A Gimi vezetősége nem érzi magát felelősnek, de a sajtót hibáztatja.
Levelet küldött a Tamási Áron Gimnázium vezetőtanácsa. Amiben jól kikérik maguknak a dolgokat, etikátlannak nevezik a magatartásomat, félrevezető, manipulativ mesterkedéssel vádolnak, és a válaszadás jogán kérik, hogy jelentessük meg teljes terjedelemben a válaszukat.
Az eset kísértetiesen hasonlít a volt kórházigazgatóval, Lukács Antallal folytatott kommunikációnkra. Lukáccsal is, Isten nyugtassa, úgy kezdődött a konfliktusunk, hogy bármilyen csatornán kerestük, szokása szerint nem akart válaszolni, aztán pedig ahogy megjelent az anyagunk róla, azonnal lejárató válaszlevelet írt, aminek a teljes terjedelemben való megjelenítését kérte, és a Facebookon is megosztotta a levelét.
A Gimi vezetősége is hasonlóan cselekedett. Elutasították interjúkérésemet, nem válaszoltak az írásban feltett kérdésekre, s aztán utólag nekiálltak lejáratni engem. Az igazgatónak küldött kérdésekre egy lejárató válaszlevelet írtak, melyet hamarabb tettek közzé a Facebook-oldalukon, mint ahogy elküldték nekünk.
Lukácsi Katalin, a Gimi sajtószóvivője jól ismerte ezt a technikát, mert a kórházigazgató elleni perben ő volt az ügyvédünk, és többször elemeztük közösen ezt a cselt. Most ellenünk használta azt a technikát.
Mindenkori kollégáimmal már sokszor megbeszéltük, hogy mennyire aljasnak találjuk ezt a módszert. Az Átlátszó Erdélynél abban egyeztünk meg, hogy olyanoknak, akik nem voltak hajlandók a kérdéseinkre válaszolni, nem adjuk meg a lehetőséget, hogy utólag lehozzuk az egyoldalú replikájukat teljes terjedelemben, változtatás nélkül. Az uh.ro-nál még nem hoztunk ilyen szabályt, ezért úgy döntöttünk, leközöljük a Gimi vezetőségének levelét, teljes terjedelmében, változtatás nélkül. De hogy ne legyen egyoldalú, a teljesebb kép kedvéért beszúrok ezzel a sárga háttérrel néhány megjegyzést. Például a kérdéseket, amelyeket nem közöltek, csak a rájuk adott válaszokat, ami félrevezetheti a kérdést nem ismerő olvasót.
Íme a Gimi vezetőségének válaszlevele:
Tisztelt uh.ro szerkesztőség!
Meggyőződésünk, hogy az igazságnak ezer arca van. Mindannyiunknak megvan a maga szubjektív igazsága. Elhisszük, hogy a „Magyar politikusok háttérembere felé vezetnek tovább a bentlakás-tragédia sötét szálai” című újságcikk szerzője meg van győződve a saját szubjektív igazságát illetően. A válaszadás jogán azonban, kérjük, jelentessék meg teljes terjedelemben, változtatás nélkül a jelen választ, amely a mi igazságunkat tartalmazza, és nem feltételezéseken, fantázián, hanem konkrét tényeken, bizonyítékokon alapul, (hol vannak a konkrét tények és bizonyítékok?) hadd kapjanak az olvasók egy teljesebb képet a cikk témájáról és az újságíró etikátlan magatartásáról, félrevezető, féligazságokat közlő, manipulatív mesterkedéséről. Az említett cikk nem más, mint tendenciózus karaktergyilkosság. (Szerintem itt nem karaktergyilkosság, hanem karakter-öngyilkosság esete áll fenn, ami abból jön, hogy az igazgatóság nem válaszol a kérdésekre, és ügyvéd-sajtószóvivő mögé bújik.)
