza?

Nagyon sok érdekes dolgot láttam, viszont a szívem mindig hazahúzott a családomhoz és a barátaimhoz, nagyon-nagyon családcentrikus ember vagyok. Tizenkilenc évesen még vagány volt, hogy távol voltam a családtól és haza-haza járogattam. Aztán a későbbiekben, ahogy a szüleim is idősödtek, a testvérem pedig elköltözött Amerikába, azt éreztem, hogy többet akarok a családommal lenni, minőségibb időt akarok tölteni velük, mielőtt mindannyian jobban megöregszünk.

A nyári szünetekre próbáltam mindig hazajönni, és motoszkált a fejemben egy ideje, hogy mi lenne, ha nem tenném magam többé ki az utazgatás feszültségének. Hiszen nagy teher az emberen, ha tanul, dolgozik, mellette pedig azt is mindig be kell tervezze, hogy hogy ér haza. Vannak távolságok, Csíkszereda nem olyan könnyen megközelíthető.

Szóval úgy éreztem, hogy adok ennek egy próbát, lássuk, milyen lehet itthon. Igazából nagyon hiányzott a családom, meg akartam picit nyugodni és tizenkilenc éves korom óta először azt érezni, hogy egy helyen van minden barátom, a családom, a munkahelyem és én is.

Kíváncsi voltam, van-e valami olyan készségem, amivel támogatni tudom a közösséget, közben pedig itt tudok lenni a családomnak is.

Milyen különbségeket látsz a viszonyulásokban az ottani és az itteni mentalitást összehasonlítva, ami a segítő szakmát illeti?

Az a tapasztalatom, hogy picit még új, legalábbis én úgy érzem, hogy itthon többször kell elmagyarázzam, mivel foglalkozom. Mit csinálok egyáltalán, van-e ennek értelme, jó-e az, amit csinálok? – Magyarországon még találkoztam ezekkel a kérdésekkel, de például Angliában – ahol a szakma gondolata és támogatottsága nem újkeletű – ezeket a kérdéseket nem feltétlenül kellett megválaszolnom.

A másik dolog, hogy szociálisan milyen presztízse van ennek a pályának. Míg Angliában, ha elmondtam, hogy készülök szociális munkát végezni, akkor a reakciókból érezhető volt, hogy igen, ez megbecsült szakma.

Itthon viszont kicsit ilyen levegő van körülötte, hogy jaj, te, megéri ez neked? Persze, senki nem sértő szándékkal reagál így, egyszerűen csak érződik a hangvételben, hogy tényleg nincs erről eleget beszélve.

Nem látom azt, hogy elég tudás lenne az emberekben ezzel kapcsolatban, hogy jól körvonalazódna a fejükben az egész témakör. Mindig kacagtuk egyetemen, hogy itthon a szociális munkás az utcaseprővel van azonosítva. Nehéz elmagyarázni, főleg az idősebb generációnak, a családomban nekem is idő kellett, míg el tudtam mondani, mit csinálok. Érzékenyíteni kell az embereket, hogy igen, erre a munkára van igény és ez jó.

Akkor érkezzünk meg ide, a Máltai Szeretetszolgálat központjába, Csíkszeredába. Mesélnél arról, hogyan kerültél ide, milyen tevékenységeket folytatsz és milyen tapasztalataid vannak?

Tavaly nyáron költöztem haza, és említettem, hogy előtte is a Máltai Szeretetszolgálatnál dolgoztam Magyarországon. Nagyon szerettem azt a munkahelyet, jó volt a közösség, a munkatársak, akikkel dolgoztam. Voltak külföldi munkatársaim is, ez kimondottan meglendítette a csapat tevékenységeit.

Úgyhogy, amikor hazajöttem, szétnéztem, milyen lehetőségek vannak a városban, és egy ismerősöm mondta, hogy a Máltánál keresnek szociális munkást. Lecsaptam a lehetőségre, és jelen pillanatban szociális munkásként dolgozom a somlyói közösségben, elsősorban felmérésekkel, a gyerekek és családjaik monitorizálásával foglalkozom.