Igen, a Tamási Áron Gimnázium vezetőtanácsa szükségesnek látta, hogy legyen az iskolának egy szóvivője, mivel úgy érezte, hogy meghaladják a december 18-án történtekkel kapcsolatos kommunikációs feladatok. Hangsúlyozzuk, hogy Lukácsi Katalin a tanintézmény szóvivője, és nem az igazgatóé. Ez világosan kiderül az intézmény honlapján közölt felhívásból, de belső okiratokból is. Nem, a felek nem írtak alá ügyvédi jogsegélyt szolgáltató szerződést, amely az egyetlen szerződés típus, amely alapján ügyvédi szolgáltatások nyújthatóak. A feladatkör sem mondható tipikusan ügyvédinek. Bármennyire is szeretne bárki is többet belemagyarázni a helyzetbe, iskolánk szóvivője véndiák, egykori diáktanács elnök, akinek az érettségi vizsgák után is élő maradt a kapcsolata az iskolával, aki, mint oly sokan mások, véndiákként is segítette az alma matert. Nyilvánvaló, hogy az ügyvédi tapasztalat segíti a szóvivő munkáját, hiszen számára rutinszerű, hogy a szövegeit szétszedik, értelmezik, pontosabban, körültekintőbben fogalmaz, és elvileg jobban fel van vértezve a lejárató kérdések, az elszólások és buktatók ellen, mint az, aki nincs a nyilvános kommunikációhoz szokva.
A cikk írója megengedi magának, hogy a szóvivő hivatására vonatkozó egy szál információból messzemenő következtetéseket vonjon le: „Laczkó ügyvéd mögé bújik”. A szerző nemcsak a kijelentéssel és a kiemelt szerkesztéssel, de azzal is manipulálja olvasóit, hogy elhallgatja, hogy kifejezetten megkérdezte a szóvivőt, „Mitől olyan sáros Laczkó, hogy ügyvéd kell távol tartsa tőle az újságiírókat? Erre a kérdésre kérlek, válaszolj is.” Valószínűleg nem tetszett a válasz, nem állt összhangban az író által elképzeltekkel, ezért nagyvonalúan mellőzésre került. Mert valóban furcsa lenne a „Laczkó ügyvéd mögé bújik” hangzatos kiemelt alcím alatt olvasni a szóvivő válaszát: „Szó sincs arról, hogy az igazgató sáros lenne. Én sem ügyvédi feladatokat látok el. Vezetőtanácsi gyűlésen merült fel, hogy szükség lenne egy szóvivőre, és rám esett a választás. Felkértek, gondolkodtam rajta egy sort, és pénteken elvállaltam. A feladatom a tájékoztatás és a kérdések megválaszolása, olyan körülmények között, amikor, mint láttuk, ízekre szednek minden szót, és belemagyaráznak bármit is. Talán azért esett rám a választás, mert szokva vagyok ahhoz, hogy szétszedik és értelmezik a szövegeimet. Krízis van. Nagyon jól tudjuk, hogy ilyen helyzetben, amikor nagyon erős érzelmi hatás alatt vagyunk, nem kommunikálunk jól. Sőt, sokszor egyébként sem. Ha az emberek jól kommunikálnának, nem lennének perek sem. De, visszatérve, az igazgatóról le kell venni a kommunikáció terhét. Van neki elég baja. Mindenki kőkemény hetet zárt. Kivizsgálás kivizsgálást követett, fel kellett mérni és fogni, hogy egyáltalán mi is történhetett, és közben haladni kell az egyéb feladatokkal: törődni a diákokkal, a munkatársakkal, a közvetlenül károsultakkal. Nincs mit titkolni. Tedd fel a kérdéseket, és kapod a választ.”
Továbbra is fenntartom a „Laczkó ügyvéd mögé bújik” állítást. Hogy Lukácsi Katalin nem ügyvédi szerződést írt alá, hanem sajtószóvivőként próbál szerepelni, attól ő még ügyvéd. És nem sajtószóvivőkre, hanem ügyvédekre jellemző technikákkal védi Laczkót.
Hogy miért nem idéztem Lukácsi Katát ebben a kérdésben? Mert egyrészt eléggé magánjellegű beszélgetés volt, és nem éreztem úgy, hogy le kellene járatnom Katát azzal, hogy közzéteszem ezt a sajtószóvivőként számára nem túl előnyös beszélgetést. Nem akartam ezzel is mélyíteni a Katával való konfliktust. De közzétette ő, így már nyilvánosnak számít. Másrészt azért nem nyitottam ki ezt a témát, mert elvonta volna a figyelmet a fő szálról, Laczkó György és Stefán Károly szerepéről a bentlakásos tragédia ügyében.