Emellett rendszeresen tartok tevékenységeket a gyerekeknek, próbálok olyan órákat, olyan alkalmakat behozni, amikből úgy látom, hogy tanulni tudnak.

Nem feltétlenül az a célom, hogy tárgyi tudást adjak át. Ha például angolórát tartok, akkor nem az a célom, hogy megtanítsam őket jól angolul. Sok esetben az sem érdekel, hogy egy szót vagy kettőt megtanulnak-e, inkább a csapatdinamika szempontjából szeretem megfigyelni a gyerekeket, illetve igyekszem tanítani őket arra, hogy figyeljenek egymásra, figyeljenek magukra.

Próbálok olyan feladatokat behozni, amelyek önismereti kérdésekkel foglalkoznak, olyan dolgokat, hogy beszéljenek a napjukról, tudják megfogalmazni, konkrétan miért érzik úgy magukat, ahogy. Az érzelmi intelligencia növelése nagyon-nagyon fontos – szerintem nem foglalkozunk eleget a gyerekekkel ezen a téren.

Az órákon megkövetelem az egymásra-figyelést. Úgy gondolom, hogy ezzel is valami mást tanulnak meg, valami mást látnak, tudják azt, hogy ha beszél valaki, akkor odafigyelünk rá.

Emellett ott van a szülőkkel való tanulás, ugyanis azoknak, akik akarnak iskolába járni – és tudnak jönni a gyereknevelés mellett –, segítek az írásban, az olvasásban, a házi feladatok elkészítésében.

TŰZPRÓBA

Márkos Tamás fotóriporter Tűzpróba című, roma sorsokat és életképeket bemutató fotósorozatát 2021. december 10. és 2022. január 15. között – Erdély több más városa mellett – a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban is kiállították. A sorozat most olyan interjúkkal és portrékkal folytatódik, amelyek segítségével betekintést nyerhetünk a csíksomlyói roma közösség elmúlt éveinek megpróbáltatásaiba és változásaiba. A 2021 januárjában bekövetkezett tűzeset és az azt követő időszak ugyanis olyan fontos társadalmi kérdéseket hozott a felszínre, amelyeknek következtetései és megoldásai nélkülözhetetlenek minden erdélyi közösség számára.

Továbbá a többségi somlyói közösség megszólítására is koncentrálódik a munkám, például szeretnénk aktívabban beindítani egy idősklubot. A cél, hogy ez az épület ne csak kizárólag a roma közösséget szolgálja, hanem olyan nyitott tér legyen, ahová bárki bejöhet. Ha van valakinek egy ötlete, úgy látja, hogy például nincs Csíkban román nyelvtanulásra lehetőség, akkor meg tudjon minket bátran keresni az ötlete kivitelezésére.

Ehhez próbálok olyan programokat behozni, ahol el tud indulni ez a munka, ahol azzal tudja asszociálni a lakosság a somlyói Máltai Szeretetszolgálatot, hogy nyitottak vagyunk velük is foglalkozni, illetve nyitottak vagyunk olyan dolgokra, amelyekre esetleg eddig nem volt lehetőség a városban.

A munkám másik aspektusa az önkéntestoborzás, iskolákhoz járunk önkénteseket toborozni. A cél ugyancsak az érzékenyítés, átadni a diákok között egy kis szeretetet és tudást, megmutatni, hogy Somlyónak van ez a része is. Fontos lenne, hogy Csíkszeredában is beinduljon az önkénteskedés.

Az érzelmi fejlődés terén látsz különbséget az azonos korú többségi gyermekek és a telepen élő gyermekek között? Esetleg más, kognitív területeken?