Úgy érzem, ebben a válaszlevélben is ez történik, a sajtószóvivő–újságíró konfliktus uralja, elvonva a figyelmet a fő témáról, az iskolaigazgató szerepéről, és a neki feltett kérdésekről.
Az újságíró – vélhetően a nagyobb hatás kedvéért – túloz, amikor azt állítja, hogy „egy napon keresztül próbálok kiegyezni messengeren, egy teljesen stupid beszélgetésben”. Az üzenetváltás vasárnap, december 24-én, karácsonykor, 10:03 órakor kezdődött, az utolsó üzenet küldése 15:59-kor történt, 12:59 és 14:58 óra között a beszélgetést megszakította egy szünet. (Mialatt a sajtószóvivő – vasárnap és karácsony lévén – megengedte magának, hogy elszaladjon vásárolni, elintézzen néhány apróságot a családjának.)
Az a bizonyos „stupid beszélgetés”, a maga teljességében, a jelen szöveg végén olvasható.
Reggel 10 órától délután 4 óráig 6 óra van. Az számomra karácsony előestéjén, ráadásul vasárnap, egy teljes munkanap, még akkor is, ha az ügyvéd-sajtószóvivő ezt túlzásnak tartja. Azt továbbra is fenntartom, hogy a beszélgetés stupid volt. Katával jól ismertük egymást, az évek során sokszor beszélgettünk, és mindig jól értettük egymást. Erre most úgy éreztem, hogy 6 órán keresztül játszotta az értetlent, mire kimondta, hogy nem lesz interjú.
A teljes szövegből az olvasó láthatja, hány konkrét kérdést tett fel az újságíró, és hányra kapott választ. Az újságíró a szóvivőt nem győzte meg szándéka tisztességességéről, ezért nem jöhetett létre az interjú. Ugyanakkor a szóvivő többször is kérte a kérdések elküldését, felelet céljából.
Egy sajtószóvivőnek nem az a feladata, hogy az újságíró szándékának tisztességéről döntsön, vagy arról értekezzen. Hanem sokkal inkább az, hogy összehozza az interjút az intézmény vezetője és az interjút igénylő sajtós között. Vagy, ha hússzor azt mondja a sajtósnak, hogy küldje el a kérdéseket, és válaszokat kap rájuk, akkor gondoskodjon arról, hogy ez meg is történjen. A sajtószóvivő nem látta el ezt a feladatát, és az újságírót támadja.
A személyes interjú teljesen más, mint az írott válaszok. Képzeljük el, hogy egy kihallgatáson a vádlott kéri a bírót, hogy küldje el neki a kérdéseket, és majd az ügyvéd barátjával válaszolnak rájuk, aki nem ügyvéd minőségében, hanem barátként fog neki segíteni. Majd végül nem válaszol rájuk, mert nem voltak tisztességesek a kérdések. Egy személyes interjúnál az ember áll szemben az emberrel, látszanak a gesztusok, szerepe van a hanghordozásnak, testtartásnak, az emberi kapcsolatnak.
Én egy személyes interjút kértem. Semmi mást nem mondtam, csak hogy beszélni akarok az igazgatóval. Hogy láthat ebben egy sajtószóvivő tisztességtelen szándékot? Vagy talán az igazgató számára minden kérdés és bármilyen beszélgetés veszélyes, és mindenki tisztességtelen, aki kérdéseket akar feltenni?
Természetesen, nem hagyjuk válasz nélkül a kérdéseket. Sajnálatos módon, a technika ördöge közbeszólt, és eddig a percig nem tudtuk kezelni az e-mail fiókot, amelyet a sajtóval való kommunikáció végett újonnan létesítettünk. Ez azt jelenti, hogy igen, a mi hibánkból, nem tudtuk elolvasni az uh.ro által küldött kérdéseket. Egyébként ezt az újságíró jól láthatta. Csapatunk egyetlen tagja sem tudta megnyitni az e-mail fiókot, így senki nem tudott rákattintani az újságíró levelére, hogy elolvashassa. Ezt az újságíró pontosan látta, hiszen használ olyan programot, ami jelzi számára, mikor volt megnyitva a levél. Állításunkat igazolni tudják azok a személyek, akiknek a segítségét kértük az e-mailcím helyreállításában, de az a tény is, hogy az intézmény második közleményét nem tudtuk elküldeni a sajtó képviselőinek erről a címről, pedig érdekünkben állt. Mindenesetre, az újságíró nem érezte úgy, hogy korrekt lenne, hogy esetleg más csatornán jelezze, küldött kérdéseket, és hogy rákérdezzen, láttuk-e a kérdéseket, hiszen a személyes kapcsolatfelvétel messengeren keresztül korábban nem jelentett akadályt. Egy ilyen gesztus mindenképpen jóhiszeműségről tett volna tanúbizonyságot.