Igazából Magyarország óta jön velem az a gondolat, hogy nagyon-nagyon nehezen tudom elérni egy közösségben azt, hogy leüljünk és csend legyen. Nehezebben megy az elcsendesedés. Nekem nincs olyan sok tapasztalatom fiatal gyerekekkel, de több esetben éreztem azt, akár a saját iskolás éveimből is, hogy korábban ha meg volt határozva egy szabály, akkor a szabálykövetés ment. Jobban belénk volt nevelve például, hogy mikor kell csendben lennünk.

Érzelmi intelligencia terén mindenhol lemaradás van, nem tennék különbséget. A társadalmunkban a gyerekekkel nem foglalkozunk eleget, nincs megadva nekik a kellő lehetőség, hogy az érzelmeikről beszéljenek, kifejezzék azokat.

Sokszor azt gondolom, hogy könnyebb, ha azt kérdezzük, jól vagy? Ahelyett, hogy azt kérdeznénk, hogy vagy ma? Ez a kérdésfeltétel sok mindent elárul arról, mit akar hallani a szülő, hogy legyél jól, ne kelljen veled sokat törődjek, mert fáradt vagyok, mert sokat dolgozom, meg annyi minden más van a fejemben, ami miatt aggódnom kell.

Tehát azt gondolom, hogy általánosságban nemcsak a gyerekeknél, hanem a szülőknél is, illetve az én korosztályomnál is nagyon nagy lemaradások vannak az érzelmi intelligencia terén.

Milyen kihívásokkal találod szemben magad a somlyói mindennapjaidban?

Minden nap egy új dolgot hoz fel, de azzal ellentétben, ahogy szerintem a többség elképzeli, nem volt annyira nehéz például beilleszkedni a közösségbe.

Magammal kapcsolatban is vannak kihívásaim. Nem egyszerű mindig topon lenni, emberek vagyunk és emberekkel dolgozunk. Nem egyszerű emberekkel dolgozni, mert ha nehéz napom van, és neki is nehéz napja van, akkor már ott van a lehetőség a súrlódásra. Megőrizni minden nap a nyitottságot és emberiességet, nem egyszerű. Ez szerintem a legnagyobb kihívás.

Meg kihívás behozni új embereket. Sem a somlyói lakosokat, sem a csíkszeredai lakosokat nem egyszerű megszólítani, elérni azt, hogy használható térként tekintsenek erre az épületre, ehhez szükséges leépíteni bennük kicsit az előítéleteket.

Említetted egy korábbi beszélgetésünk során, hogy közvetett módon próbáljátok beinvitálni a többségi közösséget a centrumba, hogy legyen alkalmuk összefutni, találkozni a roma közösség tagjaival.

A gyerekek legjobban a játszásban tudnak találkozni. Ott nem feltétlenül fog előjönni az, hogy nézd, ő más! Játszanak együtt. Megvan rá a lehetőség, hogy a Máltai Szeretetszolgálat adjon egy olyan teret, ahol a gyerekek már kiskorban tudnak kapcsolódni.

Az a legjobb, amikor a kisgyerek úgy megy haza, hogy elmeséli, a Máltai épületében játszott roma gyerekekkel, és akkor a szülőben is elindul már, hogy igazából mi a különbség? Ő is gyerek, az enyém is gyerek. Így történhet meg az előítélet leépítése.

Nagyjából egy éve dolgozol itt. Milyen változásokat tapasztalsz a gyerekeken a foglalkozásaid alkalmával?

Érdeklődnek, hogy lesz-e foglalkozás. Megtanulják a rendszert. Nekem ez mindig nagyon tetszett, amikor gyerekekkel volt alkalmam dolgozni, hogy milyen könnyen ráhangolódnak. Ha képes vagy kialakítani nekik egy rendszert, amihez tartod magad, akkor nagyon könnyen ráállnak ők is, megtanulják azt, hogy adott időpontban ott vannak, jönnek, felkészülnek.

Többet kérdeznek a foglalkozásról, érdekli őket, hogy mi fog történni az órán, kimondják, hogy ők mit szeretnének csinálni, véleményt alkotnak.

Már kezdetben is nagyon befogadóak és érdeklődőek a gyerekek, aztán fokozatosan kialakul a bizalom. Idővel kialakítanak egy bizalmat, amire tudok építeni. Például ez egy változás. A másik dolog, hogy képesek vagyunk együtt tanulni, ez is változás, nemcsak a gyerekekben, hanem magamon is, hogy alakítjuk magunkat ahhoz, ami a csoportnak jó és kényelmes.

Az elején, amikor elkezdtem foglalkozásokat tartani, akkor nagy zűrzavar, hangoskodás, beszélgetés volt. Mostanra oda jutottunk, hogy nemrég az egyik fiúcska megszólította a többieket, hogy maradjatok csendben, mert nem tud koncentrálni. Ráéreztek a csend értékére.

A szakemberek többsége úgy szokta, hogy a foglalkozás elején leszögeznek egy szabálylistát a gyerekekkel együtt és akkor ahhoz mindenki tartja magát, lehet arra utalni. Én nem írtam ilyet, de jött a megkeresés, hogy Heni néni, miért nem írunk közös szabálylistát, hogy arra tudjunk mutatni és ahhoz tartsuk magunkat? Kialakult bennük erre az igény, és nagyon vagány dolog, hogy a második osztályos gyereknek van szava megfogalmazni, hogy igen, kellenek a szabályok.

Mi az, ami változott benned, azóta, amióta itt vagy?

A közösség. Ugye nehezebb ez a része, hogy sokáig nem voltam itthon, ilyenkor lemorzsolódnak az ember kapcsolati tőkéi, ha nem ápolja őket, ha nincs aktívan jelen a közösségben. Most próbálok több időt szánni a magánemberi kapcsolataimra, ez például változott bennem. Régen szerettem elkülöníteni egymástól a munkát és a magánéletet, hogy a kettő ne keveredjen, de mostanában megjelent bennem annak az igénye, hogy olyan vagány ez a közösség itt, Somlyón, olyan szívesen megmutatnám.

Anyukámat és a barátaimat is rendszeresen hívom önkénteskedni, és mindig az a visszajelzés, hogy jól érzik itt magukat, jó érzés számukra tenni valamit a közösségért. Ezt magunkért is tesszük, a segítés az én javam is, hogy többet lássak, többet tapasztaljak és tegyek valami kicsit a közösségemért.

Ezen túl, ami változás, hogy türelmesebb vagyok. Ez mondjuk már Kolozsváron, az egyetemi évek alatt elindult. Felkészítettek minket az önismeret fontosságára. Szerencsém volt olyan tanároktól tanulni, akik hangsúlyozták az önismeretet, azt, hogy figyeljünk magunkra, hogy megelőzzük a kiégést, hogy ne vállaljunk olyat, amit nem tudunk megcsinálni, hogy folyamatosan aktívan jelen legyünk a saját magunk életében.

Azóta még jobban változott ez, hogy türelemmel odafordulni a kollégák felé is, többet beszélni esetekről, átbeszélni különböző helyzeteket, meghallgatni másnak a véleményét, együtt dolgozni. 

Olyan helyzetben dolgozol, hogy szinte mondhatni a telepen élsz, napi szinten találkozol a közösség gyermekeivel, fiataljaival. Ha elképzelnéd, hogy a közösség tagja vagy, mit kérnél, mire lenne leginkább szükséged, mit szeretnél tőlünk, többségiektől kérni támogatásként, segítségként?

Nekem nagyon sokat számít, hogy ha bemegyek egy üzletbe, kedvesek legyenek velem. Viszont tapasztalom, hogy nem azok, az embereknek nincs türelmük egymáshoz. Úgyhogy ezt extrán kérném az emberektől, hogy figyeljünk oda a másikra. Nem kérnék nagy dolgot, csak azt, hogy figyeljenek oda, hogy én is létezem. Ne vegyék tehernek azt, hogy létezem. Ne gondoljanak bele olyat, ami nincs ott – az emberek legnagyobb problémája sok esetben a túlzott feltételezés.