Ha egy újságírót egy intézmény képviselője felszólít, hogy a hivatalosan kiközölt címen kommunikáljon vele, akkor utólag ne hányja fel neki, hogy nem kereste meg a magán elérhetőségén. Ha megnézzük a Lukácsi Katával folytatott beszélgetésemet, amelyet ő hozott nyilvánosságra, tisztán látszik, hogy arra kért, hogy az általuk megadott címre küldjem a kérdéseimet.
Ráadásul utána Lukácsi azt is felrótta, hogy karácsonykor zavarom. Amit én csak azért engedtem meg magamnak, mert ők aznap hívták fel a kolléganőmet, Editet, hogy kinevezték Lukácsit sajtószóvivőnek, és küldik a sajtóközleményt. Ez fura, hogy ha ők keresnek minket aznap, akkor nincs karácsony, ha mi keressük őket, akkor karácsony van. De rendben, ha ő kikérte magának, hogy karácsony van, akkor nem zavarom feleslegesen.
Ezért nem mertem ráírni Lukácsira a magán elérhetőségén a következő napokban. Ha azt mondta, küldjem el a kérdéseket levélben, és tudta, hogy nem tudják megnyitni a postafiókot, akkor ő kellett volna, hogy írjon, hogy bocsi, nem tudjuk megnyitni a postaládát, légyszi, küldd el a kérdéseket máshová. Nem utólag hibáztasson engem, hogy kellett volna tudnom, hogy ők nem tudják megnyitni a postaládájukat. Honnan kellett volna tudnom?
A mi szakmánkban gyakori, hogy valakik nem válaszolnak a kérdéseinkre, mert jobbnak tartják hallgatni. Például az iskolaigazgatóval egyidőben nem válaszolt kérdéseinkre az érsekség sem. Fel kellett volna hívnom az érseket, hogy nem vesztették-e el a postafiók-jelszavukat?
Az, hogy Lukácsi felhozza, hogy használok olyan programot, ami jelzi, hogy mikor volt megnyitva a levél, az visszatetsző. Akkor beszéltem neki erről, mikor minket védett a kórházigazgató-ügyben. Most felhasználja ellenem. De úgy tűnik, nem érti a program működését.
Mert az a program csak akkor ad használható információt, ha érkezik visszajelzés a címzettől. Ha nem érkezik visszajelzés, akkor abból nem szűrhető le semmilyen információ. Az lehet amiatt is, hogy a másik fél nem nyitotta meg a levelet, amiatt is, hogy levelezőprogramja nem támogatja ezt a követési technikát, de amiatt is, hogy ez a technika akarattal le lett tiltva a címzett által, vagy sok más okból. A visszajelzés hiányából nem következik feltétlenül hogy a postaláda tulajdonosa nem tudja megnyitni a postaládát. Emiatt Lukácsi támadása nem megalapozott, és számomra azért is visszatetsző, mert visszaélt azokkal az információkkal, amelyeket egykor védőügyvédünkként osztottunk meg vele.
Ami késik, nem múlik. Következzenek Laczkó György iskolaigazgató válaszai az uh.ro újságírójának a kérdéseire:
1.
Forrásaim szerint Ön és Stefán Károly voltak azok, akik a gyakorlatban irányították az építkezéseket. Igaz ez? Ha igen, hogyan osztották le egymás közt a feladatokat, ki mivel foglalkozott?
Stefán Károly építőmérnök volt a kinevezett projektmenedzser. Az építkezési munkálatokat nem én vezettem. Nem is vezethettem, hiszen nem vagyok szakmabéli. Az építkezést szakemberekből álló csapat vezette, mindenki végezte a feladatát, hatáskörének megfelelően.
2.
Milyen viszonyban volt Stefán Károllyal? Milyen gyakran találkoztak, miről egyeztettek? Milyen viszonyban volt a magyar kormány illetékeseivel, akik ezt a felújítást támogatták? Soltész Miklóssal, Kövér Lászlóval, Veress Lászlóval, Szász Jenővel? Kikkel találkozott közülük, milyen gyakorisággal, és miről egyeztettek?
Stefán Károllyal kizárólag munkaviszonyom volt. Jelen voltam a közös szakmai megbeszéléseken, amelyeket rendszerint keddenként tartottunk. Ezeken a megbeszéléseken a szakértők megvitatták a felmerülő problémákat, megoldást kerestek ezekre, és követték az addigi haladatot. Soltész Miklóssal, Kövér Lászlóval és Veress Lászlóval találkoztam az átadásokon, nyilvános rendezvényeken, egyikükkel sem ápolok személyes kapcsolatot. Szász Jenő, mint szülő, aktívan részt vesz iskolánk életében, hatékonyan segített a felek közti kapcsolattartásban.
3.
Több forrásom mondta, hogy ön azt állította, hogy a kivitelező céget ön választotta ki az esélyes három cég közül. Miért ezt a céget választotta? Milyen más döntéseket hozott ön ebben a projektben?
A kivitelező cég kiválasztása helyi szinten történt, egy bizottság egyöntetű szavazata alapján. A kivitelező alvállalkozóként a másik két épület renoválásában is részt vett. Az építési munkálatokat illetően kifejezetten döntési jogom nem volt. Kivételesen, az említett bizottságban részt vettem annak eldöntésében, hogy ki legyen a kivitelező.
4.
Ki kérte a kivitelezőt a sánc kiásására és az épület alapjának vízszigetelésére? Ön, Stefán Károly, vagy valaki más?
Igazgatói minőségemben jeleztem a szükségleteket az építő csapat felé, többek közt felhívtam a figyelmet az épület alagsorán helyet kapó étkezde ázására, és kértem, hogy találjanak megoldást ennek megszüntetésére. Konkrét feladatot nem adtam, és nem is adhattam ki, hozzáértés hiányában. A kivitelezés szakmai kérdés.
5.
Igaz az, hogy az iskola alkalmazottait arra kérték, hogy ne nyilatkozzanak semmit a sajtónak, és ugyanerre kérték azokat a diákokat, akik a bentlakás pár nappal a tragédia előtt kialakult repedéseiről tudtak? Vagy talán az összes diákjukat hallgatásra kérték?
A december 18-i krízishelyzetben, hétfőn, az aligazgató valóban, kör-e-mailben kérte a tantestülettől, hogy ne nyilatkozzanak a sajtónak. Kérését meg is indokolta. A kérés pontos szövege: „Kérünk szépen, hogy ne nyilatkozzatok a sajtónak! Nagyon megszálltak bennünket. Jobb ha csak igazgató nyilatkozik.” A címzettek között nem szerepelt sem a gondnok, sem a nevelők.
A tegnapig nem volt tudomásom arról, hogy bárki is arra kérte volna a diákokat, hogy ne nyilatkozzanak a sajtónak. Olvasva az újságírói kérdést, érdeklődtem, hogy miért is merült fel a probléma, és kiderült, hogy valóban fogalmazódott meg kérés, hogy a diákok ne nyilatkozzanak a sajtónak, azzal az indoklással, hogy a sajtó számára az olvasottság a fontos, éppen ezért az újságírók túlozhatnak, és, hogy bízzák az illetékesekre a válaszadást. Ne feledjük, hogy a kérés címzettjei krízishelyzetben tapasztalatlan kiskorúak.
6.
Múlt szerdán azt nyilatkozta, hogy nem jutott el önökhöz olyan információ, hogy repedtek a bentlakás falai a tragédia előtti napokban. Az azóta eltelt időben kapott-e ezzel kapcsolatos információkat? Hallott-e olyanról, hogy a diákok értesítették a nevelőket vagy bárki mást az épületen megjelenő repedésekről?
Nincs tudomásom arról, hogy bárki bármilyen repedésről tudott volna, és azt jelezte volna. Ellenkezőleg, a nevelők és az érintett diákok is megerősítették, hogy nem voltak repedések a falon. Mivel ilyen hangok az én fülembe is eljutottak, személyesen kérdeztem meg a kórházban fekvő diákokat, hogy észleltek-e ilyesmit. Azt a választ kaptam, hogy nem. Nem tudom, mit higgyek: az általam megkérdezettek szava áll éles ellentétben a névtelenségbe burkolózók szavával, akikre egy olyan újságíró hivatkozik, akinek nem okoz problémát a szubjektív igazság objektívként való feltüntetése, környezetből kiragadott mondatok által.
7.
Hogy érzi, Ön miben felelős a tragédia kapcsán? Milyen döntései bizonyultak rossznak, mit tenne másképp, ha ugyanabban a helyzetben lenne? Mennyit vállal fel a tragédia felelősségéből?
Az én feladatom az iskolai tevékenység zökkenőmentes működtetése, az oktatási-nevelési tevékenység segítése. Reggel jártam a bentlakás épületében, utána az iskola főépületében láttam el a feladataimat. Mivel semmilyen előrelátható jelét, üzenetét nem kaptam, és nem láttam a december 18-án történteknek, ugyanolyan tehetetlenül és döbbenten állok az események előtt, mint bárki más. Nem gyakoroltam ellenőrzést a munkálatok felett, megfelelő szakképesítés hiányában ezt nem is tehettem. Engem is nagyon megviselnek a történtek, mélyen együttérzek az érintett családokkal.
A médiának nem lehet célja valaki lejáratása, az csak következménye lehet az igazság kiderítésének. A szóban forgó cikk szerzője feltételezésekbe bocsátkozik, alaptalanul gyanúsítgat, vádol, és rossz hírét kelti több szereplőnek, kusza szálakat szövöget kénye-kedve szerint, szabadon szárnyaltatja a fantáziáját, elénk tár egy szubjektív igazságot, amely akár fényévekre is állhat a valóságtól, tekintet nélkül arra, hogy durván belegázol mások életébe, hírnevébe, munkásságába. Ez elfogadhatatlan. Ilyen etikátlan újságírói magatartás mellett nem csoda, ha az emberek nem szívesen adnak interjút, és bizalmatlanok az újságíróval szemben. A továbbiakban, ahogy időnk engedi, szívesen válaszolunk minden tisztességes újságírói kérdésre, de – elkerülendő a szövegkörnyezetből kiragadott félinformációk szenzációhajhász felhasználását –, a saját felületeinken fogjuk értesíteni a közvéleményt a fejleményekről.
A Tamási Áron Gimnázium vezetősége
Székelyudvarhely, 2023. december 29.
A választ olvasva egyértelmű, hogy szerintük az iskola vezetősége semmiért nem hibás a tragédia kapcsán, és együttérez az érintett családokkal. De a sajtó az gonosz, megszállta az iskolát, csak az olvasottság érdekli, gyanúsítgat, vádol, rossz hírét kelti a szereplőknek, szenzációhajhász stb.
Az utóbbi időben több közéleti szereplő, akinek érdekében állhatott elterelni a figyelmet a tragédiával kapcsolatos fontos kérdésekről, a sajtót kezdte el támadni. Akár szívtelen paparazzinak beállítva minket, akár Gyurcsányozással hiteltelenítve minket, akár, mint ez a közlemény, etikátlan szenzációhajhász megszállóknak beállítva minket. Most nem akarok ebbe mélyen belemenni, mert úgy érzem, ez csak eltereli a figyelmet a fő problémáról. Csak annyit mondanék, hogy nem a sajtó okozta ezt a tragédiát. Hanem valakiknek a figyelmetlensége és a mulasztása. És ha ezek a valakik ahelyett, hogy egyenesen kiállnának, és segítenének nekünk, a tragédiát tehetetlenül szemlélőknek megérteni, hogy mi is történt, hogy tanulhassunk ebből az esetből, inkább támadják a sajtót, azzal ők nem szabadulnak meg a felelősségtől.
Az iskolaigazgató valószínűleg sokat tudna mesélni, mint tagja annak a bizottságnak, amelyik a döntéseket hozta.
A város válaszokra vár. Nem azért, hogy bosszút álljon és akárkit is karóba húzzon vagy felakasszon. Nem. Csak azért, hogy tisztán lássa a történteket, és a két gyerek véráldozata ne legyen teljesen hiábavaló. Hogy a társadalmunk tudjon tanulni belőle, hogy többet ne fordulhassanak elő hasonló tragédiák.
A cikk megjelenését a Journalismfund Europe támogatta:
